Charlie & Carter

- Charlie…ha kimész azon az ajtón, elfelejthetsz engem , meg azt is, hogy támogatni fogom a pályafutásodat a színháznál, hallod?- Idegesen szorultak ökölbe kezei, miközben azzal kellett szembesülnie, hogy a játékszerét elveszítette, s már nem tudott olyan hatást gyakorolni a lányra, mint korábban. Hiába fenyegetőzött, Charlie ott hagyta Őt, s neki így már nem volt maradása a lakásban. Dühösen lökte félre az egyik széket az útjából, majd kiviharzott a lakás ajtaján, s beülve legújabb autójába, elhajtott a helyszínről…
~~
Pocsékul éreztem magam, s ezúttal nem a betegség hatott rám, hanem annak az emléke, amit alig néhány perccel korábban láttam magam előtt. Charlie egy másik fickóval ölelkezett, a férfi láthatóan nagyon örült a lánynak, s nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy Eric hazatalált…
Ha volt is bennem olyan gondolat, hogy Charlieval talán lehetne több, talán vele lehetnék boldog még egy ideig, az is elillant. Féltékenység, csalódottság volt bennem, s mindig vidám életkedvem is tovatűnt.
Váratlanul kattant az ajtóm zárja, s ahogy oldalra fordítottam a fejemet, megpillantottam Charliet, aki kopogás nélkül sétált be a lakásomba.
- Áh, a festő. – Gúnyos mosoly ült ki ajkaimra, miközben csak egyetlen pillantásra méltattam a lányt, majd elfordítottam a fejemet, s a konyhaszekrényen díszelgő dobozt kezdtem el figyelni.
- Hát persze, gondolom, csak úgy erre járt..- Tettem még hozzá, továbbra is gúnyosan, amivel persze elég könnyen kimutathattam, hogyan érzem magam. Pedig nem kellett volna tudnia, hogy megbántott, nem szabadott volna ezt ennyire komolyan vennem, de mégis megtörtént. Hiába beszélt hozzám, nem szóltam hozzá egy szót sem, továbbra is csak a dobozt bámultam, várva, hogy sarkon forduljon és kimenjen. Le kellett nyugodnom, idő kellett ahhoz, hogy letisztuljanak a gondolataim. Ő azonban nem hagyott ott, s megtörve a csöndet ismét hozzám szólt.
- Annyira utálod, hogy szívesen visszabújtál a karjaiba, igaz?. Végül is, teljesen érthető, nem mindennapi faszi ez az Eric. – Fordultam felé vigyorogva, de hangomból merő gúny áradt. Közben felálltam a bárszékről, s zsebre csúsztatott kézzel lépkedtem felé. Rápillantottam a zacskóra, majd vissza Charlie szemeibe.
- Hát, ez kellemetlen akkor, mert Te engem nem érdekelsz. – Színlelten elnézéskérő mosoly villant arcomon, hangom maró gúny volt , s még a vállaimat is megvontam, majd hátat fordítottam Charlienak, hogy meginduljak a szobám felé.

Annyira jól kezdődött a reggel, miért volt most szükség egy ilyen félresikerült pillanatra? Végre egymásra találtunk Carterrel, már nem azon voltunk, hogy a másik vérét szívjuk, erre tessék, idejön Eric, s pofátlanul rám veti magát, mintha bármilyen engedményt is tettem volna irányába. Nem voltam rá kíváncsi, s ezt Carternek is elmondtam beszélgetéseink alkalmával. Akkor miért volt szükség erre az átlátszó kis játékra?
- Akadj már le róla, hogy festett rólam egy akt képet… ha ennyire zavar, kidobom. Előtte felgyújthatod. Nem érdekel, hogy mi volt régen. Nem is érdekel Eric – vágtam rá vehemensen, mikor már láttam, hogy szája sarka bántó vigyorra görbül, s a féltékenység elmossa lelkéből a tegnap este iránt táplált szerelmét. Még nem mertem azt mondani, hogy engem szeret, de talán a tegnap este már egy olyan esemény volt az ő szívében is, amit féltett volna elveszteni, ami miatt fájt volna, ha tovább kell lépnie.
- Mi az, hogy szívesen? Carter, szándékosan húzol fel? Nem tudtam, hogy ott lesz. Nem akartam, hogy megöleljen, megcsókoljon. Nem is engedtem neki. De te nem tudod, milyen erőszakos tud lenni. Nem is értem, miért nem az volt az első megmozdulásod, hogy odasétálj mellém és lerántsd rólam annak a szemétnek a karját. Miért nekem kell utánad jönnöm, mikor te is legalább annyira hibás vagy, mint én, hogy beengedtem az ajtón… - csóváltam meg fejem lemondóan, de még nem állt szándékomban kifordulni az ajtón.
Tudtam, hogy mit akarok. S abba a valamibe beletartozott szorosan Carter, így elszántan úgy döntöttem, hogy anélkül nem megyek vissza a lakásomba, hogy ő ne jönne velem. Ha el kell tűrnöm gúnyos szavait, féltékenykedését, dühét, de nem megyek, amíg… amíg ő nem mutat hajlandóságot a megbékélésre.
- Miért ne érdekelnélek? Nem kell megjátszanod magad, nem kell színészkedned. Nem foglak átverni, ha lekerül a lábamról, akkor sem foglak dobni. Ez nem egy átmeneti állapot, mert én szeretlek Carter. Annyira hiányzol, ha nem vagy velem, s ha ott vagy, akkor nem tudok másra gondolni. És ez így van jól… nem a tegnapi este váltotta ki ezt belőlem, már eddig is majd’ belepusztultam, ha esténként szórakozni mentél, ahelyett, hogy velem lettél volna. Carter, állj már meg! – szóltam a férfi után, mikor szavaim nem érintették meg, s még mindig kitartóan haladt a szobája felé.
Ledobtam a süteményeket a pultra, s ahogy tegnap Ő, úgy most én siettem utána, hogy még a kiszemelt szoba előtt elérjem őt. Karja után kaptam őt, mikor nehezen beértem, s akaratosan magam felé fordítottam őt.
- Nem kell féltékenynek lenned. Nem kell megjátszanod a haragod. Ennyi miatt eldobnád magadtól a tegnap estét? Ericet kidobtam. Soha többé nem jön hozzám. Téged szeretlek Carter. Kérlek, nem akarlak elveszíteni. Melletted tényleg boldog vagyok. De ha te nem leszel velem, meg fogok bolondulni. Te is tudod, hogy szükségem van rád. Szeretlek. Veled akarok lenni – néztem fel szemeibe, s megpróbáltam közelebb hajolni hozzá, hogy megcsókolhassam. Mindent meg akartam tenni, hogy bebizonyíthassam neki, számomra csak Ő létezik.

Dühös voltam, s nem láttam át a harag felhőin, melyek eltakarták előlem a valóságot. Hiába beszélt hozzám Charlie, túlságosan dacosan viselkedtem ahhoz, hogy meghallgassam Őt. Hátat is fordítottam neki, meg akartam feledkezni arról, hogy a lakásomban van, Ő azonban nem hagyta, hogy csak úgy elsétáljak.
Határozott léptekkel haladtam a szobám felé, hiába beszélt hozzám, nem akartam felfogni a szavait, csak egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, hogy eltűnjek előle. Igen, dühös voltam rá és féltékeny, s magam sem hittem volna azt, hogy tudok majd ilyen féltékeny lenni valakire is. Korábban minden csak kaland és játék volt, soha, egyetlen alkalommal sem éreztem azt, hogy lehetne komolyabb kapcsolatom. Mindig futó kalandokra törekedtem, de ezúttal minden másképp zajlódott le az elmémbe, s mikor reggel felébredtem, még boldog voltam. Most azonban rosszul éreztem magam, amiért mással láttam Charliet.
Megtehette volna, hogy magamra hagy, s nem próbálkozik tovább azon, hogy észhez térítsen, de Ő nem adta fel, s talán bízott bennem, és abban, hogy ez az egész dolog még visszafordítható.
Megéreztem ujjait a karom köré fonódni, s olyan erővel fordított maga felé, hogy kénytelen voltam megtorpanni, ha akartam, ha nem, újra a szemeibe kellett pillantanom. S azok a szavak, amiket mondott, annyira őszintének tűntek. Ismét úgy éreztem, hogy igen, tényleg történt valami Charlie és köztem, ami sokkal komolyabb volt egy szimpla éjszakánál. Miközben beszélt, s íriszeit figyeltem, gyorsabban kezdett verni a szívem. Megdöbbentem.
Mikor kimondta, hogy velem akar lenni, teljesen ledöbbentem, s ha egy pillanatig örültem is annak, hogy kimondta, szeret, a következő pillanatban megrémültem. Tudtam jól, hogy nekem nincs már sok hátra, s bármennyire is pozitívan akartam megélni hátralévő hónapjaimat, azzal is tisztában voltam, hogy bizonyos dolgokra nem bólinthatok rá, s vannak dolgok, melyek sosem teljesülhetnek az életemben. Ezek közé tartozott például az, hogy gyerekem legyen, megérjem az öregkort, vagy megnősüljek. S ahogy azzal szembesültem, hogy Charlie szeret, rá kellett döbbennem, hogy hibát követtem el. Nem szabadott volna hagynom, hogy ez megtörténjen, s nekem sem kellett volna megszeretnem Őt, mert akkor elkerülhető sok szenvedés.
Miközben Őt figyeltem, nehéz gondolatok zuhantak rám, elnehezedett a mellkasom, s magam sem tudtam, mitévő legyek. Örüljek, vagy éppen boruljak ki attól, ami történt.
Nem tehettem meg vele azt, hogy félrevezetem, s éppen csak talpra áll a depressziójából, egy újabb csapásba sodrom Őt. Tisztában kellett lennem a lehetőségeinkkel, s azzal is, hogy nem ámíthatom boldogsággal, ha csak hónapokig élvezhetnénk egymás társaságát. S bármennyire is kedvem lett volna odalépni hozzá, magamhoz ölelni, s elfelejtve a történteket, hosszan csókolni ajkait, nem tehettem meg. Vissza kellett fognom magam, s úgy véltem, nem folytathatom vele azt a dolgot, ami elkezdődött köztünk. Ha nem mondta volna , hogy szeret, akkor talán folytathattunk volna a megkezdett kapcsolatunkat, de így már nem akartam. Főként miatta nem.
- Én..- Először csak habogni tudtam, s kerestem a megfelelő szavakat, hogy mit is mondhatnék. Szívem hevesen vert, s miközben úgy éreztem, szeretem, a gondolataim, s az eszem azt diktálta, hogy ezt nem mutathatom ki előtte, nem bátoríthatom Őt olyan dologra, aminek közeleg a vége.
- Charlie, én nem akarok veled lenni. Nem akarok veled komoly kapcsolatot, soha nem is akartam, mert képtelen vagyok rá. Érted? Jó volt a tegnap éjszaka, kedvellek, de nem akarom lekötni magam melletted és ez így neked is jobb. Szabad lehetsz, s azt teszel, amit akarsz. Ez így lesz a legjobb, most pedig…menj el. Tényleg nem akarok tőled semmit, érted? Jó éjszaka volt, ennyi. – Vállat vontam, majd kezemmel az ajtó felé mutattam, s vártam, hogy elhagyja a lakásomat. Nagyon reméltem, hogy nem fog akadékoskodni, mert félő volt, hogy a következő pillanatban meggondolom magam. Nehéz volt megállnom, hogy ne mondjam el neki az igazat…