Valentine Moulds

Valentine JoonMoulds

18 • február, 14, 1995 • Minors of Rosie  • Light Lion Candy

I'm the one who makes the impossible possible

1995. Február 14. A nap amikor megszülettem. Nem, nem ezen a napon kellett volna a világra jönnöm, csak 5 héttel később valamikor március végén, de valószínűleg összekevertem a nevemmel a dátumot, így kicsit belehúztam, hogy pontos legyek. A szüleim épp egy wellness utazáson voltak a Hawaiin. A születési helyem ezért, Hawaii.
Természetesen mivel koraszülött voltam, először megfigyelések hada, és mindenféle más csodás dolog várt rám. A jó dolog az, hogy nem emlékszem ebből semmire. A rossz, hogy bizonyos dolgokat, így sem tudtak akkor rögtön kiszűrni.
Nehéz gyerek voltam, sokat sírtam, sok nyűg volt velem, igaz nem sokáig. Lévén, hogy anya dietetikus, hamar rájött, hogy a nyűglődésem oka, egy betegség.  Diabetes. Ismertebb nevén cukorbetegség. Másfél éves voltam, és úgy gondolom, ennek köszönhetően sokkal kevésbé zavar a dolog, mint azokat a társaimat, akiknél ez később derül ki. Elvégre én azóta szigorú étrendet követek. Sosem ettem csokoládét, ittam kólát vagy kóstoltam bármi olyasmit, amit a „normális” emberek esznek. Szeretem azokat az ételeket, amiket fogyaszthatok, úgyhogy azt mondhatom boldog gyerek korom volt.  
Nem sokkal amúgy nem sokkal az első szülinapom után megszületett az én kedvenc kishúgom, Camiella, is. Azt hiszem, mi nem az a tipikus testvérpár vagyunk. Sosem volt közöttünk nagyobb konfliktus, inkább kisebb nézeteltérések, de azokon könnyedén túltettük magunkat.
Teltek az évek, viszonylag könnyedén kijártam az ovit. Jött az általános, és az is szuperül indult, már az első hónap után közölték, hogy annyira okos és intelligens vagyok, hogy ugorhatnék rögtön harmadikba. Anyáék persze nem akarták, hogy venné ki magát egy hat éves kissrác a nyolc-kilenc évesek között? Főleg, hogy külsőre is más, és még szurkálja is magát napi háromszor? Az elsős osztálytársaimnak elmagyarázták miről van szól, és többnyire meg is értették, így sosem volt gondom belőle, ha óra közepén ki kellett mennem az orvosiba, hogy megkapjam az inzulinom. Szóval minden jól ment, én kitűnő voltam, és játszottam, meg megtanultam, amit kellett. Voltak barátaim, bár a szülinapi zsúrokból rendszerint kimaradtam, mert macerás lenne egy gyereknek külön ételeket készíteni. Ez nem olyasmi, ami miatt különösebben zavartattam magam. Az iskolai ünneplésekre intéztek nekem egy szelet diabetikus süteményt, így azokon szerencsésre részt vehettem.
Szóval az általános az egész jó volt. Egészen harmadikig, amikor is valami elromlott. Nem tudtam figyelni, elaludtam órán, hánytam, kiszáradt a bőröm. Először valamiféle allergiára gyanakodtak, de nem találtak semmit. A tűnetek nem szűntek, inkább csak több lett: sokat kellett pisilni, és folyton szomjas voltam, nem volt kedvem enni, ráadásul a vérnyomásom is sokkal magasabb lett. Ekkor már biztos volt: hiába vigyáztunk mindig mindennel, veseelégtelenségem van.  A szüleim értetlenül álltak a dolog előtt, hiszen, az étrendemmel, a vércukorszint eredményeimmel ez nem lett volna lehetséges. De nem volt mit tenni. Jött a kórház és a donor keresés, mert az egyértelmű lett, hogy nekem új vesére van szükségem. Addig pedig díalízis. Heti 3x4 óra. Mehettem volna iskolába, de nem volt kedvem. A díalízis rossz dolog.
Camiella, akkor kezdte a sulit, de Apu őt is mindennap behozta. Emlékszem, akkoriban sokat beszélgettünk rólam, meg a betegségemről. Elmagyaráztam neki, amit nekem mondtak, úgy, hogy ő is értse. Vagy legalább valamennyire értse. A lényeg, az meg volt neki, mert rögtön felajánlotta a sajátját, de mivel nem egyezik a vércsoportunk ezért erre nem volt lehetőség. Ahogy ő mondaná, nem megfelelő bodor. Sosem sikerült neki megtanítanom a donor szót.
De ha már itt tartunk, azt el kell mondanom, hogy nélküle, egész biztos nem vettem volna olyan könnyedén az akadályokat. Miután megmondták neki, hogy nem megfelelő donornak, eltűnt. És bár erre ő nem emlékszik - szerintem - mindenki őt kereste. Még én is, pedig nekem nem lett volna szabad elmennem. Le is lettem szidva, de szerencsére Camiella hamar előkerült, egy óriási plüss oroszlánnal. Engem nagyon boldoggá tett vele. Azóta szeretem az oroszlánokat, és persze még most is az otthoni szobámban őrzöm, az ajándékát.
Visszatérve...  azt hiszem szerencsés vagyok,  hogy lett egy donorom. Nem sokkal Camiella akciója után, úgy félévvel azt követően, hogy kórházba kerültem. A műtétől nagyon féltem, de azt biztosan tudtam, hogyha sikerül, akkor minden sokkal de sokkal jobb lesz. És Camiella is felvilágosított, hogy az oroszlánok bátor állatok, és nekem is olyan borzos a hajam, mint az oroszlánoknak, szóval nekem is bátornak kell lennem. Megnevettett, és nem vártunk sokat, két nappal később műtőbe toltak.
Sikerült. De ezzel még nem volt vége. Mert meg kellett várni, hogy a szervezetem befogadja-e az új vesémet. És ez, megint csak egy féléves folyamat. Végül, minden jól ment. Voltak kisebb zökkenők, még szigoróbb étrend, és még több vércukorszint mérés, meg egy csomó másik kezelés, ellenőrzés, megelőző intézkedés... Aztán kiengedtek, és sportolni kezdtem, akkor még egy vesebetegek számára fentartott egyesületnél. Élveztem, csak az nem volt jó, hogy az iskolai kimaradásom miatt, újra kellett kezdenem a harmadikat. Az osztálytársaim, az addigi barátaim, mind felettem jártak. Én meg hirtelen magányosnak éreztem magam. Ráadásul Camiella is csak egy osztállyal járt már alattam. Nem mintha baj lenne. Sőt, azt hiszem így a legjobb.
A kórházban töltött idő alatt ő vigyázott rám - meg az oroszlán - de azóta én vigyázok ő rá. Legalábbis próbálok. Új vesével, teljesen egészségesen,  némi küzdés árán, de beilleszkedtem, és viszonylag könnyedén elvégeztem az általános. Camiellának sokat segítettem, hogy ne bukjon meg semmiből sem, és ha valaki bántotta/bántja, akkor mindig számíthat rám. Az egyetlen dolog, amit nem szeretek, hogy ellenőriz pisilés után. Úgyhogy, amióta gimibe járunk, nagyon figyelek, hogy ne lássa, mikor megyek a mosdóba. És ha kettesben vagyunk, mindig megnyugtatom, hogy semmi bajom nincs, nem fáj ha pisilek - sosem fájt, de ezt úgysem értené - és remélem, így elkerülök egy pár kínos percet. Mert hiába szeretem, azért égetnie nem kéne.
És ha már gimi... Na igen. Én vagyok az osztályban a legidősebb. De ez lényegtelen. Az első év, az furcsa volt, új, és először életemben teljesen a magam ura lehettem. Nem voltak itt a szüleim, és Camiellára sem kellett figyelnem. Vagyis kellett volna, de nem tudtam, mivel én itt voltam, ő meg még az általánosban. És ha már új környezet, akkor ki kellett próbálnom új dolgokat is. Szinte mindent. Persze, csak és kizárólag bizonyos határokon belül, főleg az étkezést tekintve, de nem panaszkodom.
Persze... vannak dolgok, amiket nem kéne csinálnom, tudom. Cigizni sem kéne, mert egészségtelen. És elsőre nem is jött be annyira, de másodjára már egész elviselhető volt, harmadjára meg már meg sem éreztem. Arra azonban figyelek, hogy Camiella ne tudja meg. Biztos vagyok benne csalódna bennem, pedig nem vagyok én dohányos, csak ha buli van, vagy a barátok... Érti mindenki, ugye?
Összességében azt kell mondjam a gimis évek szuperek. Volt már barátnőm. Nem is egy, de egyik sem volt hosszú... Leginkább, mert... egyik sem volt az igazi... nem mintha tudnám, milyen az…
A veseátültetés óta kosarazom, és a cukorbetegség miatt rendszeresen futok is.
Kitűnő a bizonyítványom, de sosem vágok fel a tudásommal, és ennek köszönhetően, elég népszerű vagyok. Legalábbis, azt hiszem. A valódi okot nem tudom, különösebben nem is érdekel, a lényeg, hogy jól érzem magam így. És igazából, örülök, hogy Camiella is itt van, csak annak nem örülök, hogy olyan sokat lóg azzal a Calebbel, mert nekem egyáltalán nem szimpatikus a srác. Szóval, ha tehetem, akkor igyekszem bezavarni, de erre egyre ritkábban van lehetőségem, és attól tartok, már Camiellának is feltűnt, mert időnként megpróbál meggyőzni, hogy Caleb nem rossz. Persze én nem hiszek neki, mert ő túl naív, és senkiről sem feltételezne rosszat. Szóval most, amikor csak tehetem, résen vagyok, és készen állok, hogy megvédejem őt Calabtől. Ennyi.
.

Elfogadva

Hűha! A te életed sem mindennapi! Ennyi mindenen keresztül menni, és még ezek után is teljes életet élni. Le a kalappal előtted, csak ennyit tudok mondani.
Tetszik, hogy kitartó vagy, hogy nem adtad fel és próbálsz normálisnak tűnni. Azt hiszem már láttalak párszor a suliban, nem lehet, hogy egy évfolyamban járunk? Á, kétlem... na de mindegy. Rossz az arc memóriám, de nem is mondok többet.
Irány foglalózni, majd vesd be magad a játékokba! Aloha! (: