Charlie & Carter

Nem hagytak nyugodni a történtek.
Az már nem lepett meg, hogy nem foglaltak le a vaskos irományok, s a tv műsorok sem nyújtottak kellő élvezetet ahhoz, hogy közben gondolataim ne keljenek újra és újra életre, de hogy már a klasszikus zene sem ihletett meg annyira, hogy táncmozdulatokat kreáljak gondolatban a Carter problémakör fejtegetése helyett, na az már kezdett elviselhetetlen lenni és félelmetes, vagy inkább elviselhetetlenül félelmetes.
Jobb elfoglaltság híján a konyhapultnak támaszkodva, egy hosszú konyhakéssel vadásztam a nagy szemű kardinál szőlő darabjaira. Elég szerencsétlenül ment a vadászat, hiszen vadászeszközöm hegye többször fúródott a vágódeszkába, mint a gyümölcs zamatos húsába. Ha éppen csak a héját érintettem az éles pengével a gömbölyded szemeknek, akkor védtelenül gurultak el a kockára vágott sajtfajták közé.
Játszottam az étellel, hiszen azt akartam elérni, hogy anyám szavai felcsendüljenek fülemben, s elnyomják vádló gondolataimat. Már órák óta unatkoztam, mikor felcsendült telefonom csengőhangja.
Judah volt.
Gyomrom azonnal görcsösen összerándult, hogy még azt a védtelen szőlőszemet is kipréselje magából, amit reggeli gyanánt elfogyasztottam. Hányinger kerülgetett. S ehhez nem kellett fizikai küszködésemre gondolni, mert a férfi hangjának felidézése is pofonként érintett. Reszkettek ujjaim, ahogy felemeltem telefonomat. Tudtam, hogy fel kell vennem, különben egy órán belül az ajtóm előtt fog toporogni.
- Halló.
- Kézcsókom, Charlotte. Rég láttam magácskát, mikor jön próbára?
Mi másért hívott volna, ha nem azért, hogy gyötörhessen. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy balesetem volt. Nem izomhúzódásos balesetem, nem egyszerű műtéten estem át, Ő három hét után mégis csodát remélt.
- Nem hiszem, hogy be tudnék menni a próbaterembe.
- No, mi történt? Meghízott és nem mer a szemem elé kerülni? Eddig is úgy nézett ki, mint akit ólomból öntöttek ki. Felteszem a mozgása még inkább elnehezedett, mióta plusz öt kilóval ténfereg a lábán. Újra kérdezem, mikor tudunk találkozni Charlotte?
Minden egyes szava mélyen érintett, s elszorult a torkom a megaláztatástól. Könnyek kizárólag azért nem gyűltek most szemembe, mert nem kellett tűrnöm, hogy a férfi pillantásával is a földbe döngöl.
- Holnap reggel, jöjjön át.
- Még én menjek? Hát tényleg ekkora a probléma? Remélem ma még nem evett. Mert azt akkor ossza be a mai öt és a holnapi öt étkezésre. Reggel nyolckor a lakása előtt találkozunk. További szép napot, Charlotte!
Nem vehettem fel ócsároló szavait, Így is eléggé fájt arra gondolnom, hogy holnap egésznap kínozni fog, s még az életkedvemet is elveszi majd nevelő módszereivel.
Dacból, dühből, de még egy szőlőszem után nyúltam, s azt is leerőltettem torkomon. Nem éheztem, de olyan jól mutatott kövérsége a vágódeszkán, hogy megkívántam.
S hogy ez a beszélgetés miért hozta meg kedvemet ahhoz, hogy átmenjek a szomszédba? Mert mióta itt laktam, azóta Carter az egyetlen olyan ember, aki őszintén törődik velem, nem szándékosan keserít el, és jókedvre derít. Még a mai napra élvezni akartam társaságát, hogy feltöltődjek, s holnap venni bírjam a Judah által mahinált akadályokat huszonnégy órán keresztül. Holnap újraélhetem majd a fájdalmat, amit a baleset közben éreztem, hiszen már most tudtam, hogy nem lesz tekintettel a férfi a sérülésemre. Azt kívántam, hogy ma még ezt a szörnyű gondolatot, ezt az önpusztító életvitelt Carter feledtesse el velem.
Lefektetve a vágódeszkára a nagykést, s telefonomat, elbicegtem az ajtó felé.
Nem gondoltam át rendesen, hogy mit fogok mondani, mivel rukkolok majd elé, csak abban voltam biztos, hogy beszélnem kell a férfivel.
Ajkamat elhasználttá rágcsáltam a megtett négyméternyi út alatt. Mikor bekopogtam, már nem mertem tovább rágni szám sarkát sem, rezdüléstelen arccal koncentráltam az ajtó lapra.
Először alig hallhatóan kopogtam, majd mikor se válasz nem érkezett, se maga a szomszéd, akkor újra megismételtem, jóval erőteljesebben és hangosabban.

Mióta összevesztem Charlieval, azóta be sem tettem a lábam hozzá, s még a küszöbét is nagy ívben elkerültem. Hogy haragudtam-e rá? Igen, hisz oktalanul mart belém állandóan, s ahelyett, hogy értékelte volna a törődésemet, azt, hogy körülötte ugráltam, még a munkám rovására is, Ő csak utálkozott, kioktatott, s vagdalkozott a szavaival. Ezekből pedig egyszer s mindenkorra elegem lett, ahogy abból is, amit legutóbb művelt velem. Megsértette a büszkeségemet, amit ugyan igyekeztem nem kimutatni, s elnyomni magamban, de ettől függetlenül sérelem maradt bennem.
Ez miatt már nem volt bennem semmi késztetés arra, hogy megnézzem, mégis mi van vele, él-e még, nem-e zuhant ismét mély depresszióba, nem-e gyógyszerezte be magát, s nem-e szenved fájdalmaktól. Valószínűleg nem volt semmi baja, hisz a postáját minden nap bevitte, ez azért még nekem is szemet szúrt, s épp elég volt ahhoz, hogy még csak az aggódás gyenge szikrája se lobbanjon fel bennem.
Mégis, ezen gondolkodtam újra és újra, még akkor is, amikor egy bombázó sertepertélt a konyhámban, kutatva egy nagy tál után, amibe beleöntheti a frissen pattogatott kukoricát.
- Carter, várj meg a filmmel, nehogy elkezd nélkülem. – Csengett a hangja, majd mezítláb , teli tállal a kezében surrant mellém, s lehuppant a kanapéra, hogy közelebb bújva hozzám, elkezdjük nézni a kiválasztott filmet. Egy klasszikust, a Ponyvaregényt választottam, részben azért, mert a csaj még nem látta, másrészt azért, mert tetszettek a filmben felcsendülő dalok, harmadrészt, imádtam a rendezést és nagyon tetszett az a film. Abban nem voltam biztos, hogy az orosz származású Nadia is fogja ezt értékelni, akit egyébként egy mentés során ismertem meg. A nagybátyjához hívtak ki, én láttam el a beteget, aztán ott megismerkedtem ezzel az orosz szépséggel. Mint később kiderült, fotómodell és a szárnyait próbálgatja New Yorkban. Nem akartam letörni a kedvét azzal, hogy közöljem, milyen lehetetlen protekció nélkül a városban jó munkát találni, főleg az ő szakmájában, de ez nem is rám tartozott. Nekem csak az számított, hogy tetszettem neki, ezt ki is mutatta, és kedve volt feljönni a lakásomra is.
Nem akartam egyből bele csapni a lecsóba, ezért találtam ki a filmezést, aztán úgy gondoltam, közben alakul majd a dolog. A filmet elindítottam, közben hoztam egy-egy üveg sört is, majd pillantásom a képernyőre terelődött, s érdeklődve figyeltem a filmet.
Bár már ezerszer láttam, újra és újra le tudott nyűgözni az alkotás. Nadiat azonban nem érdekelte a film, mert ahelyett, hogy a filmet nézte volna, inkább a nyakamba bújt, csókolgatni kezdett, s a keze sem a pattogatott kukoricás tálon nyugodott, hanem valahol egész máshol kalandozott.
Nem mondom, hogy nem volt kedves gesztus részéről az ismerkedésnek ezen fajtája, saját terveim közt is efféle est szerepelt, de valamiért kicsit vágytam arra is, hogy előtte megnézze velem a kedvenc filmemet, és beszélgessünk róla egyet. Ez azonban elmaradt, s tulajdonképp hiányérzetem támadt tőle, ami miatt annyira már nem is volt kedvem az esthez.
- Nem tetszik a film? – Kérdeztem, miközben kék szemeibe pillantottam, Ő azonban inkább lecsapott az ajkaimra, s ujjai már a nadrágom övénél vándoroltak, miután már többször is végig simított ágyékomon. Nem mondom, volt tehetsége ahhoz, hogy az elrontott kedvből is újra tüzet varázsoljon.
- Te tetszeni jobban. – Búgta a fülembe, ez már nagyon imponált, főleg azután, hogy nem is olyan rég egy francia tyúk vitte mínuszba az önbizalmamat. Ez legalább kicsit kezdett helyre rántani, s úgy döntöttem, egye-fene, csapjunk bele. Már vissza is csókoltam, amikor valaki ütni kezdte az ajtómat. Kétszer is hallottam a kopogást, így kénytelen voltam félretolni Nadia kezét, majd a bejárati ajtóhoz sétálni. Útközben megköszörültem a torkomat, és a pólomat is megigazgattam.
- Charlie?- Kicsit meglepődtem, mikor ajtónyitás után a francia lánnyal találtam szemben magamat. Nem számítottam a felbukkanására, s el nem tudtam képzelni, hogy miért jött át hozzám.
- Netán zavar a film hangja? – Kérdeztem kicsit gúnyosan, mert még mindig sértett voltam.

Végre elszántam magam, ott álltam Carter ajtajában, s azt hittem, innen már nincs visszaút.
Mégis megfordult a fejemben, hogy mielőtt újra kopogok, hogy felhívjam magamra figyelmét hazaszaladok, hogy ne kelljen szembe találnom magam a férfivel. Nem a gondolat volt ijesztő, hogy találkoznom kell vele, hanem a találkozás törölhetetlen ténye, hogy bocsánatot szándékozok kérni tőle. Húsz évem alatt elég kevésszer fordult meg a fejemben, hogy bárkitől is bocsánatért könyörögjek, hiszen mindig próbáltam úgy élni, hogy ne legyen szükségem bűnbánó, sajnálkozó szavakra, se bevált szabadkozó monológra, melynek lényege a megbocsájtás biztos elnyerése volt. Igaz, hogy az élethez való ezen hozzáállásom az elmúlt néhány hét alatt igencsak megszűnt funkcionálni, főleg, ha arra gondulnk, hogy milyen ostoba, gyerekes módon viselkedtem Carterrel. Lábam gyógyulásával talán ép eszem, elveim, tiszta gondolataim is kezdtek visszaállni helyükre, s bitorolni a dobogót, ahonnan eddig szabályozták életvezetésemet.
Egyre lassabban teltek a másodpercek a második kopogást követően. Az előbb gondolataimban felötlő idea, hogy fussak el távol állt a megvalósítástól, hiszen már egy hónap telt el azóta, hogy mindkét lábamat rendeltetés szerűen tudtam volna használni. Így az egyetlen reménye gyáva részemnek az volt, ha az ajtó ki sem nyílik, s nem találom itthon Cartert.
Valaki fölöttünk, aki vigyázott lelkemre, s idegeim épségére, itthon teremtette Cartert.
Abbahagytam alsó ajkam görcsös rágcsálását, nem kapargáltam tovább mankóm hosszú támasztóját, csak vártam, hogy a szembe kerülő férfi megszólaljon. Feltehetőleg nekem kellett volna, de mindenképp illett volna elsőként üdvözölnöm Őt. Biztonsági okokból azonban úgy döntöttem, hogy szükségeltetik problémánk leküzdéséhez a hangnem, s a hozzám állásának meghatározása.
Rosszabb is lehetett volna, hiszen szerencsémre nem csapta orromra az ajtót, nem úgy köszönt, hogy viszlát Charlie, s legalább nem vágta nekem a bántó kérdést: mit akarok én itt?
Persze minden elhatározásom ellenére is nehéz volt megállnom, hogy ne gúnyosan válaszoljak, s ne kölcsönözzem modorát beszélgetésünk idejére. Igen csak vissza kellett fognom magam, ha nem akartam újfent órákat bánkódással tölteni. Ahogy eddig Ő volt, úgy most nekem kellett türelmesebbnek lennem, hogy leküzdjem heves, hisztérikus természetemet.
- Nem, nem ezért jöttem - fújtam ki hosszan a levegőt, hogy megszabaduljak a felgyülemlő epés gondolatoktól. Talán ez volt az első és az utolsó alkalom is, mikor bocsánatkérésre szántam el magam, nem tehettem hát meg, hogy meghátrálok. Maximum késleltetésre adtam engedélyt magamnak. Azonnal kapva kaptam gondolatomon, s galádul eltereltem a témát.
- Én csak... szóval kölcsön szeretnék kérni egy - hosszas töprengésre volt szükségem hozzá, hogy kitaláljam, mégis mit kérhetnék kölcsön Cartertől. - Egy botmixerre lenne szükségem. Egyszer használnám, aztán vissza is hoznám, nem akarom tönkre tenni, vagy ellopni. Elmennék én venni is, ha más állapotban lenne a lábam - zendítettem rá várakoztatás nélkül a magyarázkodásra, s közben megtámaszkodtam az ajtó félfán, hogy még véletlenül se jusson eszébe becsukni az ajtót.
Reméltem, hogy kérésemet nem fogja megtagadni, nem küld el, mert akkor azonnal témát kell váltanom, és nem lesz más eszközöm, minthogy társaságában maradjak, minthogy hosszan sajnálkozok.
Ha Carter hátra arcot csinált, hogy megnézze, mit tehet az ügyemben, akkor beljebb bicegtem a küszöbnél, s még az ajtót is becsuktam magam mögött. Persze az előszobánál nem akartam tovább menni, még sem invitált be, csak saját döntésem alapján vagyok most itt. Nyugodtan állhattam volna az ajtó előtt is. De mégis…
- Egyébként szeretnék még valamit kérni Tőled, csak nem akartam ezzel kezdeni – vettem egy nagy levegőt, hogy úgy szívjak magamba némi magabízást a kezdet előtt. Karjaimmal átfogtam mellkasomat, s tenyeremmel kezdtem dörzsölgetni beszéd közben ellentétes felkarjaimat.
- Hogy is kezdjem… elég bunkó voltam veled. Nem csak akkor, mikor rám nyitottál és kicsivel több is történt köztünk, hanem mióta ideköltöztem. Tudom, hogy hibás vagyok, mert túl sokat engedtem meg magamnak, ráadásul meg sem próbáltam veled emberien viselkedni, annak ellenére, hogy mennyit tettél értem, de azért… - pont itt kellett elharapnom a mondatot, hogy ne essek bele eddigi hibámba, s ne azzal takarózzak, hogy neki is része van hibáimban. Inkább megvártam az ítéletét, s addig is neki dőltem az előszoba üres falszakaszának.

Nem azért jött, hogy ismét belém kössön és kitaláljon valamit, amivel zavarom a hangulatát. Csoda! Viszont, ha nem azért bicegett át hozzám, hogy lehordjon, s morogjon velem, akkor vajon miért? Efféle gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben pillantásomat kék íriszeibe fúrtam, várva feleletét a miértekre.
- Egy mit? – Néztem rá még nagyobb szemekkel, mert Charlie eddig még soha az életében nem kért kölcsön tőlem semmit, így nem kis meglepetést okozott ezzel. Aztán, mikor kiejtette a száján a botmixer szót, nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Charlie és a konyhai művészet…Eddig összesen kétszer láttam Őt a konyhában, egyszer akkor, amikor kávét főzött, egyszer pedig akkor, mikor kanalat vett elő a yoghurtjához.
- Csak nem valami különlegességre váltasz a yoghurtok után? Amúgy szerencsére van, az egyik karácsonyra botmixert kaptam, szóval…kölcsön adom. Gyere be. – Nem zavart a jelenléte, azt sem akartam, hogy az ajtóban várjon meg, hisz nem titkoltam semmit, engem az sem zavart volna, ha meglátja a vendégemet. így legalább rádöbbent volna arra, hogy múltkori akciója nem is viselt meg annyira nagyon.
- Jó, jó, gondoltam, hogy nem akarod ellopni. – Kutakodni kezdtem a szekrényben, s pillanatok alatt kezeim közé akadt a konyhai eszköz, amivel visszaballagtam az addigra már előtérben ácsorgó lányhoz.
- Még valamit? – Kezemben a botmixerrel, ott álltam Charlie előtt, s kíváncsian pillantottam rá, hogy vajon még mire van szüksége ezen kívül. A bocsánatkérése meglepett, egy pillanatra még a szemöldökeim is magasba szökkentek.
- Te most tényleg bocsánatot akarsz kérni? – Halkan felnevettem, de nem rossz szándékból, kizárólag a meglepettség hozta ki belőlem, s valamilyen szinten az öröm. Persze, hogy örültem annak, hogy végre belátta azt, milyen rémesen viselkedett velem már azóta, amióta beköltözött ebbe a panelba.
- Jól van, nem gond Charlie, én nem haragszom, felejtsük el, rendben?- Mosolyogva nyújtottam át neki a botmixert, s ha elvette, akkor visszahúztam a kezeimet, s zsebre csúsztattam azokat.
- Egyébként hogy vagy? Jobban van már a lábad? – Mivel jó ideje nem beszéltem már vele, s nem is látogattam meg, így erről sem tudtam semmit. Pedig érdekelt, főleg azután, hogy már bocsánatot kért tőlem. Most már nem volt okom arra, hogy haragudjak, s a dac miatt ne érdekeljen az állapota.
Miközben érdeklődve pillantottam a szemeibe, halk léptekkel mögém sétált Nadia, egyik karjával átölelte a derekamat , és közelebb húzódva hozzám, kíváncsian pislogott Charliera.
- Ő ki lenni neked Carter? Régi barátnő? – Nadia akcentusa azonnal feltűnhetett Charlienak, ahogyan az is, hogy a lány furcsán, s gyanakodva méricskélte Őt.
- Ó, nem..nem, Charlie csak a szomszédom, itt lakik szemben, és jött , hogy kölcsön kérjen egy..azt. – Mutattam a Charlie kezében lévő eszközre, mert hirtelen még a neve sem jutott az eszembe.
- ÁÁ, én örvend neked, én lenni Nadia. – Hirtelen elkapta Charlie kezét, s erősen kezet rázott vele.
- Nekünk lenni randi Carterrel, há te megbocsátasz..- Az orosz lány a lehető legbunkóbb módon igyekezett Charlie tudtára adni, hogy zavar, miközben engem már a karomnál fogva húzott. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem, hisz végre, most normálisan tudtam beszélgetni Charlieval, és jó lett volna kihasználni ezt a pillanatot, Nadia azonban nagyon önzően viselkedett, és őt sem bánthattam meg.
- Öhm…én…- Nadia már kérlelt, hogy menjek vele, így csak egy elnézéskérő mosolyt tudtam erőltetni az arcomra.
- Bocsi, majd benézek hozzád reggel és …akkor majd beszélgetünk. – Éppen csak befejeztem a mondatot, Nadia már hajtotta is befelé az ajtót, ezzel megszakítva a kommunikációt köztem és Charlie között.

Nem kellett volna meglepődnöm, hogy Carter mennyire meglepődött, hiszen így csak rosszabbul érintett, ahogy galád módon kinevetett. Persze, Őt nem a rossz szándék vezérelte, én pedig nem lettem annyira durcás, hogy melleim előtt dacosan keresztezzem karjaimat, s lebiggyesszem kislányos módon alsó ajkamat. Megtehettem volna, s ha nem látom meg azonnal csintalan mosolyát, akkor feltételezek némi rossz szándékot, álnokságot tettei mögött, így viszont inkább magam is elmosolyodtam.
- Nem csak joghurtot eszek… kikérem magamnak – szóltam még mindig mosolygósan a férfi után, s amíg a konyhaszekrényét bújta a kért tárgy után, addig végigjárattam pillantásom a világos lakáson. Tökéletesen kiismertem volna magam tájékozódás szempontjából még sötétben is, hiszen a lakás fordított irányba elterülve, de az enyémnek tükörképe volt. Nem akartam illetlen lenni – ha az én esetemben még egy kis kéretlen lakásnézés ronthatott volna a helyzeten, már akkor sem -, így nem mentem tovább a hallból, csak az ott elrendezett bútorokon, s személyes tárgyakon futtattam végig tekintetemet. Letisztult volt, békés, rendezett, s a falra akasztott kabátokból Carter parfümének testes illata áradt. Magam sem tudtam, miért tűnt fel azonnal az ismerős illat, s miért éreztem késztetést, hogy közelebb lépve, magamba szívjam a ruhából áradó andalító illatot. Mégis csak Carter lakása volt, s így számíthattam volna rá, hogy minden momentumban Őt fogom látni, érezni, s hallani.
Hangja azonnal félbe is szakított elnehezült gondolataim közben, s elvetve akárcsak ötletét, hogy bármelyik ruhadarabja után is nyúljak a konyhából felém sétáló Carterre pillantottam. Őszintén megvallva, semmi szükségem nem volt erre az eszközre. Ha gyümölcsturmixot csináltam, ahhoz volt külön turmixgépem, nem volt szükségem rá, hogy bármit is pürésítsek, mert szerettem megrágni a fogam alá kerülő ételeket, hogy kiérezhessem és kiélvezhessem ízüket.
De ezektől függetlenül, egyetlen dologra biztos felhasználhattam majd, holnap, ha vissza kívánom adni, felkereshetem, s újra indokom lesz társaságát élvezni.
Előbb azonban át kellett esnem a bocsánatkérésen, amit ugyancsak nevetéssel fogadott.
- Csupa meglepetés vagyok ma, nem igaz? – kuncogtam fel halkan, mielőtt még magyarázkodásba kezdtem volna. Furcsa volt, s nehezen találtam meg az előre kigondolt szavakat, de megtettem, s jobban fogadta, mint azt először gondoltam. Nem szándékoztam azonnal tönkre tenni mindent, hiszen magamban is megfogadtam, hogy sokkal toleránsabban fogok állni a dolgokhoz, elszámolok magamban tízig minden megszólalásom előtt, hogy ne kelljen újra sort kerítenem egy bocsánatkérésre. Így is tökéletesen megalázó volt a helyzet, nem állt szándékomban újra nyomorgatni lelkemet.
- Egyre többet fáj, de úgy gondolom ez már a gyógyulás jele. Holnapra még jobban kellene lennie, de egyik napról a másikra Én nem várok csodát, még holnap se fogok gipsz nélkül rohangálni, s magas sarkú szandáljaim kopogása sem fogja felverni a házlakókat, úgy gondolom. Az az idő még várat magára – válaszoltam mosolyogva Carter kérdéseire, s közben próbáltam rendeltetésszerűen átfogni ujjaimmal a botmixert, nehogy elejtsem. Nem volt ez az én kezembe való, ezt eddig is megállapíthattam volna.
Éppen visszakérdeztem volna, vagy folytattam volna központi témánkról – a lábamról – a csevejt, mikor egy női alak tűnt fel Carter mögött. Akaratlanul is megugrottak szemöldökeim, s oldalra hajoltam, hogy megnézhessem magamnak a csinos nőszemélyt.
Már csak arra eszméltem a nagy mustrálás közepette, hogy Carter „csak a szomszédnak” titulált. Nem kellett volna bántásnak vennem, hisz ez volt az őszinte tény. De talán még mindig ez volt a jobb, mintha azt mondta volna, hogy „áh, csak egy lány a szomszédból, aki majdnem megvolt, mert egyszer lekaptam a lábáról”.
- Charlotte vagyok – nyögtem ki meglepetten nevemet, s mosolyt próbáltam mogorva arcjátékom helyett magamra ölteni. Nem esett kellemesen kéz szorongatása, s meg sem próbáltam megszorítani kezét, örültem, hogy nem kellett tovább bőrének érintenem sajátomat.
Tekintetével fogságban tartotta enyémet, nem néztem más irányba, veszélyben éreztem magam, így próbáltam kifürkészni sötét szembogaraiból akaratát. Egyértelmű volt, hogy nem kívánja velem megosztani Carter figyelmét, s mivel ő volt itt előbb, nekem kell eltűnnöm, hogy ne zavarjam tovább meghitt együttlétüket.
Mégis mit hittem, hogy majd Carter marasztal? Hogy Ő mást akar, mint a kiéhezett orosz, vagy lengyel, vagy… franc se tudja milyen származású szajha? Ide se szabadott volna jönnöm. Nekem számított valamit kizárólag a társasága. Carter nem volt annyira elveszett, mint én. Én semmit nem tudtam nyújtani neki a hisztériámon kívül. Még jó társaság sem voltam, így… evidens volt, hogy Nadia felszólítására ki kellett ugrálnom az ajtón.
- Nem muszáj – rántottam meg vállamat már csak akkor, amikor bezárult előttem az ajtó, s elkeseredve magányomtól, elkezdtem visszafelé bicegni. A hűvös, és elhagyott lakásomba. Voltak barátaim, felhívhattam volna valakit, hogy szórakoztasson, de nem vágytam senkinek a társaságára. Hogy szörnyülködjenek a lábam miatt és ezredszerre is elmeséltessék velem, hogy mire emlékszek a baleset előtti pillanatokból? Hogy hibáztatom-e Ericet? Vagy hogy miért nem ápol most is Eric? Miért nincs szükségem a bocsánatára? Nem tudtam volna választ adni nekik, így magamba zuhanva terültem el kanapémon, s bámultam órákon át az üres tévéképernyőt.

Már délután négy is elmúlt, mikor szükségét éreztem, hogy végre felálljak a kanapéról. A még mindig kezemben szorongatott botmixerrel elindultam hát a konyha felé, hogy ne tegyem tönkre a kölcsönkért konyhai eszközt. Elérve a konyhapultot, ráhelyeztem a készüléket, majd jobb ötlet híján, elbicegtem a hűtőig, hogy felmérjem tartalmát. Rengeteg zöldség és gyümölcs friss képe tárult szemem elé, de egyiket sem kívántam. Volt még joghurt, zsírszegény tej, fehérhús, hal, sajt, újra csak zöldségek, pezsgő és gyümölcsös sör.
Az utóbbi két italt kihúztam a polcról, s visszaténferegtem a konyhapultig. Neki döntöttem mankóimat az építmény oldalának, hogy aztán feltornázzam magam a márvány pult tetejére. Nem ment egykönnyen, s be is vertem párszor sérült lábamat, mire feljutottam célomhoz. Hátamra feküdtem a pulton, s felnyitva mind a két üveget, felváltva emeltem számhoz az alkoholokat, s egész addig, míg csak egy csepp is volt bennük, le sem tettem őket. A végére már csoda volt, ha nem estem le a pultról.

Amint bezárult az ajtó, halk sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem folytathatom a társalgást Charlieval, mert éppen más dolgom van. Mert nekem Nadiaval kell lennem, szórakoztatnom kell őt és össze kell vele bújnom az ágyban. Fura, de sokkal szívesebben beszélgettem volna a francia lánnyal, mint enyelegtem volna az orosszal. Mire ezek a gondolatok lefutottak az elmémben, addigra Nadia már visszarángatott a nappaliba, s lenyomott a kanapéra, hogy az ölembe ülve folytathassa azt, amihez tehetsége van.
- Mindig ennyire rámenős vagy?- Kérdeztem egy félmosollyal, Nadia erőteljes akcentussal válaszolt, majd folytatta azt, amit elkezdett, én pedig hagytam magam. Hagytam, hogy kényeztessen, hogy elcsábítson és végül az ágyamban kössünk ki. De valahogy nem volt az igazi, s tulajdonképp semmi extra sem volt benne. Fél órával később már a plafon repedéseit bámultam, s oldalra pillantva figyeltem a mellettem szendergő lány arcát. Szép volt, de ennél többet nem tudtam róla elmondani. Nem ismertem, fogalmam sem volt arról, hogy mit szeret, mi a kedvenc élete, milyen, ha morcos, ha haragszik valamiért. Charlienak például ismertem a mosolyát is, ha valóban örül valaminek, s pontosan tudtam azt is, hogy milyen akkor, mikor ideges, mikor kitör belőle a hisztérika. S tessék...már megint rá gondoltam, s azon agyaltam, hogy vajon mit sikerült kotyvasztania a botmixer segítségével. Jó lett volna beszélgetni vele, de naná, hogy Nadia bezavart. Hibáztattam Őt, pedig saját magam is hibás voltam, hisz azt kellett volna tennem, amit valóban szeretnék. Nadiat kellett volna hazaküldenem, hogy aztán beszélgethessek Charlieval, de mégis, abból mi jött volna le neki? Már az is éppen elég volt, hogy a legutóbbi alkalommal elutasított, ebből pláne úgy érezte volna, hogy rá vagyok kattanva. Pedig nem is..
- Carter, én menni most, nekem még lenni dolgom. - Már majdnem aludtam, mikor feleszméltem hajnali fél kettő körül a lány hangjára. Egyszerűen nem értettem, vajon mi a fészkes fene dolga lehet neki hajnali két órakor? Nem csoda, hogy kerek szemekkel, értetlenül pillantottam rá. Nadia nyomott egy csókot az arcomra, majd kiugrott az ágyamból, magára kapta a miniszoknyát, meg a tűsarkú tipegőt, aztán már indult is , s lelépett a lakásomból.
Megint csak halk sóhaj tört fel belőlem, néha azon elmélkedtem, hogy milyen jó lenne, ha volna mellettem valaki, aki nem lép le hajnalban, aki ott ébred mellettem. Megtehettem volna, hogy szorosabbra fűzöm a kapcsolatomat valakivel, de abba sosem mertem belemenni. Pontosan azért, mert nem tudtam, mit hoz nekem a jövő, hány napom van még arra, hogy élvezhessem az életem.
De nem, nem akartam depresszióba esni, nem akartam újra átélni azokat a pillanatokat, amivel ez a betegség kezdődött. Sarah egyszer már kirángatott a gödörből, nem hagyhattam magamat visszaesni. A kapcsolatok meg egyébként sem nekem valóak. Nyugtáztam ezt magamban, majd álomba merültem...

A reggeli ébresztő után nagyon gyorsan pörgött a nap, hisz munkába kellett mennem, ahol Sarah persze kifaggatott az előző napi randimról. A munka is jól ment, szerencsére nem kellett sok esethez kimennünk, s ha mégis be kellett kapcsolnunk a szirénát a mentőautón, akkor sem voltak súlyos eseteink. Összegezve, egész jó napot mondhattam magamnak, s munka után még vásárolni is kedvem támadt. Aztán, vásárlás közben megláttam az egyik polcon egy Charlie nevű kakaóport. Nevetve ráztam meg a fejemet, s már nyúltam is a doboz után. Egy ilyennek kell lennie a lány polcán, különben nem is úgy hívják, ahogy. A beszerzett érdekességgel aztán hazaállítottam, megszabadultam a mentős gönceimtől, vettem egy zuhanyt, felkaptam egy kényelmesebb öltözetet, s úgy döntöttem, átviszem Charlienak a róla elnevezett kakaóport. Be is kopogtattam, azonban nem hallottam választ, csak egy nyikkanás szerű hangot. Ennek ellenére benyitottam, még annak tudatában is, hogy korábban már rosszul jártam egy ilyen helyzetben.
Belépve azt kellett látnom, hogy a lány valahogy a konyhapulton fekszik, ép lábát pedig lefelé lógatja, s mellette üres üvegek hevernek. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy jól látok-e vagy csak a képzeletem játszadozik velem.
- Öhm, szia Charlie...gondoltam benézek hozzád, mi újság?- Kérdeztem furcsa grimasszal az arcomon, ahogy közelebb érve megéreztem az alkohol szagát.
- Te jó ég, te ittál? Részeg vagy Charlie? - Néztem rá döbbenten, miközben még mindig a hónom alatt szorongattam a doboz kakaót.

Pocsékul voltam.
Már nem csak testi bántalmak gyötörtek, de a gondolat, hogy Judah egy órán keresztül dörömbölt az ajtómon, s a végére már azzal fenyegetőzött, hogy idehívja a szüleimet, vagy a gondnokkal nyittatja ki az ajtómat is éket ütött fejembe.
Telefonomon minimum hatvan nem fogadott hívás díszelgett a már sokat emlegetett férfitől. A tőle jött üzeneteket automatikusan töröltem, eltüntettem a hívásjelzéseket a mobilom képernyőjéről, hogy még véletlenül se jusson eszembe, hogy az anyámék által fizetett oktatót próbálom kizárni az életemből. Ettől a görcsös felejtéstől csak még inkább felgyülemlett bennem a bűntudat, s az órákkal ezelőtt kiürített pezsgős üveg nyakát erősen megszorítottam, hogy aztán levághassam magam mellé a padlóra. Bőven volt bennem indulat, de a pult mellett elfutó szőnyeg megóvta a színes üvegből készült pezsgőtartót a szilánkokra hullástól. Csak alattam nem volt semmi, ami segített volna egyben maradnom. Judah is csak még inkább tönkre akart tenni. Szilánkjaimat morzsákká gyötörni szavaival.
Nem számoltam a konyhapulton eltöltött órákat, a napszakok változását is kizárólag a nappali hatalmas ablakán beáradó napfényből tudtam kikövetkeztetni. A heves napsütés jelezte, hogy ismét délután van, s egy nap telt el anélkül, hogy jóakaratú ember rám törte volna az ajtót. Persze, Judah távozása után „háromkézláb” elmásztam az ajtóig, s kinyitottam azt, hátha valaki más is kíváncsi lesz rám, s nem hagyja, hogy belefulladjak saját másnaposságomba.
Sokáig kellett várnom, míg motoszkálást hallottam a folyosóról, de végül a léptek elhaltak, s újfent csalódással konstatáltam, hogy nem fog jönni senki. Visszamászva a konyhapultra kinyalogattam a szekrényen talált borosüveg hosszú nyakában maradt borpárlatot, csak ezután követte a földre ez is a pezsgős üveget.

Erőteljesen masszíroztam szemgolyóimat, melyekre fátylat borítottak fáradt szemhéjaim, mikor legközelebb hangokat hallottam kintről.
Nem voltam már teljesen magamnál. Émelyegtem, a gyomrom fájt a maró alkoholtól, s a szám is ki volt száradva. Normálisan már évek óta nem eszek, nem hiányzott hát nekem most ez a három üvegnyi alkohol, hogy felkavarja a gyomromat és a szervezetemet. De már nem volt visszaút, hiszen órák teltek el, felszívódott, s most éreztem igazán a hatását.
Szédültem, hevesen dobogott a szívem, zúgott a fejem, s a végtagjaimat is csak nehezen tudtam mozgatni elhomályosult tekintetem előtt. Ijesztő volt látni, hogy mennyire tönkre tettem magam egy este alatt. Ha hamarabb elhagytam volna magam, talán már rég halott lennék?

Erőm sem volt tovább vinni a gondolatmenetet, örülhettem ha elgémberedett kalimpálás közben nem zuhantam le egy méter magasról a földre a kiürült üvegek mellé, mikor legnagyobb meglepetésemre színes foltot láttam magam felé közeledni.
- Ki vagy? – nyöszörögtem halkan, hogy ne bántsam zajongásommal amúgy is fájdalomtól lüktető fejemet. Feleslegesen pislogtam, nem tisztult a kép, csak az ismerős férfihang adta tudtomra az érkező személyét.
- Valahol ott van a lábamnál a botmixer. Nem használtam… elviheted. Nem kell elmosni, nem is használtam. Köszönöm szépen… vidd csak – préseltem ki cserepes ajkaim közül a szavakat, s még integettem egyet kézfejemmel, mielőtt helyezkedve, fejemet a másik irányba fordítottam volna.
- Miért érdekel? Nem kell semmit kérdezned. Nem várom el, hogy törődj velem – csóváltam meg fejemet, mikor kihallottam hangjából az aggódást. Erre egyáltalán nem volt szükségem. Főleg, mert így ő is felkeltette bennem az egyetlen dolognak a gondolatát, ami még felzaklatott, hogy ha nyitva hagyta az ajtót, akkor Judah bármikor bejöhet rajta.
- Carter, ugye becsuktad az ajtót? Fordítsd rá a kulcsot. Nem láthat így meg… idejön, és megaláz. Nem bírom akkor se, ha józan vagyok. Akkor csak halkan pityergek, miután itt hagyott. Ha most látna ordítanék a kíntól, amit éreznék rugdosó szavai közben. Ugye becsuktad? – felemeltem fejem, hogy elpillanthassak az ajtó irányába, de az éles napfény megvakított. Kár volt fáradnom, semmit nem láttam, még a közelítő férfi is homályosan rajzolódott ki előttem.
- Részeg? Dehogy is… másnapos és aznapos vagyok. Túl vagyok egy üveg gyümölcsös sörön, meg egy üveg jóminőségű vörösboron, nem is beszélve a félszáraz pezsgőről. Most hogy ezt megkérdezted, elmész? Segíteni úgysem segíthetsz. Rajtam senki nem tud már segíteni. Már úgyis mindegy nekem. Ha megmarad a lábam, vagy ha levágják, Judah megtudja, hogy ittam és a szüleim… ők… elintézik, hogy még a közelébe se mehessek a színháznak. Elveszik tőlem a tánccipőmet, és kitagadnak. Menj el. Már csak pár nap, eléggé legyengül a szervezetem ahhoz, hogy ne tudjak elmenni egy pohárvízért sem, és akkor…
Nem mondtam ki, hogy mi történik majd, de mind a ketten jól tudtuk, hogy milyen depresszív gondolatok gyötörtek.
- Mit tudsz te rólam… semmit.
Szúrtam még oda, mielőtt forró könnyeim elérték volna ajkamat, hogy megcsípjék a beteg bőrfelületet.

- Nem a botmixer miatt jöttem, csak szerettem volna beszélgetni, meg hoztam neked valamit..- Előhalásztam a hónom alatt elrejtett kakaós dobozt, amire a Charlie név volt felfirkantva, s fel is mutattam neki, de már fele olyan jó kedvem sem volt, mint amikor megvásároltam. Azt hittem, hogy majd megörül, tetszeni fog neki, és folytathatjuk az előző estén megkezdett beszélgetést, de úgy tűnt, hogy Charlotte nincs olyan állapotban, hogy bármire is normálisan tudna reagálni. Még abban sem voltam biztos, hogy nekem örül-e, s ami azt illeti, én sem örültem annak, ahogy rátaláltam.
Minden bűzlött a piától, üvegek hevertek szanaszét, néhol törött szilánkok is voltak a földön, mire csak megcsóváltam a fejemet.
- Ne légy már ilyen, nem azért nézek rád, mert kértél rá, saját magamtól. – Sóhajtva figyeltem Őt a konyhapult tetején , miközben közelebb léptem hozzá, hogy ha kell, el tudjam kapni és ne essen le a pultról. Míg az egyik pillanatban lehangoltnak tűnt, a következőben már inkább riadtnak, s folyamatosan az ajtó miatt aggódott, amit nem igazán értettem.
- Tessék? – Összeráncoltam a homlokomat, majd az ajtó felé pillantottam.
- Behajtottam, de nem fordítottam rá a kulcsot…- Mivel láttam az aggódást a szemeiben, jobbnak láttam, ha ráfordítom az ajtót, így visszasétáltam oda, s be is zártam azt a kulcs segítségével, majd megint újra visszatértem hozzá.
- Most már nyugodt lehetsz, bezártam…de mégis kitől félsz ennyire? Mi történt Charlie? – Őszintén érdekelt, hogy mi van vele, s jó lett volna boldognak látni, nem pedig az italtól megrészegültnek.
Ezt meg is kellett jegyeznem neki, mert korábban ilyen mélyen még nem láttam Őt, de úgy tűnt, most valamiért ismét depresszióba süllyedt.
- Dehogy megyek el…ugyan már Charlie. Sokat ittál, de ez nem így van. Téged senki nem tagad ki, megértik azt, hogy mi történt. De túl leszel ezen…Ne csináld már. Szedd össze magad és ne sajnáltasd magad, hagyd abba ezt az önsajnálatot, mert így soha nem fogsz előrébb lépni. Hallod? – Mérgesen ráncoltam szemöldökeimet, mert nagyon rossz volt Őt ennyire maga alatt látni.
- Na jó, gyere! – Szóltam rá, a kakaót letettem a pultra, aztán megfogtam a derekát, és ha nem ellenkezett, akkor lesegítettem a pultról. Ha ellenkezett, akkor a vállamra kaptam és megindultam vele a fürdőszoba felé.
- Véget vetünk ennek…na, most mi van? – Menet közben úgy éreztem, hogy szabadulni próbál, ezért megálltam vele a nappali közepén és leültettem a kanapéra.

A sértett, szülőjével dacoló kisgyermek kíváncsisága késztetett megfordulásra. Elgémberedett váll- és nyakizmaim csak nehezen engedelmeskedtek a kényszernek, s lassított felvételként fordítottam oldalra fejemet. Arcomba hulló tincseim az egyik oldalról a másikra csúsztak át, miközben feljebb tornáztam magam a pulton, hogy megnézhessem, mégis mit hozott Nekem Carter.
Furcsa mód, kíváncsi voltam, s még egy halovány kis mosoly is grimaszba rántotta ajkaimat, miközben arra gondoltam, hogy vajon miről jutottam eszébe. Megmarkoltam hát az ujjaimba futó utolsó erőmmel a pult kilógó peremét, hogy úgy ülhessek a továbbiakban, hogy már mind a két lábam a föld felé lóg, s ha kellőképp megfeledkeztem magamról, akkor le is tudjak ugrani. A probléma viszont már akkor kezdetét vette, mikor rájöttem, hogy nem tudok rendesen ülni sem, anélkül, hogy ne vágjon a combnyakig érő gipsz alhasam vékony bőrébe, ráadásul kedvenc elfoglaltságomat is hanyagolnom kellett – a játszi láblógatást -, ugyanis kicsúsztam én a pult szélére, de lehetetlen volt fennmaradásom.
Nem tehettem mást, mint visszakínlódtam magam hát eredeti fekvőhelyzetembe, s onnan néztem lelkesen a férfi felé.
Fogalmam nem volt, hogy mire számítottam, milyen ajándékot akartam kapni, de a kakaós doboz nevemmel díszítve, talán nem tartozott kívánságaim közé. Édes volt. Mind a figyelmessége, mind a doboz tartalma. De valamiért… őrültség volt, de azt hittem és úgy gondoltam, hogy a férfi igazán boldoggá tud majd tenni, s előhúz egy új lábat a hóna alól. Gyerekes voltam, de mégis megfordult színes fantáziámban.
Arcvonásaim azonnal visszarendeződtek, mikor rájöttem, hogy nem a jótündér állt előttem Carter bőrébe bújva, csak a férfi. Csak…
Mostanában többet jelentett számomra, mint bárki más – annak ellenére, hogy ezt nem érzékeltettem, sőt, elviselhetetlenül viselkedtem vele szemben. Ennek az irritáló viselkedésemnek számlájára írtam bántó grimaszomat, amikor konstatáltam mély csalódottsággal ajándékom valóját.
- A dobozt itt hagyhatod. Szép és a nevem van rajta. De a kakaót vidd be a kórházba és add oda a rászorulóknak, nem eszek ilyen dolgokat. Még soha nem is ittam kakaót – vontam össze szemöldökeimet szavaim keménysége alatt, s belegondoltam abba, hogy eleinte mennyire nehezemre esett elviselni, mikor az unokatestvéreim a szemem láttára evőkanalat mártottak bele a kakaóba, s miközben szájukhoz emelték az adagnyi nyalánkságot, barna kakaó-ködöt varázsoltak arcuk elé. Számomra mindig csak az édes kakaóillat maradt hátra. Mélyen szívtam magamba a kakaóbabból préselt, törékeny port, s én úgy élveztem ki az édességet.
Mára nem vágytam rá, hogy egyek belőle. Mégis eszembe jutott, hogy mi lenne, ha. De aztán a kulcs éles kattanása visszarántott a valóságba, s leküzdöttem gyerekkori kínomat.

Elnyomtam zihálásom, visszaállt szívem kapálózása egyszerű dobogássá, s már nem álltam gondolataim hatása alatt. A biztonságot nyújtó ajtó elhitette velem, hogy biztonságban vagyok, s Judah nem tud bejönni. Pedig, ha őszinte akartam lenni, akkor a legalattomosabb módon is bekúszott volna a küszöb alatt, hogy újabb tőrt döfjön belém.
- Nem történt semmi. Csak az ajtó… azért van az ajtó, hogy zárva legyen. Hogy ne jöhessenek be rajta olyan emberek, akiket nem akarok látni – válaszoltam tettetett őszinteséggel, de közben igyekeztem a négy égtáj minden sarkalatos pontjába tekinteni, csakhogy Carter pillantása ne akadjon össze enyémmel.
„Örülök, hogy te jöttél be rajta” – jegyeztem meg kizárólag magamban, de aztán hangot nem adtam eme törékeny mondatnak, mert jobban belemerültem, hogy nadrágom anyagát csipkedjem.
Aztán pedig már teljesen átfordult beszélgetésünk, s inkább támadtam, minthogy kiadjam magam.
- Ez nem önsajnálat! Fogd már fel, hogy… hogy egy, egy érzéketlen paraszt vagy, tudod Carter? Attól, hogy a te életed tökéletes, azért, mert téged szerettek a szüleid, megkaptál ezer meg ezer dolgot, attól még nem él mindenki más is így. Téged semmi nem akadályoz az életben. Tökéletes vagy. Engem… engem viszont még a pasim is elhagyott, mikor megtudta, hogy a lábamat olyannyira összezúzta a rohadt kocsijának az oldala, hogy többet talán nem leszek képes misszionárius pózon kívül máshogy széttenni a lábam. A szüleim szemében szégyenfolt vagyok, szerintük a balesetem kifogás a tánc ellen, a menedzserem meg… csak ne kelljen látnom, mert egy állat. Egy igazi állat – az utolsó személyhez érve félelem csillant szemeimben, s ha figyelt Carter, talán tudhatta, hogy pontosan miatta kellett zárni az ajtómat.
- Szóval nekem ne magyarázz arról, hogy önsajnálatba temetkezem, mert neked semmi problémád nincs azon kívül az életben, hogy a szőke, a vörös, vagy a fekete nővérkét húzd meg, miközben a betegnek lerohad a lába a mentőkocsiban…
Nem bírtam kizárni a vádló hangnemet a repertoáromból. Szegény Carter túl közel volt, s túl rosszkor rossz helyen, hogy minden alkalommal ő legyen dühöm villámhárítója.
Egy percre éppen elég volt elfordítanom arcomat, azon kaptam magam hirtelen, hogy fejjel lefelé lógok a vállán.
- Le fogsz ejteni! Azonnal tegyél le, mert még jobban összetöröm magam és akkor inkább kiugrok az emeletről, csak ne kelljen nyomorékként tolókocsiba ülnöm. Tegyél már le Carter! – hisztérikus görcs kapott el ismételten, s ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy éles sikításom mellé társítsam pillanatnyi „erőfölényemet” is, ami ott ki is merült, hogy elértem a hátsójáig, amit két szabad öklömmel egyszerre tudtam ütni.
- Carter, ha nem teszel le, esküszöm a gipszes lábammal rúgok a farkadba… VAN LÁBAM! Tegyél le!
Nem bírtam tovább, kitágultak pupilláim, s egyre erőteljesebben vergődtem a férfi vállán.
Ahogy lefelé engedett, szívbaj jött rám, hogy le fog ejteni, de hatalmas szerencséjére csak a kanapé kényelmééig csúsztam.
- Takarodj el az életemből! Takarodj ki a lakásomból! Miért kell könyörögnöm azért, hogy depressziós lehessek?! Ha úgy tartja kedvem, akkor meghalok, ott a konyhapulton. Vigyél vissza, és ha jófej akarsz lenni, akkor hozz a hülye kakaód helyett valami erősebbet, amitől átlyukad a gyomrom és nem kelek fel. Vedd le rólam a kezed, azonnal! – ellökdöstem őt magamtól, s ha nem lett volna hajlandó kezeim noszogatására hátrálni, akkor tettem róla, hogy jó lábammal erőteljesen belerúgjak mellkasába.
- Én vagyok beteg. Érted? Te semmit nem tudsz erről. Az ne prédikáljon nekem vízről, aki bort iszik. Tűnj el, éld az életed, és virágcsokor helyett hozd a rohadt kakaódat a temetésemre!
Nem sajnáltam a szavakat, s már erőtlen testem sem tarthatott vissza, felálltam, s egy rövid megingás után, de elkezdtem visszaugrálni a konyhapulthoz, hogy csendben felszedegessem a földről az üvegeket.
Ennyire még soha nem voltam mélyen.

Charlie teljesen kifordult önmagából, ismét úgy viselkedett, mint egy hisztérika, s ha lehet, mindent hozzám vágott és próbált sértegetni, ott , ahol csak ért. Szinte minden apróságba kapaszkodott, amivel bánthat, vagy beszólhat. Rossz volt-e hallanom a szavait? Persze, hogy rossz volt, hisz míg csak segíteni akartam Neki, Ő mindent megtett azért, hogy engem bántson, és elüldözzön magától. Az bosszantott fel a legjobban, amikor arról kezdett ódákat zengeni, hogy én semmit sem tudok és könnyű nekem. Pedig, ha tudná, hogy milyen dolgokon kell keresztül mennem, lehet, hogy nem beszélne velem így. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy hozzá vágjam az igazságot, de aztán elvetettem ennek még az ötletét is, mert eszem ágában sem volt kiadnom magamat előtte.
- Szólj, ha befejezted!- Dünnyögtem, miközben már a vállamra kapva vonultam vele a fürdőszoba irányába. Tovább is mentem volna, ha nem fenyeget azzal, hogy a golyóim bánják, így inkább megálltam vele a nappaliban, s kényelembe helyeztem Őt a kanapén.
- Ne visongj, nem ejtettelek le! – Morcosan pillantottam rá, mert kezdett nagyon hisztérikusan viselkedni, amit elég nehezen tudtam preferálni. Ki nem állhattam, ha egy nő sikít – kivéve mikor meg volt az adott pillanat, valahol az ágyam közepén.
- Na most meg mi van?- Láttam dühös pillantását, s amiket hozzám vágott, azzal kezdett tényleg nagyon felhúzni. Mégis, végig hallgattam Őt, bár nagyon nehezemre esett az, hogy ne szóljak közbe, vagy ne lépjek le azonnal. Egy pillanatra ismét átvillant a fejemben, hogy jobb lenne, ha azonnal elhúznék a fenébe, hisz lenne jobb dolgom is…de nem tudtam volna nyugton lenni abban a tudatban,hogy Charlie szenved. Lehet, hogy neki „csak” egy lábsérülése volt, de teljesen megértettem az érzéseit, hogy emiatt a karrierje is kudarcba fulladt. Sajnos nem mondhattam neki kecsegtető szavakat, hogy majd úgyis ismét balettozni fog, s úgy fog szárnyalni, mint régen, mert erre elég kevés volt az esély. Egy ilyen sérülés sosem jön helyre teljesen. A reményt még sem akartam elvenni Tőle, ahogy azt a tényt sem, hogy járni és egészséges életet élni még igen is, képes lesz, s szép lassan, de fel fog gyógyulni ebből a sérülésből.
- Na…ne lökdösődj, hallod?- Mérgesen pillantottam rá, mikor távolabb lökött magától, s úgy éreztem, hogy megérett neki egy alapos fejmosás.
- Most már elég legyen ebből! K*rvára nem vagy beteg, és képes vagy felgyógyulni ebből a sérülésből, ha abba hagyod a siránkozást, az alkoholizálást és végre képes leszel pozitívan hozzáállni. Ez fejben dől el, érted? Járni akarsz? Tegyél érte valamit! Táncolni akarsz újra? Ahhoz előbb járnod kéne megint, nem? Tegyél érte valamit! Most pedig…rád fér egy kis felfrissülés. Ne is tiltakozz, addig úgy sem megyek el, míg nem leszel jobban. – Ezzel a lendülettel ismét felkaptam Őt a kanapéról, s ha ütött, ha nem, besétáltam vele a fürdőszobába, beraktam a zuhany alá, majd ruhástól, úgy ahogy volt, elkezdtem ráengedni a fejére a hideg vizet. Nem érdekelt, hogy sikongatott, addig engedtem rá a vizet, még észhez nem tért az alkohol gőzéből.
- Tessék, egy törölköző. Most pedig alszol egyet, és amint felkeltél reggel, neki kezdünk a gyógytornának. .- Jelentettem ki, majd átvittem a szobájába, ráfektettem az ágyra, s én magam dörzsöltem a haját szárazra. Még egy ideig hallgattam vádló szavait, s hisztérikusságát, aztán, mikor már végre elnyomta Őt az álom, feltakarítottam a lakást, s én magam is elaludtam, hogy aztán másnap reggel megkezdhessük a depresszió eltakarítását…

Naphosszakat ültem végig, s élveztem, hogy már ki tudom egyenesíteni a gerincemet, nem kell meggörnyedve félig ülő, félig fekvő pozíciót mahinálnom, ha a kanapémig kijutok. Már nem vágta hasam alját ruhán keresztül sem a vaskos gipsz, így a bőröm felszínén lévő vékony vörös csík halványodott, s az égő érzés is egyre kevesebbszer kerítette hatalmába lábamat.
A nap huszonnégy órája eleinte elég volt arra, hogy tizenkilencet sírással töltsek, a maradék ötön pedig erőgyűjtés gyanánt aludjak bánatommal. Nehezemre esett hosszú ideig ránézni lábamra anélkül, hogy ne kerülgetett volna hányinger, s ne fojtogatott volna a zokogás. Rá sem ismertem a gyönyörű, bársony sima hófehér bőrterület helyét átvevő, szivárványszín foltokba rendeződött sérülés felületre. Néhány helyen még varrás is tarkította, duzzanat, s horzsolás, vagy mély vágás, gusztustalan varratokkal.
Alig mertem érinteni saját testrészem. Remegett a kezem, légvételeim reszkettek, mikor ujjamat ráhelyeztem a sérült testrészre. Mintha nem is hozzám tartozott volna a lábam, magányos óráimon a zuhany alatt még mindig idegenként mustráltam a szerencsétlenül járt lábamat.
Nyugtattam magam, hogy majd más lesz, elmúlik, de igazából soha nem tudtam megnyugodni, ahogy beletörődni sem abba, hogy ilyen sorsra jutottam. Pont olyan makacs voltam, mint Carter a sajnálom szó kimondásával kapcsolatban. Soha életében nem pillantott még rám együttérzően. Nem hittem el, hogy megért engem, de az a rengeteg segítség, amit rám áldozott a szabadidejéből, már becsülendő volt. Ő volt az, aki motivált. Nem tudtam, miért pont egy ismeretlen férfibe kapaszkodtam minden erővel, s miért ránéztem fel odaadó rajongással, de ő volt az egyetlen, akire ha felnéztem, tudtam, hogy hisz bennem. Nem abban, hogy meg fogok gyógyulni, hogy újra táncolni fogok, csak bennem hitt. Az erőmben, a kitartásomban. Nem mondta soha egy szóval sem, hogy igen, lesz esélyem. De mellette akkor sem éreztem kevesebbnek magam, ha csak bicegve járhattam.


Volt valami izgalmas és felettébb szórakoztató abban, hogy Carter nem reggel rontotta rám a fürdőszobaajtót, hogy aztán lenyomva az előzőleg már kiterített polifoamra, életet leheljen a lábamba. Nem szerettem rápillantani az általam elhaltnak titulált testrészre, így hiába kényszerített több alkalommal is, nem voltam hajlandó megnézni meztelen combomat. A kecses testrész összeroncsolódott, hogy tartozhatott volna hozzám valami olyan, ami ennyire más, mint én? Amiben ennyi hiba van, hogy lehetne valami tökéletesnek a része?
Amint ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy már én magam sem vagyok annyira tökéletes, s ha nem is mertem bevallani magamnak, de messze állt tőlem az önsanyargatás, hisz nem álltam fél óránként a mérlegre, hogy ordítva lássam plusz kilóim számát. Szörnyű volt látni, mikor a farmernadrág szoros pereme felett kibuggyanó hájréteg megjelent testemen. Még soha nem tapasztaltam, hogy plusz kilók lennének rajtam, így hosszú ideig tartott megbékélnem a tudattal, hogy a ruhatáram addig hordott ruhadarabjai egy-két mérettel, de elmaradnak új alakomra illeszkedő mérettartományoktól.
Túlzás lett volna azt mondani, hogy nem érdekeltek a plusz kilók, hiszen majd megőrültem az első napokban, hogy megereszkedett az addig feszes bőröm, de már nem küzdöttem az élet ellen. Így jöhetett el az a pillanat is, mikor már nem csak gyümölcsért, kekszért és gyümölcsért, na meg persze gyógyszerekért és vitaminokért köröztem a konyhában, hanem mert főzni akartam.
Persze, a főzési tudományomon lett volna még mit csiszolni, s a fogások össze sem hasonlíthatóak voltak egy étteremben felszolgált menüsorral. Viszont a gyümölcssalátám még mindig tökéletesen festett, ahogy a rendelt vacsora is, amit szorgosan két tányérra pakoltam, hogy aztán egy kis blöff után, de úgy állítsam be, hogy ezt mindet én főztem mára.
Más nő képes lett volna kisütni egy szelet lazacot, salátát csinálni hozzá, rizst, s ízben megfelelő mártást, de én nem voltam más nő. Én még mindig csak Charlie voltam.
Már épp kidobtam a szemetes kukába a papírdobozokat, amiben jöttek a vacsora részei, mikor kopogást hallottam az ajtó felöl.
- Törj csak be, ahogy szoktál – kiabáltam ki némi iróniával hangomban, s vártam, hogy átlépje végre Carter az ajtót. Gunyoros megjegyzéseim már nem bántó célzatúak voltak, s talán ő is tisztában volt már ezzel.
Felemeltem az előre megtöltött borospoharakat a pultlapról, s sántikálva, saját tempóban sétáltam el az ajtóig, hogy a belépő férfi kezébe adhassam majd a poharat.
- Helló, szomszéd…

Úgy készülődtem a fürdőszobában, mintha csak randira mennék, pedig csak Charliehoz voltam hivatalos vacsorára. Persze, megfordult a fejemben a gondolat, hogy mi van abban az esetben, ha ez egy burkolt randi a részéről, de aztán el is vetettem az ötletet, már csak azért is, mert Charlieról volt szó, arról a francia lányról, aki szerette összeakasztani velem a bajszát, vitatkozni, letromfolni és még sorolhatnám. Mindezek ellenére mégis készülődtem, egyrészt azért, mert mégis csak szerettem adni magamra és jól éreztem magam akkor, ha normálisan jelenhettem meg, másrészt, mert jó benyomást akartam tenni, harmadrészt pedig, mert mégis csak vacsorára voltam hivatalos.
Igaz, semmit nem vittem túlzásba, a farmer megmaradt, na meg a fekete póló is, annyi extrával, hogy felvettem rá egy normálisan kivasalt inget is, és még be is gomboltam, hogy ne tűnjek olyan züllöttnek. A borotvát némi gondolkodás után elvetettem, így némi borosta is virított az arcomon. Fogaim hófehéren villantak, ahogy leellenőriztem azokat a tükörben, majd a hajamba beletúrtam, hogy összekócoljam a hajszálaimat, csak hogy ne tűnjön úgy, mintha már majd másfél órája a vacsorára készülődnék.
- Mr. Tökéletes. – Villantottam még egy vigyort a tükörbe, még parfümöt is hintettem a bőrömre, bár azt elég gyakran használtam, így nem fogja azt gondolni, hogy kizárólagosan neki szól az illat.
Miután elkészültem, az órámra pillantottam, az viszont nem mutatta az este nyolc órát. Még csak háromnegyed volt, de nekem már mehetnékem támadt. Viszont, nem akartam elrontani a főzőcskézését, ha már vállalta , hogy bebizonyítja, igen is, képes főzni. Hogy addig se unjam el magam, úgy döntöttem, lerohanok a DVD kölcsönzőbe. Ott volt a sarkon, így nem kellett sokat sétálnom, hamar betérhettem az üzletbe. Micsoda véletlen, hogy éppen összefutottam az egyik ex nőmmel, de szerencsére épp a kigyúrt szekrényével érkezett és még csak köszönésre sem méltatott. Remek.
Nem vettem zokon, tovább sétáltam a polcok között, szemeimmel kutatva a megfelelő film után. S hogy miért keresgéltem filmet? Kitaláltam, hogy a vacsorát követően filmet kell néznie velem Charlienak, ha tetszik neki, ha nem. Megállva az egyik polc előtt, pillantásom egy igen csak szép domborulatokat virító tokra futott : Két Döfés meg egy Lola .
Mit ne mondjak, felötlött bennem a gondolat, hogy ezt a filmet vigyem haza, viszont azonnal magam előtt láttam Charlie arckifejezését, s mutatóujját, amit ráz, miközben azt kántálja, hogy ő már elsőre is tudta, miféle perverz fazon vagyok.
Ahogy eszembe jutott, fel is nevettem, s már csak azt vettem észre, hogy a tékás és még néhány vásárló furcsán ráncolja a szemöldökét, miközben engem néznek. Mosolyom elhalványodott, majd egy köhintés után tovább álltam pornófalvától, s tovább kutattam. Végül két film akadt a kezeim közé, egy vígjáték és egy thriller, amit lehetne akár horrornak is nevezni. Nem tudtam választani, fogalmam sem volt, hogy milyen filmeket szeret, így végül mindkettőt kikölcsönöztem.
Kis szatyorral baktattam be az épületbe, s egyenesen Charlie lakásához sétáltam, majd be is kopogtattam az ajtón, de egyből azután rá is markoltam a kilincsre, s beljebb toltam az ajtót. Reakciója megnevettetet, s egyáltalán nem vettem zokon. Valóban sokszor törtem be hozzá, így ezt már inkább bóknak vettem, mint sem sértésnek.
- Neked is szomszéd – Vigyorogva lépkedtem beljebb, s meglibbentettem a kezemben lévő tasakot.
- Ha jó leszel, megtudod , mit rejt. – Huh, micsoda hülye duma, ügyes vagy Carter. Le is dobtam a zacskót a kanapéra, majd közelebb lépkedtem a lányhoz, aki bicegve tartott felém, kezében két pohárral.
- Hm, nem úgy volt, hogy vacsora lesz? Máris leitatnál? Mire megy ki a játék? – Felnevetve nyúltam felé, és elvettem a poharat, ha azt a kezembe adta.
- Hm, egész slamposan nézel ki. – Gúnyolódtam kicsit, persze nem valódi gúnyból, inkább csak viccelődésből szántam neki, mert Charlie ezúttal sem öltözte túl magát, csak amolyan hétköznapian volt öltözve. Ez persze tetszett, s visszagondolva, még örültem is annak, hogy nem vettem zakót, mert azzal túlságosan is randi szagú lenne a dolog.
- Szóval, mit eszünk, mit főztél , hm? – Megindultam a konyha felé és szimatolni kezdtem.
- Nem érzem, hogy sütöttél volna, szóval? Mit rejtegetsz előlem?- Vigyorogva fordultam felé, s jó volt látni, hogy már nem volt maga alatt. Ráadásul már velem sem morgolódott, már ez is jó dolog volt. Örültem ennek az estének.

- Helló, szomszéd! – köszöntem rá vigyorogva az érkező Carterre. S még közelebb ugráltam hozzá, ügyelve a kétpohárnyi pezsgőre, hogy azért még maradjon pár csepp a pohár falára ragadva, mire elérem a férfit. Nem fecsérelhettem túl sok időt ezért aztán a kezében lóbált csomagra sem, mert egy rossz mozdulat, s egy pillanatnyi egyensúlyvesztés is végzetes lehetett volna a törékeny pezsgős pohárra nézve.
- Ha jó leszek? – pislogtam rá őszinte meglepettséggel, mikor végre elértem közvetlenül elé, s két pezsgőt tartó kezemmel neki támaszkodtam a vasalt inges mellkasnak. Nem felejtettem el észrevenni, hogy ő mennyivel jobban nézett ki nálam, s mennyivel többet készült feltételezéseim szerint a mai estére, mint én magam. Egyébként is mindig szerettem rajta nyugtatni a tekintetem, mert jól esett azzal vigasztalnom magam torna közben, hogy legalább ha szenvedek is, ő van mellettem, s ha felhúz, akkor izmos mellkasának ütközök, érezhetem bódító parfümét, puha bőrét enyémen.
Ha jobban koncentráltam volna a tornák fájdalmára, s a gyógyulásomra, talán fel sem tűnt volna, hogy mennyire jó pasi szomszédságába költöztem. Nem jutott volna eszembe más alatt fekve, hogy miközben Ő a combomat nyomorgatja s egyik irányból a másikba tolja gyógyulófélben lévő végtagomat, addig én arcát pásztázva, elképzeljem, milyen lenne, ha mást csinálnánk ebben a felállásban, vagy esetleg másmilyen pózban. Na, de… ne haladjak ennyire előre, még csak az üdvözlésnél tartunk.
- Ha te nem leszel jó, nem mondom meg, mit öntöttem a poharadba – szúrtam oda jókedvűen, némi gonoszkodással, s mielőtt még ő mondhatott volna ki a rám váró ítéletet, elcsentem kezéből a fehér kis tasakot, s ujjai közé a pohár vékony nyakát csúsztassam.
De még mielőtt elcsenhettem volna tőle a zacskót, elhajította a kanapé irányába a meglepetés csomagocskát, s időt sem hagyva nekem máris tovább terelte a témát.
Pedig engem őszintén érdekelt, hogy mit hozott magammal.
- Mi, mi? – kapkodtam ide-oda fejemet, s lemondtam róla, hogy kiderítsem mit hozott magával.
Nevetéssel nyugtáztam a férfi szavait, s meg sem várva, hogy belekóstoljon a kezébe nyomott italba, én magam jócskán kortyoltam a pezsgős pohár tartalmából.
- Leitatlak, hogy ne kelljen végigszenvedned a konyhában született remek ételcsodáimat. De a legtisztább, ha bevallod, hogy nem is vagy éhes, s átugorhatjuk a vacsorázós részt. Akkor csak a gyümölcssalátával és a boltban vásárolt tejszínhabbal kell előrukkolnom. Azt pedig még én sem tudom elrontani – szisszentem fel monologikus formába öntött önkritikám végeztével, s visszaszökdécselve a pulthoz letettem biztos talajra a talpas poharat, s rátámaszkodtam az építményre.
- Héh! Hé-hé! – támaszkodtam fel azonnal, mikor láttam, hogy a lecsukott fedelű szemeteskukám körül köröz. Egyáltalán nem akartam lebukni, nincs rá szükségem, hogy a nők zsákutcájának higgyen, egy igazi csődtömegnek.
- Tegyük fel, hogy azért nem érzed, mert már olyan régóta készülődtem, hogy azóta ki is szellőztettem, s elmosogattam. Mert mindent tökéletesnek akartam. Na, elhiszed? – pislogtam rá reménykedve, s nem akartam belegondolni, hogy gyanakvásának engedve kutakodni kezd.
- Ott vannak a pulton, a másik oldalon kikészítve, tálalva az adagjaink. Magamtól nem akartam az asztalra vinni, mert képes lettem volna a rizs szemeket egyenként a földre potyogtatni. Akkor pedig vacsorapartner helyett porszívónak kellettél volna. Kóstoljuk meg – erősködtem továbbra is, s igyekeztem nem hagyni szóhoz jutni Cartert, hogy elég meggyőzőnek tűnjek.

Megvártam, amíg a férfi utánam hozta az asztalra a két tányért, majd az egyik széknél helyet foglalva vártam, hogy végül ő szolgáljon ki engem.
- Szerintem egész jó vagyok, kitettem magamért – állapítottam meg miután már hozzáláttunk mind a ketten a vacsorához. – S nem lehet egy szavad sem, mert nem kellett egyedül enned – kacsintottam rá szórakozottan a férfire, s az utolsó falattal is végezve, vigyorogva vártam, hogy ő is felpillantson.
- Mit értettél az alatt, ha jó leszek? Hm? Mit hoztál? – kérdeztem még mindig izgatottan, kíváncsiságom hevéből semmit sem veszítve, s közben újra a kanapé felé kezdtem pillantgatni.

Elmosolyodva figyeltem hol a poharak tartalmát, hol pedig kék lélektükreit, melyekkel olyan megnyerően tudott nézni, ha akart. Ezúttal valahogy nem Szörnyella de Frász jutott róla eszembe, hanem inkább egy életvidám és jókedvű nő, akivel szívesen tölteném el az estémet. Charlie talán most először tűnt igazán boldognak, s már meg sem látszott rajta az, hogy mennyit szenvedett a balesete miatt. Pedig biztos voltam benne, hogy még mindig lehetnek fájdalmai, s azt is tudtam, hogy nem könnyű a dolga, de már akkor is látványos fejlődésen esett át, s megérte az a pár hét torna, amiben segítettem neki.
- Hm, csak nem bort? Ezt nem volt nehéz kitalálnom. - Vigyorodtam el, s ha már kezemben volt a pohár, meg is kóstoltam annak tartalmát.
- Hm, Savignon, francia bor, akárcsak a házigazda. Kíváncsi vagyok, még miféle francia dolgokat akarsz megismertetni velem. - Mosolyom még véletlenül sem hajlott át perverzióba, szimplán csak örültem az estének, és annak, hogy végre nem öltük egymást, hanem jóízűen tudtunk egymással beszélgetni.
- Hehe, még hogy te itatnál le engem? Mi van, ha én akarlak téged? Már így is előrébb jársz, mint én. - Böktem pillantásommal kiürülő poharára, míg az enyémben még mindig jócskán volt ital.
- Csak szeretnéd, mi? Eszem ágában sincs elmulasztani a főztödet, már kíváncsi vagyok arra, hogy mit ütöttél össze nekem. - Ezt követően kezdtem el körözni a konyhában, s valóban alaposan szemügyre vettem mindent. A sütő csillogott, nem érződött odaégett, sem sült illat, a csapban nem voltak koszos edények, lábasok, így minden arra engedett következtetni, hogy valami turpisság lehet a dologban. Megfordult a fejemben az is, hogy alaposan benézzek a szekrények mélyére, de mielőtt még próbálkozhattam volna, Charlie szóval tartott, így érdeklődve pillantottam rá, várva, hogy vajon mit szeretne tőlem.
- Hm - Közelebb sétáltam hozzá, megtámaszkodtam a pult túlsó felén, majd azon áthajolva, egészen közel hozzá, a szemeibe pillantottam.
- Nem vagyok benne biztos, hogy hihetek neked, de tegyünk egy próbát. Kóstoljuk meg azokat az ételeket. - Mosolyogva léptem arrébb, s mikor már láttam, hol van az étel, odasétáltam és segítettem megteríteni, hogy ne Charlienak kelljen bicegnie minden egyes falattal.

Nem sokkal később már bőszen ettük a vacsorát, s azt kell mondanom, hogy remek ízvilágot sikerült összehoznia. Éppen olyat, amit a sarki kínai étterem hoz ki a narancsos kacsából. Az egyik kedvenc kajáldám, elég sűrűn étkeztem ott, volt, hogy néha rendeltem is, így szinte kilencven százalékra meg mertem volna esküdni arra, hogy Charlie próbált átverni.
- Tényleg nagyon ügyes vagy. Mond csak, te főzöl a sarki étteremnek is? - Elvigyorodtam, s nem titkoltam el, hogy még mindig gyanakszom rá. Ezzel persze nem akartam Őt megsérteni, de inkább mulatságos volt ez az egész helyzet, mint sem kellemetlen. Engem nem zavart az, hogy Charlie nem volt egy konyhatündér, egyébként meg mindent megtett, hogy jól sikerüljön az est, s már ez is sokat számított.
- Ha jó leszel? Mondjuk...most egész jó vagy, még nem is veszekedtél velem, ez már haladás. - Kacsintottam vissza, mikor én is megtöröltem a számat és végeztem a kacsával.
- Az étel igazán jól sikerült, gratulálok. - Mosolyogtam rá cinkosan, miközben felálltam, s a két tányérral elsétáltam a csapig. Utána elvettem az üveg bort, amibe vissza volt dugva a dugó, s ahogy próbáltam kibontani, sikerült leöntenem a világoskék ingemet is.
- Bahh, nézd meg...ügyes vagyok, mi? - Ez nem fog kijönni belőle. - Sóhajtva kaptam kezembe egy konyharuhát, miközben közelebb sétáltam, s először az üveget töröltem meg, majd amint az asztalra tettem, azt követően az ingemről kezdtem felitatni a bort.
- Most már megnézheted a tasak tartalmát, és választhatsz is, hogy melyiket szeretnéd.- Mosolyogva letettem a konyharuhát, s az ingemet is elkezdtem levenni, mert nem akartam egész este bűzölögni a boros ingtől.

Valójában én is nagyon kíváncsi voltam rá, hogy milyenre sikerült volna főztöm, ha veszem a fáradtságot, hogy magam készítsem el a tányérpalettára kerülő fogást. A gondolattól grimaszba rándult szám, s kis híján még a bort is félrenyeltem, ahogy újraéreztem első, saját készítésű - ehetetlen – vacsorám ízét számban. Nem kívántam volna Carternek azt a pocsék, elsózott hagymakrémlevest, szétégetett pirítóssal, romlott sajttal tányérjába. Ha tudná, mennyivel jobban járt, hogy megrendeltem a sarki étteremből kettőnk vacsoráját. Lehet, hogy még az emeletes házat is a fejünkre gyújtottam. Nem-nem. Nincs nekünk szükségünk egy világméretű katasztrófára, hiszen nincs hőse még ennek a világnak, hogy minket kimentsen.
Már nem tudtam titkolni, hogy nem én főztem, mikor elég nyíltan megvádolt. Valóban a sarki étteremből rendeltem, s ahogy az Ő, úgy az én ízlésemet is elnyerte az ottani szakácsok remek főzőképessége. Lebuktam hát…
- Hol buktam le? Túl finom volt, mi? – húztam el cinkos vigyorral telt ajkamat, s az utolsó csepp bort lenyaltam a vékony bőrfelületről. – Inkább a sarki étterem főzött nekünk. De legalább jól laktunk – dőltem hátra a kényelmes székben, s hasamra csúsztattam két kezemet, hogy szavaimat képiesen is tudtára adjam.
Jól esett, hogy nem hibáztatott azért, mert az élet ezen területén sem voltam kifogásolhatatlanul hibátlan. Inkább csak mosolyogtam azon, hogy megbuktam előtte. Szerencsére előtte nem kellett semmi miatt szégyenkeznem. Az alatt a rövid idő alatt, mióta ismertem, már túl sok minden történt ahhoz kettőnkkel, hogy egy ilyen apróságot egyikünk se vegyen élet-halál komolysággal.
Akkor talán már az elején meg kellett volna mondanom a teljes igazságot, hogy nem az én kezem munkáját dicséri az asztalra kerülő.
- De azért a gyümölcssalátát én csináltam! – emeltem fel egy pillanatra védekezően kezem, s a folytatás közben gyengéden nevettem. – És még a kezemet se vagdaltam szét darabolás és pucolás közben. Akkor is dicséretet érdemlek – kötöttem ki szórakozottan, s tekintettel sikeremre újra töltöttem a két poharat, s koccintásra emeltem a poharamat.
- Akkor arra igyunk, hogy ma jó kislány voltam és hogy tovább léptem a segítségeddel a hisztérikus korszakomon. Köszönöm az eddigieket. Cheerio! – lassan kortyoltam a kellemes ízű italt, majd miután felhatalmazást kaptam, a tőlem telhető gyorsasággal eljutottam a kanapéig, hogy belenézzek a fehér ajándéktasakba.
Furcsán jól éreztem magam Carterrel. Eszembe se jutott bármi miatt szomorkodni, vagy panaszkodni, nem akartam kellemetlenségekre gondolni.
A zacskó tartalmát vizslatva, muszáj voltam Carterbe szúrni egy epés megjegyzéssel. Nem tudtam visszafogni magam.
- Komolyan, azt hittem valami pornót hozol – azt már nem láthatta, milyen jót vigyorogtam ezen, s végül kiválasztottam a romantikus vígjátékot, ami előbb került a kezembe.
- Ezt szeretném! – mutattam fel a DVD-t, s meglepetten kaptam fejem a srác irányába, aki csörömpölt a poharakkal. Aztán nem hogy a poharakkal, de az egész üveg bort sikerült kibontania. Nem sajnáltam a bort, s nem is igazán jutott időm rá, hogy azzal foglalkozzak, mert lekötött a látvány, hogy már az ingét gombolja kifelé.
Tudtam, hogy van alatta póló, de mégis… az én képzeletemben Carternek éppen a meztelen mellkasa villant ki a foltos anyag alól.
- Nos, úgy látom megoldottad a ki itat le kit problémánkat, mert most már csak bodzaszörppel tudok szolgálni – elég idétlenül hangzott ez, de jól esett beszéddel könnyíteni kiszáradt számon.
Még torkomat is megköszörültem, hogy ne nézzem olyan bambán a férfit, s eszembe se jusson megkérdezni tőle, hogy segítsek-e. Nem, nem.
- Beteszem a filmet, amíg te lerombolod a konyhámat – szóltam még át vállam fölött viccelődve, s elugráltam a tévéig, hogy a megfelelő eszközzel elindítsam a filmet.
Sikeresen végrehajtottam a műveletet, s már kényelembe helyeztem magam a kanapén is, már csak Carter hiányzott mellőlem. Olthatatlan vágyat éreztem rá, hogy mustráljam, amíg ő az ingjével és a konyharonggyal bajlódik. Szívesen lettem volna ott, hogy én gomboljam ki a vékony anyagot, s a végén én lökjem le válláról az inget. De nem, nem Charlie! Azonnal gondolj valami olyan dologra, ami lefoglal. Mondjuk az állatokra… mondjuk azon állatokra, akik nem szaporodnak. Nem jó! Akkor egy gyerekre. Az sem jó! Francba… hogy ennek a filmnek is úgy kell kezdődnie, hogy szeretkeznek.
- Vagy mégis pornót hoztál? – pislogtam a képernyő felé, s kortyoltam egyet az asztalra tett vizes poharamból. Persze, tudtam, hogy nem az, de eljátszottam a gondolattal, meg főleg azzal, hogy… khm… mi is azt csináljuk, amit a tévéképernyőn látunk.
Ejnye, Charlotte!
Mire felkaptam a fejem, már ott ült mellettem Carter. Nem kis meglepetésemre pedig combja enyémhez simult. Jaj-jaj.
- Jobban örültél volna, ha a thrillert választom? – pillantottam rá, s mivel a képernyőn még mindig tartott az ágybeli jelenet, úgy gondoltam épp itt az ideje, hogy igyak még egy korty vizet. Átnyújtózkodtam hát Carter fölött, hogy elérjem poharamat, de ahhoz visszaegyenesedtem volna, pont a srác két lába közé csúszott ki kezemből a pohár. Nem volt már benne sok, de a tartalma pontosan oda jutott, ahová… szóval.
- Úristen, ne haragudj… - kaptam szégyenemben szám elé még kezemet is, így pedig még az üvegpoharat is ráejtettem pontosan az ágyékára.
Pont most, pont oda és pont… pont most nem szabad elkezdenem felitatgatni ONNAN a vizet. Ez nagyon égő.

- Hm, biztos? – Gyanakodva pillantottam szemeibe, miközben bizonygatta, hogy a gyümölcssalátát Ő készítette, de tulajdonképp ezt még el is hittem, hisz nem volt túl nehéz összedobni egy ilyen salátát, így nevetve bólintottam.
- Jól van, elhiszem, nem kell több harci sérülést mutatnod, biztos vagyok benne, hogy te készítetted, mert nagyon finom volt a saláta. – Ezúttal már bókoltam is, s bár nem vagyok oda a gyümölcssalátáért, de mivel azt valóban Ő készítette, így kijárt a dicséret.
- Igyunk Rád és arra, hogy hamarosan eldobhatod már a mankókat is. Örülök annak, hogy jobban vagy. – Őszinte mosoly tűnt fel arcomon, amit követően végre koccintottunk, s lecsusszant a pohár tartalma is. Azt követően akartam bontani egy újabb üveggel, s valószínűleg azért bénáztam el, s öntöttem magamra annak tartalmát, mert még aközben is Charliet figyeltem.
- Elhiszed, hogy először azt akartam hozni? Aztán meggondoltam magam, féltem attól, hogy majd perverznek titulálsz. – Nevettem fel, s azzal együtt bumm, le is öntöttem a ruhámat. Nagyon ügyes voltam, megcsóváltam a fejemet, majd lerakva a bort, elkezdtem levenni az ingemet. Annyira elfoglalt a művelet, hogy még csak fel sem tűnt, Charlie mennyire figyel engem. Valószínűleg, ha látom a pillantását, akkor talán még elkap a hév, és lerohanom Őt. Ez azonban nem történt meg, hála a bénázásomnak.
Valahogy egész este éreztem valamiféle vibrálást kettőnk közt, de tanulva azon hibámból, hogy egyszer már megcsókoltam, Ő meg visszautasított, nem is akartam újra próbálkozni. Nem gondoltam abba, hogy az esete lennék, s inkább próbáltam magam szimplán csak jól érezni vele.
- Ne haragudj, nem szándékosan öntöttem ki a bort. – Nevettem elnézéskérő pillantással, s végül szemügyre vettem, hogy melyik dvd-t választotta.
- Romantikus vígjáték? Remek, pedig fogadni mertem volna arra, hogy te a horror filmeket szereted, ahol kiélheted hisztérikus vágyaidat. – Vigyorogva szúrtam oda, utalva eddigi viselkedésére, de nem bántani akartam , inkább csak játszadoztam, mint macska az egérrel.
- Én is betehetem, ha gondolod…- Mire kimondtam, már késő volt, mert úgy láttam, hogy a képernyőn megjelent a dvd menüje , s a film már csak arra várt, hogy elkezdjük nézni. Én is megszabadultam az ingemtől, a pólóm alját kicsit meglengettem, az is nedves lett picit, de szerencsére nem annyira, mint az ingem.
- Hogyan?- Felvont szemöldökkel , kezemben két pohárral lépkedtem közelebb a kanapéhoz, s pillantásom a képernyőre tévedt. Valóban erotikus jelenettel kezdődött a film, de ártatlan pillantással néztem a lányra.
- Nem tudtam, hogy így kezdődik, tényleg nem. – Mosolyogva tettem le a poharakat a kisasztalra, majd végre lehuppantam mellé a kanapéra. Pillantásom azonban visszatévedt a képernyőre, s a televízió különféle erotikus hangokat hallatott.
- Hm, nem gondoltam volna, hogy Geraldine Green ennyire bevállalós színésznő.. aham . – Pillantottam felé, miközben reagáltam a kérdésére, s tekintetünk összetalálkozott. Megfordult a fejemben, hogy megcsókoljam, de mielőtt még bármit is léptem volna, hirtelen egy pohár víz lódult az ölembe.
- Ohh – Lepődtem meg, s kicsit hátrébb is húzódtam, mert hirtelen hideg volt a víz, de nem lettem mérges. Inkább csak nevetve ráztam meg a fejemet, s ismét rápillantottam.
- Jó-jó, nincs semmi gond…de azt hiszem, hogy ezt leveszem. – A poharat az ölemből az asztalra tettem, majd felálltam a kanapéról, és arrébb léptem, hogy ne rúgjak bele az asztal lábába. Már elkezdtem lefelé húzni a cipzáromat, mikor eszembe jutott, hogy talán illetlenség, ha levetkőzöm a nappalija kellős közepén.
- Öhm, zavarna, ha ezt levenném? Mert…át is mehetek öltözni, vagy..ha esetleg volna valami cuccod, ami jó rám? – Mosolyogva, felvont szemöldökkel pillantottam rá, de reméltem, hogy gyorsan dönt, mert nem akartam egész este vizes gatyában ácsorogni.

- Nem is értem, mit akarsz te betenni, mikor a film már bent van… - szóltam hátra vigyorogva, miközben a távirányítót kerestem bokám szintjén, s lefelé hajlongva vizslattam át nappalim padlóját, hátha valahol megtalálom a keresett eszközt. Nem lett volna egyáltalán ellenemre, ha arra kell felegyenesednem, hogy Carter mögöttem áll, vagy hogy legalább stíröli a fenekem, vagy… nem is tudom. Miért kell nekem ennyire perverz dolgokra gondolnom? Még a végén én leszek elkönyvelve nimfomán nőstény állatnak, nem Őt kell majd azzal gyanúsítanom, hogy a fantáziája már megint valahol máshol jár, de távol attól, ahol egyébként állunk.
Rettentő nagy zavaromból következően inkább csak helyeselni tudtam Carter megállapításaira, mintsem érdemileg elfogadható hozzászólással gazdagítani a kettőnk között feltételezett interaktív kommunikációs folyamatot. Nem volt kedvem a képernyőre pillantani, egy ijesztő, eltorzult gyermeki hangon susogó szörnyeteg is megnyugtatóbban hatott volna rám, mint a tévéből sikoltozó nő. Nem is csodálom, hogy sikoltozott, nem semmi volt a férfi, aki felette munkálkodott… csak hogy ne gondoljak semmi rosszra.
Nem akartam rosszra gondolni, s hogy erre még esélyt se adjak magamnak, elnyújtózkodtam a poharamért. Amíg áthajoltam Carter combjai felett összeakadt pillantásunk, s ahol azt a filmek képernyőjén látja az ember – magáról természetesen nem is feltételezi, hogy pontosan annyira esetlenül reagál a csók előtti pillanatban, mint ahogy azt az amcsik leforgatták a hollywoodi műhelyükben –, pont úgy vesztem el én is a másik lélek tükreiben, miközben elnyitottam felperzselődött légvételeimtől kiszáradt ajkaimat.
Ha nem emelem számhoz azonnal a vizes poharat, nagyobb problémák is történnek, minthogy az üveg túl síkossá válik megizzadt tenyeremből, s könnyedén kicsusszan vékony ujjaim közül.
- Túl síkos volt a kezem és… - itt haraptam el a mondatot, s a magát tisztogató Carter remélhetőleg nem kapta fel fejét az én fejemben máris kétes gondolatokat szülő megjegyzésre. Azonnal számba dugtam mind az öt körmömet jobb kezemen, hogy azokat rágcsáljam mélységes zavaromban, amíg ő neki indult vetkőzni a nappalim közepén.
Jobban örültem neki, amíg csak némán bontogatta övét, s a zipzár után kapott, addig nem volt szükség rá, hogy remegő számon szavakat erőltessek át.
Sokkal szívesebben néztem volna el a vetkőző férfit, minthogy még én keressek neki ruhát. Így pár percig várattam, még ha neki ez nem is esett túl jól, de lemondóan hagytam, hogy józan eszem elnyomja kéjes képzelgéseimet.
- Láttam már férfit boxernél, vagy fecskénél kevesebb ruhában is… a harisnyák alól sokkal jobban kilátszik minden, amit kedves kollégáim hordanak a színházban. Szóval igen… maximum cicanadrággal tudnék szolgálni, az feltételezhetően rámenne a löttyedt valagadra – vigyorogtam rá kinyújtott nyelvvel, majd nevetve emeltem fel az összehajtott plédet magam mellől.
- Ezt fel tudom ajánlani, ha levetkőztél! – lóbáltam meg kezemben az említett plédet, s vártam, hogy tovább húzza sliccét, átlépjen a vizes anyagon.
- Te, figyelj már… mennyire volt hideg a víz? Csak hogy nem ihattam belőle… mutasd meg, milyen hideg volt – néztem fel szemeibe maró gúnnyal, de még sem bántásnak szánt kérdésemmel. Ha szavaim nem lettek volna éppen elég célzóak, akkor a férfiakról terjengő tény szerint mutogattam az alsónadrágjában hordott fütyi méretét hideg víz után.
- Na, tessék, váltott a jelenet is, visszaülhetsz. Befejezem az izgő-mozgó helyezkedést. Nincs több vizem sem, amivel leönthetnélek, teljes mértékig biztonságban leszel mellettem. Gyere, szükségem van a válladra, mint párnára, hogy nézhessem a filmet – meg is paskoltam magam mellett a kanapét, mikor vártam, hogy visszatelepedjen mellém, most már sokkal kevesebb ruhában.

Ugyan megvártam, hogy visszaüljön mellém, de a magamra erőltetett magatartást nem tudtam megtartani. Kész, végem volt. Carter épp a kezébe vette a távirányítót, én pedig automatikusan kikaptam azt, hogy elhajítsam a kanapé másik végébe. Nem vártam tovább. Egyszer már ő is megtette, hát most maximum egy visszautasítást kaptam volna, mi az nekem?
Váratlanul, mikor nem is számított rá, fölé hajoltam, s most nem véletlen ügyetlenkedésből, hanem szándékosan, de megtámasztottam kezemet combján, majd a lassú csók közben ágyékára csúsztattam. Lett volna pár megjegyzésem még hozzá, de nem mertem elválni ajkától, féltem, hogy akkor megtörik a varázs.

Már csak az engedélyét vártam, hogy megszabadulhassak a nadrágomtól, ami kezdett elég kényelmetlenné válni. Sosem szerettem, ha vizes ruhanemű volt rajtam, s ez ebben a helyzetben is zavart, főleg azért, mert a folt éppen ott éktelenkedett, középen. Ha valaki meglát, még azt hinné, hogy nem tudtam visszatartani…
- Löttyedt? Ne kezd…- Ráztam meg morcosan a fejem, de nem voltam rá mérges. A cicanadrágra is csak csóváltam a fejem, s tiltakozóan még a kezeimet is lengettem.
- Nem, kizárt, hogy én olyan balettos cuccot húzzak magamra. Abban tényleg nagyon bénán néznék ki. Valami más esetleg?- Reménykedve pillantottam rá, mire végül felmutatott egy pokrócot. Igaz, hogy nem volt egy kényelmes nadrág, de több, mint a semmi.
- Jó lesz, míg megnézzük a filmet, addigra talán a nadrágom is megszárad. – Le is rángattam magamról a farmert, s már csak egy bokszeralsó volt rajtam, abból is egy sötétebb kék árnyalatú. A farmerommal a radiátorhoz battyogtam, majd ráterítettem, aztán visszasétáltam alsóban Charliehoz, és kivettem kezéből a pokrócot.
- Köszi. – Következő kérdésére csak összeráncoltam a homlokomat, s szúrós szemekkel pillantottam rá.
- Hehe, nagyon vicces vagy, remélem élvezed a helyzetet. – Jegyeztem meg kicsit mogorván, de csak színlelt haraggal, mert végül csak elmosolyodtam.
- Te vagy a szomszédok rémálma, mondták már? Majd szólok az emeleten Mr. Pocketnek, hogy vigyázzon veled, mert imádsz vizet öntözni a szomszédaidra. – Közben magamra terítettem a plédet és igyekeztem úgy magam köré bugyolálni azt, hogy ne kandikáljon ki semmiféle testrészem , és ne üljek mellette teljesen pucéran, illetlenül.
- Dehogy mutatom…- Ráztam meg a fejemet, majd inkább ismét a képernyőre fókuszáltam, és igyekeztem kikövetkeztetni, hogy mi is történhetett a filmben, ahol már a második párocska esett egymásnak.
- Hallod, lehet, hogy ez tényleg pornó…- Néztem gyanakodva a képkockákat, majd a távirányító után nyúljak, hogy kicsit beletekerjek a jelenetbe, s kiderítsem, miről is szólhat a film. A következő pillanatban azonban teljesen váratlan dolog történt, mert Charlie kikapta a kezemből a távirányítót, s mielőtt még észbe kaphattam volna , megcsókolt. Éreztem, hogy keze ágyékomra csúszik, s ami azt illeti, ennek már végképp nem tudtam ellenállni. Nem, mintha a csókot megfékeztem volna, de Charlie kezdeményezésének köszönhetően azonnal visszacsókoltam, majd felé fordulva, kezemet a combjára futtattam, s végig döntöttem a kanapén.
- Szabad a galád szomszédodnak ezt tenni?- Vigyorogtam szemtelenül, miközben feljebb csúsztattam kezemet a combján, közelítve annak belső része felé, majd újra megcsókoltam, s éreztem, ahogy keze ismét rátalál az ágyékomra. Ha a hideg víz lelombozta az öcsköst, úgy Charlie invitálása igen csak felkeltette az érdeklődését, s máris jól érezte magát ő is ebben a helyzetben.
Egyik kezemmel megtámaszkodtam felette, másikkal már a felsőjétől próbáltam megszabadítani, s biztosan nem tétlenkedem olyan sokáig, ha valaki nem kezdi ütni a bejárati ajtót. Hirtelen a kopogásra eszméltem fel, s értetlenül pillantottam Charliera.
- Vársz valakit?- Ültem fel, majd a pokrócot az ágyékom elé húztam, s érdeklődve füleltem, hogy vajon ki keresheti a lányt.
- Cárter, bent lenni? Nem bújkálni Nádja elől, gyere ide! – Ismét dörömbölés hallatszott, s szinte azonnal felugrottam a kanapéról, magam előtt tartva a pokrócot, s kérlelő pillantásom Charlie szemeibe fúrtam.
- Ne árulj el, kérlek. – Suttogtam neki halkan, miközben az ajtót figyeltem, s tekintetem ide-oda kaptam.
- Cárter, te pökhendi p÷cs! Nyisd ajtót Nádjának , ha itt vagy! Lenni itthon váláki? – Az orosz nőszemély felbőszülten, szinte már dühöngve ütötte Charlie ajtaját, s ha a lány kinyitotta neki az ajtót, én az egyik fal mögé húzódtam, s onnan figyeltem az eseményeket.
- Szervusz Chárli, ne hárágudj, ha én ütni ajtód, de keresem Cártert. Itt ván az a szemét?

Ha őszinte akartam volna lenni Carterrel, akkor azonnal megmondom neki, hogy nem is állt szándékomban a vizespohár után kapni. Hiszen az ingétől is megszabadult, úgy feltételeztem, hogy víztől elnehezedett farmeranyagú nadrágjától is meg fog szabadulni.
Kaján örömömnek végül hangot nem adtam, de heves csókja közben többször elégedett vigyorra rántottam ajkaimat.
Már azóta vágytam ismétlésre, hogy Carter először magához vont és megcsókolt. Volt benne valami az első pillanattól kezdve, ami felkeltette az érdeklődésemet, ami miatt könnyedén tudtam magam mögött hagyni Eric emlékét is. Az első alkalommal sem azért toltam el magamtól, mert nem esett volna jól, netán rosszul csókolt volna, csak vigyáznom kellett magamra. Vigyáznom a szomszédi viszonyra, ami most már teljesen elhalványult határvonalaival sokkal inkább szerelmesekre hajazott.
Ha tudtam volna, akkor átkulcsolom lábammal csípőjét, hogy egyre közelebb és közelebb tudjam magamhoz, de lehetetlenségnek bizonyult, hogy a sínbe fektetett lábamat olyan magasra emeljem, így csak fészkelődni tudtam, s úgy helyezkedni, hogy minél hamarabb beszoruljak Carter teste és a kanapé közé.
Még soha nem voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben, hogy hagynom kellett, hogy más vigye helyettem a staféta botot. Megszoktam, hogy olyan mohón vehetem el a másik testének kincset érő értékeit, ahogy saját szívem tempója diktálta. Most azonban lassítanom kellett. Csók közben nem tudtam egyszerre magamhoz húzni, s vetkőztetni, nem tudtam eléggé birtokolni a nagyszerű férfitestet, így sokkal lassabban kellett haladnom. Szívem szerint fordítottam volna a helyzetünkön, hogy azonnal felülre kerüljek, s magam ritmusában tegyek vele, amit akarok.
Ehelyett be kellett azzal érnem, hogy ő irányít, s ő diktálja a tempót. Kezeim végigsiklottak hátán, s némi hezitálás után becsúsztattam az alsónadrág alá őket, hogy aztán lekényszerítsem róla a boxer anyagát. Már majdnem letoltam combjáig, hogy férfiassága előbukkanhasson a ruhadarab alól, de akkor megéreztem kezét, mely nem tétlenkedett, hanem pólóm anyagát ráncigálta le felhevült bőrömről.
Megtorpantam, hisz Ő is megtorpant. Nem a határvonalat nem mertük átlépni, csak a befelé jövő kopogás megzavart minket.
Mind a kettőnk szemében vágy csillogott, tagadhatatlan szenvedéllyel vágytunk a másikra, így átkoztam az ajtóm előtt álló embert. Talán többé esélyünk sem lesz rá, hogy ilyen közel kerüljünk egymáshoz. Vagy most meglátja, hogy még mindig csak ugrálni tudok, s akkor teljesen lelombozódik. Nem akartam, hogy ez az este véget érjen. Főleg nem ilyen hamar.
- Nem vártam senkit rajtad kívül – ráztam meg őszintén fejem, s ahogy ő felült, úgy én is követtem, s ha sikerült visszaigazítanom pólómat, akkor el kezdtem az ajtó felé ugrálni. Már félúton járhattam, mikor meghallottam Nadja hangját.
Először azt hittem Carter fog lelombozódni a félbemaradt történések miatt, de magamat máris jobban sajnáltam.
- Miért keres itt ez az orosz kurva? – kérdeztem ingerülten, de hangerőmet minimumon tartva, hogy még véletlenül se áruljam el a férfi ittlétét. Vissza is fordultam a férfi felé, hogy értetlenségemet látva még kielégítőbb válasszal szolgáljon.
- Ne mondjam meg? Miért ne mondanám? Már úgyis elcsesződött az egész este. Még be is engedem. Te is annyira vitatkoztál vele, mikor a múltkor kidobott, ugye? Jól emlékszem, hogy te mennyire rendes voltál? – hangom sértett volt, de nem is Carterre haragudtam, hanem a nőszemélyre, amiért volt képe megzavarni minket. Amikor annyira jó lehetett volna az esténk.
Elfordultam hát tőle, hogy ajtót nyissak a dörömbölő nőnek.
- Mit dobolsz éjszaka az ajtómon? Ajtót tévesztettél. Húzz el, mert nem érek rá… Ha itt lenne se kötném az orrodra – jegyeztem meg gúnyosan, s neki dőltem az ajtófélfának, hogy várjam mit tud felhozni mentségére. Az ajtót természetesen félig becsuktam magam mögött, hogy ne láthassa meg a srácot.
- Nem csalódni benned. Elsőre is látni, hogy te nagyon udvariatlan lenni. Megzavartál minket, mikor még hinni, hogy lesz Carter és én köztem jó kapcsolat. De már lenni mindegy… most meg ennyit nem lenni képes nekem segíteni.
Carter megcsalni engem, dobott. Más nővel kefélni, mikor Nadja megengedte neki, hogy lenni vele odaadóan minden este. Nadja nem érdemelni meg boldogság? És Carter? Carter nem tudni szeretni nőt? – a lány már szinte kétségbe volt esve. Dühe persze nem tűnt el, s várható volt, hogy perceken belül felrobban, attól függetlenül, hogy most rám ruházta bánatát.
- Nadja, engem ez nem érdekel. S Cartert se érdekelné, ha itt lenne, ha nem. Menj haza, gondolkodj el rajta, hogy egy eszetlen orosz akcentusú nővel mit tudna hosszú távon komolyan kezdeni egy érett férfi. Nem kellesz másra nekik kicsim, csak hogy megpakoljanak, mert szép hosszú lábaid vannak, a kettő között meg egy szűk lyuk. Ez voltál te Carter szemében… most pedig viszont látásra, kedves Nadja… - vágtam a nő fejéhez mérges szavaimat, s már hátráltam is befelé, meg sem várva válaszát. Nekem nem volt szükségem más emberek lelki bántalmaira. Megvolt a sajátom is.
Becsukva az ajtót, már nem úgy tekintettem Carterre, mint eddig. A tény, hogy Nadjat megbántotta, s hülyére vette… nem akartam én is a jellemzőimet magamra aggatni. Nem akartam egy lyuk lenni egy ép és egy törött lábbal. Mégis miért akarna engem Carter, ha nem ezért? Én hülye, majdnem be is adtam neki a derekam.
- Előjöhetsz, elküldtem az exedet, vagy dugópajtásodat, vagy tudom is én, miképpen nevezed az orosz kurvákat. Tényleg, Carter, a szomszédban lakó könnyű vérű, törött lábú cafkákat hogy hívod? Még nagyobb ribanc? Hm? Ó Istenem… várj még öt percet, aztán menj haza. A gatyáddal együtt – böktem a földön heverő farmer nadrágra, s nem figyelve tovább a férfit, elindultam a fürdőszoba irányába, hogy lezuhanyozzak. Nem akartam már lefeküdni Carterrel. A csalódás lehetősége lelombozott.

- Honnan tudjam? Nem én hívtam. – Suttogtam vissza, miközben megvontam a vállaimat, mert engem is váratlanul érintett Nadia felbukkanása. Csak egyetlen éjszakát töltöttem vele, de azt is megbántam, így meg is szakítottam vele a kapcsolatot. Nem gondoltam volna, hogy az orosz lány még keresni fog, mert nem tűnt olyannak, aki komoly kapcsolatban gondolkodik. Éppen ezért én is értetlenül pislogtam Charliera, miközben magam előtt összefogtam a plédet , majd csöndre intettem Őt, hogy ne leplezzen le Nadia előtt.
Charlie azonban elég feldúltnak tűnt, mire ismét próbáltam rá hatást gyakorolni.
- Ne már, kérlek, Charlie…- Sóhajtottam, s hangom is elhalkult, nem is értettem, hogy miért lett annyira feldúlt.
Míg Ő az ajtóhoz sétált, addig elbújtam az egyik fal mögött, s onnan figyeltem az ajtót és a két nő beszélgetését. Nadia igen csak feldúltnak tűnt, és ami azt illeti, nem a legszebb dolgokat mondta rólam Charlienak. Talán jobb lett volna, ha előbújok a takarásból, de attól tartottam, hogy akkor még nagyobb botrányt csapott volna, így inkább meg sem mukkantam, s továbbra is csak füleltem, hogy mégis miről beszélgetnek.
Mosoly futott az arcomra, mikor hallottam, ahogy kiosztotta az orosz lányt Charlie, és kicsit meg is könnyebbültem, mikor bezárult az ajtó. Nem szívesen találkoztam volna a lánnyal, s talán így volt a legjobb, hogy nem kellett összefutnom vele. Miután elment, már nekem sem volt szükségem fedezékre, ezért elő is sétáltam a fal mögül.
- Köszi, ezer hála. – Mosolyogva pillantottam Charliera, aki azonban nem tűnt jókedvűnek, sőt..mondhatnám, egész feldúltan sétált visszafelé.
- Mi van? – Értetlen képet vágva , a lány szemeibe pillantottam, miközben összefutottak a szemöldökeim. Annyira vádló volt, és gúnyos, hogy ismét átfordult azzá a rideg és otromba nővé, mint akivel először megismerkedtem.
- Te mégis miről beszélsz? Ajj, dehogy is vagy az…Charlie, ne csináld már. – Eldobva a pokrócot, alsógatyában és pólóban rohantam a lány után, s mielőtt még belépett volna a fürdőszobába, elkaptam a karját, majd gyengéd szorítást követően próbáltam megállítani és magam felé fordítani Őt.
- Ne gondolj ilyen dolgokat, és ne hasonlítsd magad Nadiahoz. Igen, szakítottam vele, sőt..tulajdonképp nem is jártunk, csak egy kaland volt. Te más vagy Charlie…- Sóhajtva pillantottam a szemeibe, s némi némaságot követően ismét megszólaltam.
- Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? -

Annyira jó lett volna Carter mellkasához bújva elaludni ma. Erős ölelésébe gabalyodni, magamba szívva jellegzetes illatát, kedvtelve csókot lopni gyöngyházfényű ajkairól. Ez a messze menő gyengédség volt csupán, amire annyira vágytam, s most ez mind szertefoszlott az orosz lány szavai miatt.
Őrültség volt az ő szavaira adnom, s bármennyi bizalmat is szavazni neki, de sajnos a mellékelt ábra pontosan azt mutatta, hogy Carter nem a hosszú távú kapcsolatok művelője. Nem romantikus délutánokat akartam a társaságában tölteni, s nem is a rózsacsokrokra, meglepetés vacsorákra vágytam, kizárólag azt akartam, hogy ne kelljen megalázva és porba döntve érezni magam, miután megtörtént, ami éjszaka történhetett volna kettőnk között.
Nem volt már visszaút, mérgesen, dúlva-fúlva siettem a fürdőszobába, hogy a lehető leghamarabb magamra csukhassak egy ajtót, s mélységes csalódásommal kettesben maradhassak.
Jó lett volna gúnyos szavaimmal lezártnak tekinteni az estét, s elküldeni magamtól a férfit. De annak ellenére, hogy mennyire határozottan pontot tettem kettőnk ügyének a végére, ő nem adta fel, s már szemem sarkából is jól láttam, hogy alsógatyában rohan felém, hogy elérjen. Gyorsítottam is lépteimen, aztán végül örülhettem neki, hogy elkapott, máskülönben a földön végeztem volna, s gratulációt érdemlően eltanyázhattam volna a földön lába előtt.
- Mit akarsz már meg? – kaptam rá felháborodottan tekintetem, s egyre inkább összeszűkítve két szemhéjamat, próbáltam haragosan nézni rá.
Mindeközben szokásomhoz híven küzdöttem ellene, hogy megmutathassam neki, mégis csak én vagyok a nő, akinek van akaratereje, a nő, akiben van tartás és nem fog lesüllyedni egy orosz kurvának a szintjére. Ismertem a férfi észjárást, s sokak ágyában voltam már egy éjszakás kaland, de azokat nem éreztem ennyire közel magamhoz, mint Cartert. Akaratom ellenére, de a srác befurakodott a szívembe, s a mindennapjaimba és főleg a lakásomba. Néha már a helyem sem találtam nélküle a kanapén, pontosan ez vezetett odáig, hogy már az ágyamat is szívesen osztottam volna meg vele.
Elfordítottam róla arcomat, s csak sokára néztem vissza, hogy válaszoljak neki.
- Más vagyok? Miben? Miért vagyok én más neked? Nem értem… egy nő vagyok lyukkal, mint Nadia? Szép, mondhatom.
Halkan beszéltem, rosszul esett, hogy nem bízhattam meg benne teljesen.
- Itt aludnál velem? Hoznál reggelit, s reggel újra kívánnál? Vagy mi? Elhanyagolnál, s többet már nem keresnél. Talán el is költöznél, soha többé nem jönnél haza, én pedig kuporoghatnék a küszöbödön, hogy várjalak. Várjalak azért, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat? Nem tudom, hogy akarom-e ezt a másságot – magyaráztam határozottan, s vártam, hogy elhúzódjon, ehelyett kérdezett.
- Most összezavarsz? Játszol velem, Carter?! Miért kérdezel ilyet és főleg, miért így? Az előbb megkértelek, hogy menj el. Ne bizonytalaníts el, és ne keltsd bennem annak az érzését, hogyha most itt hagysz, akkor teljesen és örökre és végérvényesen elveszíthetlek. Mert tudom, hogy ez jönne… a fejemhez vágnád, hogy akkor ennyi volt. Ne számítsak rád többé, ne várjalak és ne számoljalak bele semmibe. Megvárnád, amíg átmennék bocsánatot kérni, mert te is tudod, hogy átmennék, mert hiába nagy a büszkeségem, a bűntudatom még azt is felülmúlja. Miért akarsz összezavarni? Ne kérdezz semmit, csak csináld azt, amit akarsz. Amire most a legjobban vágysz. De ez maradjon diszkrét keretek között, és közben gondolj rám is, hogy vajon én mennyire vágyom arra a dologra. Olvass a szememből és ne kérdezz ilyen hülyeségeket…. – hadartam el a lehető leggyorsabban rövid kis eszmefuttatásomat, hogy utána már könnyebben bújjak át karjai alatt, s folytassam utam a zuhanykabin felé.
Nem vártam meg, amíg elment. Nem tudtam volna választ adni kérdésére, inkább nyitva hagytam a mondatot, s ráhagytam a döntést is. Csak abban voltam biztos, hogy szeretném, ha férfi létére kezébe venné az irányítást, s ha nemet mondanék neki tízszer, akkor tizenegyedszerre is újrakezdené. De ezt már nem mondtam neki, még csak nem is néztem őrá, lassan lecsúsztattam vállamról vékony pulóverem, majd a fehér pántos topp anyagát felfelé kezdtem húzni, hogy utána a meztelen bőr maradjon csak, amit az előbb már annyira szeretett volna látni Carter.

Charlie kérdéseket tett fel nekem, nem egyet, hanem legalább százat, legalábbis soknak tűnt, ahogyan egymás után záporozta azokat felém. Nehéz kérdések voltak, hisz nem készültem komolyabb vallomásokra, nem szerepelt az esti terveim közt az, hogy megvalljam, mennyire kedvelem Őt. Az túl sok lett volna, mint amennyit megengedhetnék magamnak, s nem voltam biztos abban, hogy megkockáztathatnék egy ilyen lépést abban az állapotban, amiben voltam.
Tudtam jól, hogy talán csak hónapjaim lehetnek hátra az életből, ez miatt nem tehettem meggondolatlan lépést. Nem véletlenül törekedtem mindig a rövid, egy éjszakás kapcsolatokra, s nem véletlenül szakítottam utána mindenkivel. Általában ez működött is, hisz érzelmi szálakat nem alakítottam ki, esélyt nem hagyva neki, de ebben az esetben ezt már nem mellőzhettem, hisz valami kialakult, éreztem, s biztos voltam abban, hogy Charlie is érzi.
- Charlie, Charlie…- Igyekeztem szólogatni, hátha akkor észhez tér, s nem ismételgeti azt a bugyutaságot, amit összerakott Nadia megjelenéséből. Már bántam, hogy Őt küldtem ajtót nyitni, az lett volna a legjobb, ha én küldöm el a fenébe az orosz lányt, akkor nem így alakult volna az este. Charlotte azonban feldúlt volt, s hiába szólongattam, Ő továbbra is csak sorolta a kérdéseit , nehéz kérdéseket, melyek engem is teljesen elbizonytalanítottak, épp úgy, ahogyan Őt.
- Igen, de..- Megpróbáltam, tényleg. Szóhoz akartam jutni, de ha egyszer Charlie belekezd, akkor bizony nincs ember a talpán, aki félbe szakítsa Őt. Valahol kedveltem ezt a tulajdonságát is, de ebben a helyzetben kicsit kellemetlen volt az, hogy nem kaptam szót, s nem tudtam Vele normálisan beszélni, mert amit Ő hirtelen kitalált, annak úgy is kellett lennie. Pedig annyira félreértett mindent…
- Charlie…- Szóltam utána, mielőtt még tovább sétálhatott volna a zuhanyzóhoz, s ha rám pillantott, akkor hozzátettem.
- Fogd be. – Majd nem gondolkodva a lehetőségeken, azon, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, elveszítve a fejemet, csak a pillanatnak élve magamhoz rántottam Őt, majd hosszan megcsókoltam, s nem hagyva neki menekülési lehetőségeket, felkaptam a karjaimba, majd meg sem álltam vele a hálószobájáig.
Bár már a fürdőszoba és a közös zuhany gondolata is csábító lett volna, gipszelt lábbal valószínűleg Ő is kényelmetlenül érezte volna magát. Csak azt tettem, amit az eszem és a szívem diktált. Az ágyáig sétáltam vele, miközben csókoltam, majd a puha párnák közé fektettem, s fölé másztam. Nem volt szükség szavakra, nem is akartam magyarázkodni, hagytam, hogy a tetteim beszéljenek.
Magával ragadott a pillanat, éreztem, hogy Őt is, s ha korábban tiltakozott is volna, ezúttal biztos, hogy nem. Nem hagytam rá lehetőséget. Öleltem, csókoltam, szenvedélytől égve vágytam ajkait, testét. Minél előbb meg akartam szabadítani ruháitól, s ha nem ellenkezett, ezt is megtettem, hogy csókokkal érinthessem bőrét, testének minden völgyét, s zugát.
- Vártam már ezt a pillanatot. – Tekintetem kéklő íriszeibe fúrtam, miközben kezei közé vettem az arcát, hogy fölé hajolva, újra megcsókolhassam, majd eggyé olvadhasson testünk. Combját derekam köré fontam, s végre beteljesült az a szenvedély, amire mindketten vártunk már..

Testemen az egyetlen anyagdarab a vékony paplan volt. Belemarkoltam az anyagba, s nyakamig felhúztam azt, hogy minél többet takarjon belőlem. Nem nevezhettem magam szégyenlősnek, de ugyanúgy magamutogatónak sem. De kinek is mutogattam volna testem törékeny bájait, mikor az ágy másik fele teljesen megüresedett, s egyedül feküdtem a széles francián.
Sajnos Carter már nem feküdt ott mellettem, s ezzel el is feledtem az éjszaka gyönyörű pillanatait. Még mindig éreztem borostás arcélének cirógatását vállamon, élénken élt a pillanat bennem, mikor fölém hajolt, hogy megadja az utolsó lökést a morális megsemmisüléshez, mohó csókjának íze, érintésének bársonya, leheletének égetése, birtokló ölelése testem körül, szenvedélyben úszó szemei.
Mindet megkaptam, amit kívántam, de így reggelre kicsusszant ujjaim közül a boldogság nyakára kötött béklyó selyme. Annyira jó lett volna hozzábújni, s még sajátomnak mondani egy kicsit a pillanatot, csak nehezen elengedni, mikor már nagyon muszáj.
Még néhány perc volt hátra, hogy újult erővel neki vágjak a napnak, de az alatt még rengeteg erőt kívántam kiszipolyozni a testemet átfogó paplanból, mely nem rég még ugyanúgy érintette Carter testét, mint az enyémet. Pár perc kellett, hogy tudatosítsam magamban, hogy ezt a nagyszerű éjszakát már nem veszíthetem el, s örökké egy élmény marad számomra, még akkor is, ha Carter soha nem fogja viszonozni azon érzéseket, melyekre most már nagyobb szögben jutott az éjszakát követően rivaldafény.
Sajnos fel kellett kelnem, hogy ne omoljak teljesen össze a mellkasomra ülő fájdalmas gondolatok alatt. Rosszabbnál rosszabb dolgok jelentek meg fejemben, általam mahinált képek ötlöttek fel gondolataim között, de annál kegyetlenebb emlékem nem volt, mint a tegnap este, mikor legnagyobb félelmeimet osztottam meg Carterrel. Ha úgy tűnt, hogy a férfi megértette, akkor mostanra teljesen elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban. Beleolvadt azon férfiak sorába, akik csak kihasználtak, akik csak elvitték a szívem, majd hónapok múlva apróra morzsolva egy levélborítékba tuszkolva visszaküldték. Hatalmasat csalódtam ismét, s kizárólag magamnak köszönhettem, meg annak az átkozott szívemnek, ami olyan hamar lángra gyulladt egyes férfiak iránt.
Ez a baj velünk, franciákkal, a szerelem szagára a legérzékenyebb az orrunk. Előbb szűrjük ki a levegőből, mint a rózsa káprázatos illatát, vagy a frissen sült croissantét. Még a bűzlő sajt sem tántorít el a rózsaszín céltól. Szánalmas voltam…

Ugyanúgy kezdtem a reggelt, mintha nem is lett volna bennem nyoma a tegnap estének. Pedig furcsán émelyegtem testem gyengeségétől, s a kimerültségtől sokkal nehezebbek voltak mozdulataim. Lassan emeltem le a köntöst a fotel karjáról, hogy aztán belebújjak a plüss anyagba. A tegnap este jobban megviselt, mint gondoltam volna. Nem csak lelkileg, de testileg sem voltam éppen toppon. A túl sok ételtől amúgy is megbolondult a gyomrom, s most liftezett minden apró lépésemnél.
A konyhába is nehezen értem ki, az éles napfény bántotta a szemem. Üvegpohárért nyúltam, hogy vizet töltsek magamnak, de kábaságomnak köszönhetően a víz a kézfejemre folyt, ijedtségemben pedig kiejtettem kezemből a poharat. Nem tört össze, csupán elborult hangos dörömbölés után a fém mosogatómedence alján.
- Remek… - morogtam kedvtelenül, s azonnal konyharongy után kaptam, hogy letöröljem a vizet bőrömről. Megrezzentem, mikor a mozdulatot a csengő hangja szakította félbe.
Teljességgel kizártam az esélyét, hogy Carter jött volna vissza. Egy: fasz módjára el fog kerülni, s tesz róla, hogy hónapokig most ne találkozzunk, kettő: soha nem csönget. Nem lehetett a gondolataimat birtokló férfi.
Elbotorkáltam az ajtóhoz, s kitárva azt szembe néztem az érkezővel.
Jobban meglepett, mintha Carter modort tanult volna, s megtanult volna csöngetni. Eric állt előttem teljes valójában, kezében egy szál vörös rózsával, arcán közismerten piszkos mosolyával.
- Neked is jó reggelt.
- Morcos az én kis virágszálam… - gagyogta, mintha csak visszamaradott beteghez beszélne, s tett felém egy lépést, hogy köszönésképpen csókot lopjon az ajkamról.
Nem engedtem neki, így csók helyett pofonnal gazdagodott.
- Kimész innen, vagy a mankómat kell széttörnöm a gerinceden, hogy megértsd, nem óvszer vagyok, ami ha tele van kidobod, ha gondolod használod. Húzz el. Ezzel együtt – ebbel a pillanatban kiszedtem kezéből a virágot, s arcához vágtam azt. A rózsa tüskéje szerencsére rajta maradt a virág szálán, s dicséretre méltó mély sebet karcolt a tökéletesre borotvált férfi arcba.
- Charlotte! – csattant fel egy pillanatig, mikor ujjai hegyén meglátta az arcáról eredő vért, de aztán máris visszavett, s sokkal kellemesebb hangnemet keresett beszélgetésünkhöz. – Charlie… megértem, hogy haragszol. Elhanyagoltalak, s csúnyán viselkedtem. De rád vágyok. S amint időm volt és alkalmam, visszajöttem hozzád. Az első dolgom volt, hogy felkeresselek…
Természetesen azonnal beléfojtottam a szót.
- Áh, már azt hittem síkosítóért mentél az egyik szexshopba – mosolyodtam el negédesen, s már készültem is becsukni az ajtót. Végül megállított, s besurrant az ajtó résén, hogy aztán zavaróan közel álljon hozzám és fölém magasodjon.
- Menj el…
- Hiányoztál. Hiányoztál, mint még soha senki. Charlie… töltsd velem a mai napot. Csak egy kicsit, had érezzem, hogy még nem veszítettelek el. Tudod, hogy mennyire szeretlek – súgta kettőnk közé, s miután fülem mögé simított néhány hajtincset, közelebb húzott magához, hogy csókot nyomhasson a homlokomra. Nem volt neki ennyi elég, karomat is előrehúzta, hogy átöleljem a derekát. Mintha azt akartam volna.
- Eric… megkértelek valamire…

Olyan éjszakám volt Charlieval, amit már rég nem éltem át, s hiába jártak nők ki-be a lakásom ajtaján, egyik sem volt hasonlítható Charlottehoz. Miközben reggel a Nap sugarai végig szántottak arcomon, s megemelték szemhéjaimat, azon gondolkodtam, hogy milyen jó érzés mellette ébredni. Oldalra fordítva a fejemet láttam még, ahogy szuszog, s mélyen alszik, így nem akartam Őt felébreszteni azzal, hogy hangoskodom vagy elkezdek zörögni. A gyomrom azonban már jelzett, hogy bizony nem ártana enni valamit reggelire, s eszembe jutottak kérdései is, többek közt az, hogy hoznék-e reggelit az együtt töltött éjszaka után?
Nem tudtam elfelejteni szavait, ahogy azt a pillantást sem, amivel rám nézett. Mintha némi félelem, s bizonytalanság lett volna benne Nadia miatt. Ha az a lány nem tör ránk, akkor kétségek nélkül tölthettük volna együtt az éjszakát, így azonban félő volt, hogy Charlie még nem tudhatja, mi vár rá.
S ha nem is akartam lekötni magam mellette, mert volt rá indokom, hogy ezt ne tegyem…mégis, erős késztetést éreztem arra, hogy mellette maradjak, Vele legyek, s bizonyítsam, hogy ez tényleg más, s Ő nem olyan, mint az az orosz tyúk.
Nagyon óvatosan bújtam ki öleléséből, majd nesztelenül kapkodtam magamra a ruháimat, az alsót, a zoknit, végül a farmert és a pólót. Szerencsére a nadrágom megszáradt, akárcsak a pólóm. Az ingemen még ott virított a vörösboros folt, így azt inkább nem kaptam magamra. Vetettem még egy utolsó pillantást az édesen szundikáló lányra, majd kiosontam a lakásából, s megindultam a legközelebbi pékség felé, ami egy utcasarokkal arrébb volt, s nagyjából negyed óra alatt lehetett megtenni az utat.
Persze, mi lenne, ha nem Szombat reggel, s nem tömött sorok a pénztár előtt. Valamiért aznap reggel mindenki croissant akart venni, én meg azon aggódtam, hogy nehogy elvigyék azokat a finomságokat az orrom elől. Lesokkolt annak látványa, hogy az utolsó darab is elfogyott, s már-már szomorúan görbültek le ajkaim, mikor megláttam, hogy friss sütést helyeznek a kínálatba, s micsoda véletlen, hogy pont én voltam a soron következő.
- Isteni az illata! Kérnék a csokisból, a barackosból , a málnásból és legyen a sajtkrémesből is. Kérnék még egy liter tejet és egy narancslét. – Adtam le a rendelést, a kiszolgáló kedvesen és gyorsan összecsomagolta nekem azt, amit kértem, majd fizetés után kezembe nyomta a két zacskót.
Mosolyogva, örömmel indultam vissza, s közben a gondolataim Charlie körül forogtak, s azon agyaltam, hogyan is legyen tovább. Mit csináljunk, milyen programot szervezzünk, hogy lehessek mellette úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen.
Néha felmerült bennem egy vészjelzés, de még az sem tudott eltántorítani. Túlságosan is jól éreztem magam ahhoz, hogy meggondoljam magamat, s eltűnjek, mint minden olyan esetben, ha valami már komolyabbá vált volna.
Egyik karom alatt ölelve a két doboz italt, másik kezemben lóbálva a croissantot fél óra alatt meg is fordultam, s mosolyogva futottam felfelé, hogy minél előbb visszaérjek, s mielőtt még Charlie megébredne, elkészítsem neki a reggelit.
Úgy léptem be az ajtaján, mintha én is ott laknék, úgy sejtettem, hogy még alhat, ezért sem kopogtattam. Azonban alig léptem befelé néhány lépést, megtorpantam a konyhapultnál, ugyanis azt kellett látnom, hogy Charliet éppen egy számomra teljesen ismeretlen fickó ölelgeti, és puszilgatja.
Hogy mit gondoltam abban a pillanatban? Az futott át a fejemben, hogy megérkezett Eric, akit a lépcsőről hívogatott hosszú perceken keresztül Charlie, mikor legelőször láttam Őt. S hogy mit gondoltam még? Úgy éreztem, hogy talán éppen ő játszott velem, s abba már bele sem mertem gondolni , hogy mióta járhatott hozzá ez a fickó.
- Bocs a zavarásért, öhm…jó étvágyat. – A csomag croissant leraktam a pultra, s csalódott képet vágva, azonnal sarkon fordultam , s a lehető leggyorsabban hagytam el a lány lakását. A tej és a narancslé még nálam maradt, s azokat már otthon vágtam le a saját konyhapultom tetejére, miután becsuktam magam mögött az ajtót. Gondterhelten támaszkodtam meg a pult tetején, s ujjaimmal gyűrögettem homlokomon a bőrt. Nagyon rosszul esett az, hogy együtt láttam Őt egy másik fickóval, s arra is rádöbbentem, hogy teljesen magába bolondított. Csak az volt a gond, hogy át is vágott, ezt pedig nem tudtam megemészteni…
- Kösz..önjük. – Bökte ki Eric, aki furán pislogott Carter után, majd visszafordult Charlie felé.
- Te, neked futárszolgálat hozza a reggelit?- Vigyorogva nyúlt a lány arca felé, hogy végig simítson rajta.
- Figyelj nyuszkó, lehet, hogy haragszol, de tudod, hogy külföldi úton voltam, megtelefonáltam neked. Nem tudtam eljönni hozzád, mert Párizsban voltam. De már itthon vagyok, és hazajöttem hozzád és szeretném, hogy ha megbocsájtanál, együtt reggeliznénk és utána együtt töltenénk az egész napot. Mit szólsz? És ha szeretnél, elvinnélek egy körre az új autómmal is. – Még kacsintott is, s igyekezett elővenni a sármosabbik mosolyát..

- A nem, az még mindig nem… - ellenkeztem kitartóan Ericcel szemben, s kutakodó kezeit egyre erőteljesebben kellett eltolnom magamtól, hogy ne keveredhessek ennél is kellemetlenebb helyzetbe.
Pár héttel ezelőtt még meghatott volna egy ilyen jelenet, s mindent eldobtam volna magamtól, csak hogy Ericcel lehessek, hogy ő öleljen, ő csókoljon. De a tegnap estével minden megváltozott bennem, s exem már nem gyakorolt rám elegendő hatást ahhoz, hogy akárcsak elérzékenyüljek hazug szavain. Nem tudtam hinni neki. S meg sem próbálok, mert tudom, hogy mit akarok, de az nem Eric. Ericcel nincs jövőm. Nekem egy olyan férfire nincs szükségem, aki átver, megcsal, hazudik, s ha nincs jobb dolga, mert jól hangzik neve az enyém mellé illesztve, visszajön, s próbálja bekönyörögni magát a lábam közé.
Igazán elfelejthetne már.
Nem volt elég időm kihúzni kezem szorításából, s félre érthetően közel állt hozzám, mikor kinyílt a bejárati ajtó, s megjelent ott Carter. Nem számítottam rá, hogy ma még látni fogom, hogy visszajön, s nem tűnik el kámfor módjára a világ színéről. Meglepett, de ahogy láttam nem csak én nem tudtam hová tenni az ostoba helyzetet, ő maga is megütközve állt a látottak előtt.
- Visszajöttél? – néztem hatalmasra tágult szemekkel az érkezett férfire. Hangom elvékonyult, s elérzékenyültem a ténytől, hogy még sem állt szándékában magamra hagyni, csupán elintézett valamit, de már sietett is vissza hozzám. Kellett ennél több, hogy elmosolyodjak?
Nem hittem volna, hogy Carter amilyen hirtelen tört be, úgy fog távozni is, de megtörtént. Egy papírcsomagot dobott a pultra, majd vetett Ericcel egybefonódó párosomra egy pillantást, s már azon is volt, hogy azonnal elhagyja a helyszínt. Rengeteg feltevés és gondolat fordulhatott meg a fejében, melyektől megrészegülve elmenekült, félve, hogy bármelyik is bekövetkezhet.
Pedig ha tudta volna…
- Ő nem futárszolgálat. Ő Carter. Az a férfi, akit nem zavar, ha többet nem tudok balettozni, ha nem vagyok tökéletes, nem hanyagol el azért, mert a lábam gipszben van. Ő akkor is ott lenne nekem, ha egy senki lennék. De Te! Te és a szüleim… hogy meritek magatokat embernek nevezni?! Szükségem volt rád. Felhívtalak, nyuszkó… megkértelek, hogy segíts beköltöznöm. Annyira szerettelek és ragaszkodtam hozzád, hogy az már szinte félelmetes. De te nem jöttél, sőt, a telefont is alig akartad felvenni. Aztán mégis beleszóltál, s akkor is azt kellett hallanom, hogy egy nő zihál a háttérben. Megcsaltál, és idejössz azt hazudva, hogy dolgoztál. Utállak. Már semmit nem jelentesz nekem. Szóval tűnj el a lakásomból, az életemből és nézz mást hülyének… Végeztem veled – rántottam ki kezemet övéből, s nem törődve válaszával, elugráltam a pultig, hogy megnézzem, hol volt Carter, s mit hozott nekem.
Teljesen megdöbbentem, mikor a frissen sült péksütemény illata megcsapta orromat. Képes volt reggelit hozni nekem, mert emlékezett rá, hogy azt szeretném. Teljesen biztos voltam már benne, hogy számomra nem kell senki más, csak Carter. Az életem része lett, s teljesen megváltoztatott. Rá volt szükségem.
Felkaptam a pultról a süteményeket, belebújtattam ép lábamat papucsomba, s faképnél hagyva Ericet, átugráltam a szomszédba.
Alkalmazva a férfi módszerét, pofátlanul betörtem hozzá. Az ajtó nem volt zárva, így könnyen bemehettem.
Azonnal megláttam Cartert a konyhapultra támaszkodva, így lassan közelebb sétáltam hozzá.
- Nem én hívtam Ericet. Azt hittem teljesen megfeledkezett rólam. Reggel csak úgy betoppant az ajtómon, s úgy viselkedett, mintha minden a régi lenne. Pedig fel is pofoztam, a tudtára adtam, hogy nem akarok tőle semmit és… Haragszol rám?
Nagy szótlansága miatt muszáj voltam rákérdezni, túlságosan izgultam, hogy elveszíthetem.
- Utálom, amiért tönkre tette a reggelünket. És a reggelinket… - emeltem meg a kezemben nyomorgatott zacskót. – Nem érdekel Eric, érted? Csak te érdekelsz.