Charlotte & Carter

MADE BY TORIE ♥

- Te pofátlan kis mocsok, mi volt ez a beszólás, hogy a cirkuszban lenne a helyem, hm? - Ashley a mellkasomhoz vágta a kispárnát, majd játékos mosolyra húzta ajkait, felhúzta meztelen lábait az ágyon, s hátával a falnak dőlt.
- Ilyen szaxi tudással? Viccelsz?- nevetve , mentségül felemelve kezemet a magasba, hátrafelé lépkedtem, de Ash ismét hozzám vágott egy kispárnát, ezúttal egy kisebbet.
- Mond azt, hogy nem volt jó..- Biggyesztette ajkait színlelt szomorúsággal, mire nevetve fordítottam neki hátat, s a konyhába slattyogtam a hálóból.
- Te vagy a legjobb Ash, tudod,hogy imádlak. - Bókoltam neki, pontosan tudtam , hogy Ash egy belevaló csaj, aki minden őrültségben benne van. Azt hiszem, egy kicsit feltűnési viszketegsége lehetett, mert minden szokását képes volt hangoztatni, s a szexuális szokásaira is igen büszke volt. Mivel tudtam, s abban is biztos voltam, hogy ő nem az a lány, aki megsértődik, vagy bármit zokon vesz, természetesen megdicsértem ügyességét és odaadását.
Klassz csaj volt, ápolónőként dolgozott a kórházban és néha, ha úgy adódott a kedvünk, akkor összejártunk. Ennél többet azonban egyikünk sem akart, legalábbis én nem. Hogy ő mit gondolt, arról sosem beszélt.
- Kész a palacsinta.- Szerettem főzőcskézni, pláne akkor, ha akadt vendégem is, akit megkínálhattam ínycsiklandozó reggelim egyikével. Nem volt túl nagy a szakácstudományom, de egy-két dolgot igazán jól elkészítettem, s a palacsinta pontosan ezek közé az ételek közé tartozott.
- Imádom fokhagymagerezd feneked.- Búgta fülembe, miközben váratlanul mögöttem termett, s rácsapott a fenekemre, majd a nyakamba csókolt. Ezt persze csakis úgy érhette el, ha pipiskedett, hisz majd egy fejjel magasabb voltam nála.
- Na, már kaptál belőle. Reggelizzünk, hm?- Vigyorogva nyújtottam felé egy falatot a tésztából, amit csücsörítve végül megkóstolt. A következő pillanatban azonban máris átszambázott a lakásomon, s elkezdte magára kapkodni a ruháit.
- Uh, bocs Carter, teljesen kiment a fejemből, hogy állásinterjúra kell mennem. De azért édi vagy, majd hívlak. - Egy nagy csókot nyomott az ajkaimra, majd gyorsan felkapta még a magassarkúit, s gombolkozva lépett ki a lakásom ajtaján. Odakint még igazgatta a haját, és ruhájának felső gombjával is bajlódott, miközben megindult lefelé a lépcsőn. Valószínűleg ezért nem vehette észre az ott ücsörgő lányt, akiben majdnem felbotlott.
- Jaj, ne haragudj, nem vettelek észre. - Pislogott lefelé elnézést kérve, de amikor meglátta, hogy ki ül a lépcsőn, azonban eszébe jutottak emlékei arról a visítozó, hisztis nőről a baleseti osztályról.
- Uh, te itt?- Ashley arcára máris fintor futott, s már nyoma sem volt az elnézéskérésnek.
- Bébi, itt hagytad a tatyód. - Alsóban, vigyorogva léptem ki lakásom ajtaján, mire a szőke - Marilyn Monroe-t idéző - loknik tulajdonosa visszatipegett hozzám, és egy csók kíséretében átvette a táskáját.
- Köszike, cupp. - Majd ezzel ismét sarkon fordult, s láttam, hogy fintorogva hagyja el a terepet. Nem kellett sokat nézelődnöm, mert azonnal megláttam Ashley bajforrásának okát, egy fiatal nőt, aki ott ült a lépcsőkön és dobozokat pakolgatott.
- Ne is törődj vele, múltkor engem is átlépett. - Nevetve sétáltam közelebb, nem foglalkozva azzal, hogy csak egy alsógatya volt rajtam, meg egy papucs, a csíkos fajtából.
- Mi az, kirakodó vásárt tartasz? - Kíváncsian léptem még közelebb, mert el nem tudtam képzelni, hogy miért ül ott a lépcsőn, s foglalja el a közlekedőt. De odaérve már azonnal feltűnt, hogy ennek mi az oka.
- Oh, bocs. Nincs senki, aki segítsen? Én szívesen behordom a cuccaidat, Carter Adams, innen az ötös lakásból. - Mosolyogva guggoltam le hozzá és a kezemet nyújtottam felé, hogy kezet foghassunk.

MADE BY TORIE ♥

Szegény nő felháborodása nem lepett meg annak tudatában, hogy Ashley milyen figyelmetlen tudott lenni, s bizonyára nem volt kellemes a hátába csapódó ajtó, így nem is vetettem véka alá mosolyomat, ami az Ashre tett megjegyzéseket illette.
- Egy mentőssel? Nohát, micsoda galád dolog ez. – Csóváltam a fejem színpadiasan, de közben nem tudtam eltüntetni a vigyort a képemről, s hogy ne nézzen rám furán, s ne higgye, hogy elment az eszem, úgy gondoltam, el kell magyaráznom mosolyom okát.
- Azt hiszem, én voltam a bűnös akkor. – Vallottam őszintén, beismerve ezzel bűnömet, hogy én voltam az a mentős, akivel a nővérke éppen hetyegett munkaideje alatt. Persze, talán nem kellett volna ennyire őszintének lennem, mert a fiatal nő olyan megjegyzést tett, hogy kissé felvontam a szemöldökeimet szavai hallatán.
- Ó, hát, akkor azt kell mondanom, nagyon szerencsés vagyok, hogy az én munkám még megvan. – Furcsa volt a nő, megjegyzései alapján egy kissé gonosznak tűnt, persze, nem tudhattam, hogy pontosan mi történhetett ott a kórházban, hogy ilyen ellenszenvvel volt Ashley iránt, de úgy gondoltam, hogy ez a kirúgatás egy kicsit túlzás volt a részéről. Azonban erről abszolút nem akartam vitát nyitni, nem is tartozott rám az ügy, Ashley nagy lány, oldja meg a gondjait. Ami rám tartozott, az csak annyi volt, hogy láttam, segítségre van szüksége a lánynak, én pedig segíteni akartam.
- Francia? – Érdeklődtem barátságosan a neve hallatán, miközben kezemet nyújtottam felé. Szerettem megismerni az új lakókat, nekem fontos volt az, hogy tudjam, kik a szomszédaim, s ha kell , tudjuk egymást értesíteni, ha baj van. Meg egyébként is, társasági lény voltam, szerettem beszélgetni, ezért is fontos volt az, hogy tudjam, vajon ki lehet Charlotte Clavel.
Vissza akartam húzni a mancsomat, hogy ténylegesen is segíthessek és végre felkarolhassak egy dobozt a földről, de legnagyobb meglepetésemre a lány még mindig szorította a kezemet, ami pedig arra ösztökélt, hogy továbbra is fenntartsam vele a szemkontaktust és figyeljek rá.
- Nem?- Kérdeztem vissza, mintha rosszul hallottam volna a szavait, pedig egészen tisztán ejtette ki azokat a mondatait, melyekkel igyekezett engem minél távolabb küldeni a dobozaitól. Ami viszont a helyzetet illeti, nem tudtam tétlenül nézni azt, hogy egy nyakig gipszben lévő, mankós nő heverjen a lakásom előtt, a dobozaival együtt.
- Öhm, okés, hogy jön a pasid, de míg nem ér ide, ne vigyek be pár dobozt? Előbb kényelemben érezhetnéd magad odabent, a fotel kényelmes ölelésében, mint idekint. – Mosolyt villantottam felé, de ez a nő maga volt a megkeseredettség, úgy nézett rám, mintha koszos rongy lennék, s meg sem kellett szólalnia, már a tekintete is felért egy riasztó pisztollyal.
- Hé..- Értetlenül pislogtam rá, mikor mellkason lökött. Nagyon modortalanul viselkedett, ami egyáltalán nem tetszett. Össze is ráncoltam a szemöldökeimet, miközben feltápászkodtam a földről.
- Miből gondolod, hogy nem levetkőzni akartam?- Vigyorodtam el, hátha sikerül megtörnöm zord vonásait, de nem értem el semmit, legfeljebb azt, hogy még mérgesebb tekintettel méregetett.
- Oké-oké, jön a pasid, ő majd segít. Én meg akkor megyek, nos, Üdv itt és sok szerencsét. – Fordultam sarkon, majd bevetettem magam a lakásomba. Azért, mikor már az ajtó mögött voltam, s az ajtó is bezárult, megcsóváltam a fejemet, ha visszagondoltam a lány viselkedésére. Tényleg nagyon udvariatlan volt, még szerencse, hogy nem vagyok erőtlen lelkű és nem vettem magamra a szavait.
A következő húsz percben az időmet a fürdőszobában töltöttem. Vettem egy zuhanyt, magamra öltöttem az egyenruhámat, amit műszakban kötelező volt viselnem, s elkészültem arra, hogy bevessem magam a munkába. Kivételesen délutáni műszakom volt, ezért sem siettem el a lépteimet. Még meghallgattam egy jó számot , s csak aztán kaptam fel a kulcsomat, hogy elinduljak a munkába.
Kilépve azonban arra lettem figyelmes, hogy a lány még mindig ott ül a lépcsőn, bár ahogy láttam, egy dobozt már sikerült becipelnie a sok közül.
- Helló szomszéd. – Vigyorogva guggoltam le mellé, látva szenvedő arckifejezését.
- Az ajánlatom még mindig áll, behordhatom a dobozaidat?- Próbáltam kedves lenni, tényleg, egyrészt emberségből, másrészt azért , mert rossz volt Őt látnom, ahogy odakint ücsörgött, harmadrészt…teljesen ellehetetlenítette a közlekedést a folyosón.
- Esetleg Téged is bekísérhetlek? Kényelmesebb lenne egy fotel, nem?- Mosolyogva nyújtottam felé a kezemet, remélve, hogy elfogadja a segítségemet.

MADE BY TORIE ♥

Próbáltam jó fej lenni, kockáztatva azt, hogy elkésem a munkahelyemről, az sem számított. Én tényleg mindent megpróbáltam, de ez a lány egész egyszerűen rémes természet volt. Undok volt, udvariatlan és ahelyett, hogy elfogadta volna a segítséget, még mindig csak azt magyarázta, hogy Ő bizony nem fogad el semmiféle segítséget.
Bármennyire is igyekeztem udvarias lenni – ami egyébként saját korlátaimat már rég súrolta –, már nem tudtam mosolyogva elnézni azt, ahogyan viselkedett.
Szavaiból kiérződött az, hogy kizárólag magával foglalkozik , saját gondját hozza elő újra és újra, s meg sem próbál megfeledkezni arról, hogy ez a segítségnyújtás nem az Ő bajáról szól. Hogy megértettem-e? Igen, amint tudatosult bennem, hogy mennyire nem tud lábra állni, s hogy ez sokkal súlyosabb eset, mint egy egyszerű törés, azonnal biztossá vált bennem az, hogy ez a lány mérhetetlenül szenved, sőt, beletörődött abba, hogy ez megtörtént vele. Tisztában voltam azzal, hogy milyen nehéz helyzetben van, nem voltam vak, láttam, milyen vacakul érzi magát, s bele tudtam élni magam a helyzetébe is. Az viszont bosszantott, hogy ennyire elhagyja magát.
- Persze, jogod van itt ülni, akár alhatsz is, ha azt jobban szeretnél, de hogy …öhm, hogy is hívják, Eric? Szóval, hogy Eric nem ér ide este tízig, az is biztos. – Jegyeztem meg, tekintve a körülményeket, s azt, hogy már legalább negyven perc is eltelt azóta, mióta telefonált a lány annak a jómadárnak. El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az az Eric, de valószínűleg nem túl segítőkész lehetett, ha így megváratta ezt a lányt.
Mivel kedves új szomszédom ismét magyarázni kezdett, s elég feltűnő volt az, hogy kizárólag a saját problémájával van elfoglalva, én udvariasan – nehogy félbe szakítsam – összefontam mellkasom előtt a kezeimet, s megvártam, míg végre befejezi a történetet. Ha őszinte akarok lenni, nem hatott meg. Hogy sajnáltam-e? Nem. Viszont rossz volt látni azt, hogy ennyire tehetetlen és teljes mértékben átéreztem a helyzetét.
- Oké, befejezted?- Szóltam hozzá a monológ után, nem túl kedves hangon, s talán először voltam vele szemben udvariatlan, de nem érdekelt. Lehet, hogy a dumája százból kilencvenkilenc embernél bejött, s azok ott is hagyták az utcán, de hiába is törekedett, tőlem nem szabadulhatott.
- Szerintem szimplán csak lusta vagy és kényes. Ahelyett, hogy itt ücsörögsz és a mobilodon hívogatod Kevint vagy Ericet…ahelyett, ha nagyon akartál volna, már rég a szobád kényelmében élvezhetnéd kedvenc sorozataid egyikét. Megjegyzem, elég udvariatlan vagy, ha valaki felajánlja a segítségét. Engem nem érdekel a lábad, hogy mi történt veled. Majd helyre jön, emiatt fölösleges letargiába esned éppen itt , a lépcső közepén, elzárva ezzel a közlekedőt. Szegény Mr. Grey mit szóljon? Ő már nyugdíjas, fáj a dereka, csoszog és rosszul is lát. Ha nem vesz téged észre, felbukik majd benned? Hm? – Teljesen őszinte voltam és nyílt, nem fogtam vissza a szavaimat, ha megsértődött és magára vette, hát így járt, de legalább kicsit észhez tér.
- Szóval, nekem munkába kell mennem, de nem fogom végig nézni azt, hogy te itt ülj egész nap. A dobozokat most beviszem, kizárólag azért, hogy megkíméljem Ericet. Te pedig szépen besétálsz magadtól. Van egy formás mankód, kapd a hónod alá, és mozdítsd meg azt a csinos feneked. – Adtam ki az utasítást, majd nem törődve azzal, hogy mit szól mindehhez, felkaptam két dobozt és bevittem a lakásába. A dobozokat a nappali egyik szegletébe helyeztem el, ügyelve arra, hogy azok ne okozzanak gondot a közlekedésben. Ha eközben esetleg kiabált, hogy márpedig ne menjek be a lakásába, azzal sem foglalkoztam. Gyorsan megfordultam, s kijöttem néhány újabb dobozért.
- Charlie, a franciák érzékenyek, te viszont amerikai próbálsz lenni. Akkor viszont pattanj fel, gyerünk, hol az a mankó?- Egyik kezemet felé nyújtottam, másikkal megfogtam a mankót és azt is odanyújtottam neki.
- Mi lesz már? Nem érünk rá , tudsz te ennél gyorsabb is lenni..- Lehet, hogy nagyon bunkó voltam, de kizárólag egyetlen célom volt ezzel, életet lehelni a lányba, hogy igen is , mozduljon meg, és tegyen azért, hogy senki se sajnálja őt.

MADE BY TORIE ♥

A lány azonnal feldühödött, amint kicsit próbáltam belé életet lehelni, s noszogattam, hogy tegyen már végre valamit, ahelyett, hogy csak ül a lépcsőn és vár arra az Ericre, aki talán egy fantom, vagy egy ostoba és bunkó alak, ha így megváratja ezt a lányt. Azt hiszem, sikerült elérnem a célomat, legalább egy kicsit, mert legalább reagált, s már a düh is valami, nem de?
Figyelmes voltam, s meg sem mozdultam addig, amíg nem hallgattam végig dühös monológját, melyből róla is sok mindent megtudtam. Jó volt látni azt a hevességet, ami benne élt, mert ebből azt gondoltam, hogy van még benne szufla, s nem kellene túl sokat dolgoznom azon, hogy végre kirobbantsam a depressziójából.
Hogy miért akartam annyira segíteni ennek a lánynak, s miért nem néztem végig a szenvedését? Pontosan azért, mert hozzá hasonló cipőben én is jártam, s ha Sarah nem lett volna akkor mellettem és nem rángat ki a depresszióból, akkor ki tudja, hogy már hol lennék. Egy biztos, nem itt.
- Jó..- Sóhajtottam, mire végre elcsendesedett, s beláttam, hogy talán egy kicsit túlzásba vittem , hirtelen túl sok mindent vártam el tőle.
- Nem azt mondtam, hogy azonnal járj csárdást itt előttem, szimplán csak megjegyeztem, hogy ahelyett, hogy ülsz és sajnáltatod magad, meg belezuhansz a nagy önsajnálatodba, ahelyett inkább tehetnél ez ellen az állapot ellen…ugyan már, mentős vagyok és láttam már számtalan ilyen esetet. Nem lehetetlen az, hogy újra képes légy járni és normális életet élhess, csak tenned kell érte kicsit, oké? – Nem vártam igenlést, heves egyetértést és bólogatást, mert úgyis tudtam azt, hogy jelenleg csak egy idegesítő alaknak nézhet, aki nem képes másra, csak arra, hogy bosszantsa Őt. Lehet, hogy a viselkedésemből az jött le, de én tényleg nem akartam neki rosszat.
Fel is kaptam hát a dobozait, s hiába szólt rám, addigra már meg is fordultam, s behordtam kettesével a holmijait. Már csak egy utolsó doboz volt hátra, benne egy szép cserepes növény, meg pár apró csecsebecse és kacat.
- Te aztán nem aprózod el a költözést, van itt minden. – Vigyorogva cipeltem be az utolsó dobozát is, nem törődve morgolódásával. Ügyeltem a növényre, s az utolsó dobozt is biztonságban helyeztem el a parketten. Miután a dobozok bent voltak, már csak az indulatos hölgyemény volt hátra, s próbáltam is rávenni arra, hogy végre megmozduljon, de úgy tűnt, ismét zokon vette minden egyes szavamat.
Sőt.. nem csak, hogy zokon vette, de máris kialakított rólam egy véleményt, ami akár még igaz is lehetne, s talán bizonyos esetekben helytálló is a megállapítása. Még sem vettem zokon, hogy perverz állatnak titulált, inkább csak felnevettem.
- Nem láttam, csak gondoltam, vehetnéd bóknak is. Egyébként is, te már egy órája alaposan lecsekkoltál magadnak. Tetszett, amit láttál? – Vigyorogtam rá, miközben felé nyújtottam a mankót. Vehemensen ragadta meg a segédeszközt, s elrántotta a kezemből, én meg addig megtámaszkodtam a korláton az egyik kezemmel, ha már nem hagyta, hogy felsegítsem a földről.
- Oh..te aztán lehangolóbb vagy, mint ahogy gondoltam. Mondták már, milyen undok vagy? Kicsit nem ártana csiszolni a modorodon, tudod, jó szomszédságnak ára van. – Villantottam egy mosolyt felé, ugyan rémesen viselkedett és hisztérikusan, de még mindig úgy éreztem, hogy mindez csak annak köszönhető, hogy a lábán van az a gipsz, korlátozva van a közlekedésben, és valószínűleg nem teheti azt, amit szeretne. Valamilyen szinten érthető, hogy így jött ki rajta a feszültség.
- Aham…nos – Órámra pillantottam, s már fél órája késtem a munkámból.
- Ami az állásomat illeti, azt hiszem, hogy annak lőttek, szóval még ez is a lelkeden szárad. – Nevettem, persze,hogy nem mondtam komolyan, csak végre el akartam érni nála egy kis mosolyt, vagy legalábbis kirángatni Őt ebből a rémes állapotból.
Ő azonban rettentő dühösnek tűnt, hozzám is vágta, hogy nyugodtan el is mehetek már, Ő meg majd el lesz a gyógyszereivel. Remek…
Végig néztem, amint hátat fordít nekem, majd a mankók segítségével nagy nehezen bebattyog a lakásába. A mosoly is lefagyott az arcomról, mert tényleg mindent megpróbáltam, de eredménytelen volt minden próbálkozásom, ez pedig már engem kezdett elkeseríteni.
- Hé, mennünk kéne, mit csináljunk ezzel?- A mély dünnyögésre oldalra kaptam a pillantásomat, s megláttam egy mackós alkatú, szakállas, baseball sapkát és kockás inget viselő fickót, aki a kezében egy összecsukható kerekesszéket tartott. Valószínűleg Charlié lehetett, erre asszociáltam, ezért gyorsan leszaladtam azon a pár lépcsőfokon.
- Adja csak, erre szükség lesz. Kösz szépen, szevasztok. – Biccentettem a két csókának, majd kezemben a kerekesszékkel felbattyogtam vissza a hatos lakáshoz, s betoltam az ajtót, ami nem volt bezárva, szerencsére.
Nem hallottam, hogy pontosan mit motyogott Charlie, azt azonban jól láttam rajta, hogy mennyire maga alatt van.
- Ez még lemaradt, khm..- Köszörültem meg a torkomat, majd beljebb lépkedtem, s leraktam a széket, amit közben ki is nyitottam, hogy használható legyen.
- Nos, azt hiszem, kész is vagyok, minden doboz bent van. – Mosolyogva léptem elé, nem vártam semmiféle köszönetet, csak látni akartam a szemeit.
- Most mi a gond? – Kérdően vontam fel szemöldökeimet, mire észre vettem a falnak támasztott portrét.
- Szabad?- Felemelve a képet, alaposan szemügyre vettem, s nagyon meglepődtem azon, amikor egy aktképet láthattam új szomszédnőmről. Teljesen pucér volt a képen, s a kép teljesen át volt itatva erotikával.
- Ejha, ez aztán nagyon dögös. – Vigyorodtam rá, s mielőtt még ismét hozzám vágott volna valamit, védekezően emeltem a magasba egyik kezemet.
- Nyugi, nem vagyok perverz…annyira. Egyébként..tényleg formás. – Jegyeztem meg mosolyogva, mivel időközben volt időm felmérni a hátsóját is.
- Hová szeretnéd ezt a képet?-

- Te! Ezt mégis, hogy képzeled? Milyen jogot formálsz ahhoz, hogy ezt ide behozd? Ne kezd te is! A kórházban nem engedtek el enélkül a... enélkül a... kerekesszék nélkül. Próbáltam bent hagyni a költöztetők kocsijában, hogy eladhassák jó pénzért valamelyik internetes kereskedelmi oldalon. Miért kellett ezt ide behozni? Told ki, még most, amíg szépen mondom - dehogy, egyáltalán nem mondtam szépen, hiszen már akkor is üvöltöztem vele. Pedig ismételten nem felé irányult mérgem, hanem a tolószék látványával nem tudtam megbarátkozni. A mankók legalább némi reményt ébresztettek bennem, hogy az egyik lábam a baleseten túlmutatva is használható, egy olyan székbe kényszerülve viszont már az egész világ látná rászorultságomat egy másik emberre.
Véve egy mély levegőt, mozdulatlanná dermedtem a szoba közepén, s már automatikusan csípőre tűztem volna kezeimet, hogy úgy fújjam ki indulatomat, de amint elengedtem volna a mankót, észhez tértem, s azonnal biztos kapaszkodóim után kaptam.
Nem akartam már veszekedni a férfivel, de nem tudtam tartani magam higgadt hangnememhez, személyiségemhez és szokásaimhoz. Lehangoló volt a helyzetem.
- Megtennéd, hogy kitolod? Ráér, ha mész dolgozni. Legalább visszaviheted a kórházba és odaadhatod egy olyan paciensnek, akinek sokkalta nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Megvan a lábam. Jól vagyok, soha... ismétlem, soha nem fogok beleülni egy olyanba - böktem mutatóujjammal az ajtóban álló szerkezetre. Nem is tudtam már, mivel érhetnék el a férfinél nagyobb hatást. Ha szépen kérem, hogy tüntesse el, de azonnal, vagy ha ráparancsolok, hogy vonszolja ki de rögtön. A tempó mind a kettőben megegyezett... rögtön, azonnal, ebben a percben. Most.
- Ha megígéred, hogy elviszed azt a förmedvényt, akkor válaszolok az előző kérdésedre - döntöttem oldalra fejem, s arcomba hulló tincseimet arrébb söpörtem, hogy tisztán láthassa felvillanó negédes mosolyomat. - Feltéve, ha érdekel egy eddig jó nőnek tekintett gyengébbiknem-képviselő véleménye.
Valamivel meg kellett győznöm, s férfiasságát már az előbb igazolta, nem tagadta, mikor perverz állatnak neveztem fennhangon, így jó iránynak tartottam ezen a vonalon elindulni.

A tolókocsi-témával nem léptük előrébb, így úgy gondoltam, jobban teszem, ha arra koncentrálok, ami számomra fontos, s igyekszek a helyére tenni szeretett portrémat.
Hiába tologáltam a falon a bekeretezett képet, a kallantyúja még véletlen sem akadt rá a szögre, nem sikerült megvalósítanom tervemet, ráadásul már kezem is elfáradt.
Nem is csodálkoztam, mikor a férfi ismételten felkínálta segítségét.
- Ennyire élvezed, ha egy nő dirigál neked? Kedves ex-kolleginádból ki is nézem, hogy ostorral bír téged munkára a konyhában, s bőrszerkóban fetreng az ágyadon, s röhögcsél erényövbe kényszerített férfiasságod látványán - szúrtam belé gúnyosan a szavakat, s már csak enyhíteni próbáltam a kettőnk közt kialakult feszültségen.
Hagytam hát, hogy kivegye kezemből a széles képet, s ő próbálja meg feltenni.
Már épp hagytam volna, mikor ismét egy perverz megjegyzéssel rukkolt elő. Nem is eggyel, belőle ezek a megjegyzések megszokásból áradtak, úgy látszott.
- A kép azért annyira erotikus, mert egy aktus után festette rólam Eric - jegyeztem meg lemondóan, mikor már úgyis beleveszett tekintete a képbe.
- Formás? Mondták már... a tiéd meg - azzal egy időben, mivől ő volt annyira pofátlan, hogy leellenőrizze adottságaimat, én megengedtem azt a luxust magamnak, hogy rácsapjak fenekére, s a farmernadrágon át rá is markoltam hátsó részére. Az első gondolatom az volt, hogy izmos, de nem állt szándékomban őt túl dicsérni, így ferdítettem a dolgokon.
- Igazán lapos. Te vezeted a mentőautót? Vagy dirigálsz egy helyből? Csak hogy nincs megedződve a segged - vontam meg vállamat, miközben igyekeztem magyarázatot adni neki, hogy miért gondolom ezt így. Vagyis... miért nem gondolom ezt így, hiszen egyáltalán nem ilyen megállapításra jutottam magamban.
- Mondjuk egyenesen szeretném... - biccentettem el ismételten fejemet, s miután kellőképpen végigmustráltuk a másik fenekét, alább hagytunk a szexuális témával, hátrébb bicegtem, s ráereszkedtem a kanapém karfájára.
- Kicsit följebb a jobb oldalon. Nem ott... most engedd le a másik oldalon. Nem jó... Vigyázz, nem akarom, hogy összekarcold a falat - húztam el számat, mikor a falat végigkarcolta a keret. Mintha a fogamat húzták volna, annyira kellemetlen volt a karcos hang.
- Lehet, hogy nem is oda kéne tenni. Bárki láthat meztelenül, ha belép a lakásba. Át kéne vinni a hálószobába. Átvinnéd?

- Anélkül is válaszolnál, hogy ezt kitolnám , szóval nem, nem dobjuk ki, hidd el, míg gyógyulsz, addig jól fog jönni. Utána meg nyugodtan kidobhatod, Te magad. – Vigyorogtam rá, s eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki. Lehet, hogy rossz érzések kerítették hatalmukba, mikor a székbe kellett ülnie, de tény, hogy ezekben a hetekben még nem erőltethette a lábát, s arra, hogy tudjon közlekedni, ez az eszköz tökéletes volt.
A kép sem kerülte el figyelmemet, fel is ajánlottam a segítségemet, de újdonsült szomszédom, kedves Charlie továbbra is udvariatlan volt, s elviselhetetlenül viselkedett velem. Megjegyzései már kezdték súrolni a határaimat, amit még épp ésszel el lehetett viselni, s bár egész sokáig álltam a sarat, tényleg kezdett elegem lenni a kisasszony hozzászólásaiból.
- Elég távol állunk attól, hogy Te dirigálj nekem, egyébként meg..nem is tudtam, hogy ilyen perverz képzelgéseid vannak velem kapcsolatban. Csak nem egy domina veszett el benned? – Hamar olyan kérdéseket feszegettünk, melyek normál esetben csak hetek múltával jönnek elő két szomszéd között (már ha előjönnek), Charlieval azonban szabályokat hágtunk át, s teljesen elrugaszkodtunk a normálisnak nevezhető dolgoktól.
- Add csak… - Tovább nézegettem a festményt, tetszett és ezt a szemeimből is jól kiolvashatta, már ha rám nézett. Én meg nem voltam az a fajta, aki ilyesmitől zavarba jön, s úgy tűnt, hogy Őt sem foglalkoztatja igazán az, hogy egy vad idegen férfi a róla készült aktképen futtatja pillantását, újra és újra.
- Áh, szóval Eric. Azt hiszem, sűrűn fogom hallani ezt a nevet… Ő a művészlelkű barátod? – Érdeklődő mosollyal fürkésztem pillantását, s végre sikerült elkapnom pillantásomat a festményről.
- Az enyém? – Szemtelen mosoly tűnt fel ajkaimon, kíváncsian vártam az ítéletét, minőségellenőrzését, s ami azt illeti, nagyon meglepődtem azon, hogy letaperolta a hátsómat. Mindent gondoltam erről az őrült tyúkról, de azt nem, hogy ennyire bevállalós. Mosolyom azonban talán túl hamar terült el arcomon, mint ahogyan végig hallgattam volna szavait, melyek egyáltalán nem adtak okot arra, hogy vigyorogjak. Nem dicsért, sőt, elhúzott szájjal tett megjegyzést a hátsómról.
- Lapos? – Kérdeztem vissza döbbenten , s már majd hogy nem próbáltam körbetekerni a nyakamat, hogy láthassam, mégis miről beszél.
- Heti négyszer edzek..- Húztam el a számat, s talán most először tűnt el a mosoly az arcomról úgy igazán. Nem sértett meg, csak…csak másra számítottam, de úgy tűnt, hogy nem mindenkit tudok levenni elsőre a lábáról. Sajnos ez most bebizonyosodott. Sebaj, nem döngölt a földbe a tudat, mert néhány pillanat alatt túltettem magam a megjegyzésén és úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Erre pedig tökéletes alkalom volt a képfelrakás.
- Nézzük, hol is mutatna jól ez a csodálatos Eric remekmű..- Gúnyolódtam, bár kizárólag a még nem látott, s ismeretlen pasas felé szállt gúnyom minden apró morzsája, mert már unszimpatikus volt. Még nem láttam, nem beszéltem vele egy szót sem, de az a háromnegyed óra, amit láttam abból , hogy ez a lány hívogatja Őt, elég volt ahhoz, hogy elkönyveljem a fickót.
- Azért van súlya ennek a keretnek. – Jegyeztem meg, miközben két kézben fogtam a keretet, s a megadott ponthoz sétáltam, ahová próbáltam felrakni a képet. Igazgattam, de közelről nem láttam túl jól, hogyan is mutat, így mindig hátra pillantottam Charliera, hogy jól áll-e a kép.
- Na most? – Fölösleges volt kérdeznem, mert máris mondta, hogy melyik oldalon és milyen irányba kellene korrigálnom a képet. Megtettem, s ismét hátrapillantottam, de akkor újra belém kötött, s így ment ez hosszú percekig. Lassan már verejték képződött a homlokomon, a kezem kezdtek zsibbadni, s jelen pillanatban már az erőnlétem sem volt az igazi. Ennek köszönhetően sikerült a falat is megkarcolnom kissé, amire én magam is elhúztam a számat.
- Bocs..- Jegyeztem meg, s végre, úgy éreztem, hogy tökéletes a kép, már éppen elengedtem volna a keret széleit, mikor megszólalt, s teljesen felborzolta az idegeimet.
- A hálószobába? Nem, nem és nem. Itt tök jó lesz ez a kép, de ha ferde lenne, akkor sem zavarna szerintem senkit, mert Te úgy sem fogadsz vendégeket, legfeljebb Ericet, neki meg aztán mindegy , hogy áll, nem? Szóval , ha nagyon szeretnéd, hogy a szobádban legyen, vidd be te magad. Most pedig megyek, dolgom van. További kellemes lakberendezést Charlie. – Kissé viharos kedéllyel hagytam el a lakását, azt hiszem, semmit sem gyűlöltem jobban annál, mint ha valaki nem tudta eldönteni, hogy mit hogyan szeretne. Ő pedig egész egyszerűen elviselhetetlenül viselkedett, kezdett kiborítani, s azt hiszem, hogy el is érte a célját. Nagy sebesen vetettem be magam a lakásom ajtaján, majd kinyitottam a hűtőt, s töltöttem magamnak egy nagy pohár ásványvizet, amit olyan hévvel ittam, mintha ezer éve szomjaznék a sivatagban. Már melózni sem volt kedvem, a fejem is megfájdult, s azon agyaltam, hogy betelefonálok a központba, hogy lebetegedtem.

Kezemet csak lassan húztam le fenekéről, sokkalta jobb volt, mint amilyen jelzővel én azt szóvá tettem. Meg is vigyorogtam – természetesen csak magamban – elhűlt arckifejezését, amit bíráló szavam váltott ki belőle. Uramisten, mennyire könnyen a lelkébe tiportam ennek a férfinek. Tényleg ilyen sokat számítana a férfiaknak egy nő véleménye? Véletlen volt, hogy éppen hiúságán ejtettem szilánkos csorbát, csak mellényúltam, s íme.
- Valóban? Mit edzel? – vontam fel most már pimaszul szemöldökömet, s ütöttem a vasat, amíg meleg volt. – Négyszer nézel meccset a héten? Négy alkalommal erősíted az alkarod sörös üveg emelgetés közben? Látszik…
Hangom bántó lehetett, de nem tehettem róla, Carter kizárólag magának köszönhette. Ő akart jó kedvre deríteni, most pedig tűrje el húsba vájó megjegyzéseimet.
Tudat alatt feltételeztem, hogy reakcióim mind elriasztásként történtek, s más helyzetben, máskor és máshogy, másképpen reagáltam volna. De nekünk ez a perc jutott, ebben kellett, így társalognunk.
Meg sem lepett, mikor már Ő is epés hangsúllyal szólított meg. Túlléptem az addig aggasztó tényen, hogy egész jobb lábam gipszbe kötötték, hogy kesergésem nem is annyira hiába való, magam mögött hagytam keserűségemet, s megfeledkeztem arról, hogy ott állt mögöttem a tolószék a biztonság esetére. Carter képes volt elfeledtetni velem a történteket. S most pont erre volt szükségem, hogy túléljem a legnehezebb időszakot, a kezdetet.
Furcsa, de nem tudtam máshogy elképzelni a délelőttömet. Tervek nélkül jöttem az új lakásomba, nem voltak elvárásaim, s talán erre a néhány percre, de jobbat kaptam, mint érdemeltem volna.
- Tisztázzunk pár dolgot – húztam el számat, ahogy az eszembe jutott a néhány perccel ezelőtti telefonhívásom. – Nem azon van a hangsúly, hogy a festményt Eric készítette. Nem azért megbecsült, mert az a hűtlen fasz pár ecsetvonással felpingált egy női testet a vászonra. A képnek egy a lényege: Én vagyok rajta. Én vagyok rajta remek, nem Eric és a művészete… - fejeztem be a kioktatást, amit újfent dühöm szült, s elvetettem vele egy kicsit a sulykot, miközben az Én-fontosságát erőltettem.
Aztán ahogy jött a pillanatnyi megbánás, máris tovább suhant.
Mérgemben összeszorítottam ajkaimat, elvékonyítottam szemeimet, s fújtatva néztem a férfi után, aki már meg is indult kifelé.
- Eric nem fog idejönni, megnyugodhatsz. Valóban, neki aztán tök mindegy, miközben… áh – legyintettem fél kézzel, s hagytam, hogy elhagyja lakásomat. Nem tartottam vissza, legalább nem kellett rászorulnom senkire, bebizonyíthattam, hogy én magam is meg fogom tudni oldani, még ha az idő igényes is lesz.
Mankómmal elnyújtóztam az ajtó irányába, hogy belökjem a tárva maradt nyílászárót, majd visszanehezedve pótlábaimra elugráltam a felakasztott képig.
A falig eljutottam, de sokkal magasabban volt a kép, mint azt én hittem. Nyújtózkodtam, kezemet felfelé nyújtottam, de semmi sikerélményt nem könyvelhettem el magamnak. Sikeresen elferdítettem a keretezett látványt.
Nem mondhatnám, hogy túl sokat gondolkoztam, mikor meggondolatlanul a fal elé toltam az egyik fotelt. Egy lábbal, plusz két mankóval is lehetetlen küldetésnek tűnt volna, ha jobban belegondolok helyzetembe. Így viszont csak az járt az eszemben, hogy sikerülni fog, s meg kell csinálnom.
Felküzdöttem magam ugyan a fotelre, megtámaszkodtam háttámlájában is, s elértem volna a képet is, ha nem csúszik ki hónom alól a mankó. Abban a percben azonban, ahogy megemeltem az akasztót, hogy levegyem a képet, eldőltem, s kapaszkodó híján semmi nem lassította le zuhanásomat, az első dolog, amibe belekapaszkodhattam az a kemény parketta volt.
Nagyot estem, s nem mertem sikítani, bármennyire is görcsbe rándult az egész lábam. A fotelt is ellöktem magam alól, s legalább olyan hangot hallattam, mintha magamra döntöttem volna egy könyvtárnyi könyvespolcot vaskos kötetekkel. Pedig csak én zúgtam le a fotelből a gipsszel együtt meg nem lévő ötven kilómmal.
Félve néztem le amúgy is sajgó lábamra. Nem mertem volna megjelenni az orvos előtt, hiszen ágyhoz szíjazott volna engedetlenségem végett. Ugyan halkan elpityeredtem az ijedelemtől, hogy hátráltatom magam a gyógyulásban, de túl nagy hangot nem adtam volna a fájdalmamnak. Egészen addig azt hittem, hogy semmi nagyobb bajom nem történt, míg észre nem vettem, hogy ráestem a két mankóra, melyek nyomán a derekam és egész oldalam véraláfutásossá vált, ráadásul rettentően sajgott. Előre láttam, hogy mélylila foltok fogják tarkítani az egész oldalamat. S ha az nem tört el, akkor ez lehet a legkisebb problémám.

Jól esett az a pohár víz, amit kitöltöttem magamnak, legalább lehűtötte a kedélyeimet, amit az a szomszéd nő, az a gonosz női alakban lévő démon váltott ki belőlem. Bármennyire is próbáltam jó fej, kedves és segítőkész lenni, igyekeztem kirángatni abból a depresszióból, amiben él, erre mit kapok?
Dirigált, hogy nem jó a kép a falon, ötvenszer igazítsak rajta, veszekedett, amiért segítettem bepakolni a cuccait, ellenséges volt, mikor fel akartam segíteni a földről, és azt merte mondani, hogy lapos a seggem és hogy nem edzek semmit.
Alapvetően nyugodt természet voltam, nem sok mindennel lehetett felhergelni, de egyik gyengepontom a hiúságom volt, s szavai igen csak sértették saját véleményemet. Bosszantott az, hogy egy nő ilyen minősítést adott rólam, s megfordult a fejemben, hogy mi van, ha igaza van? Nem is hagyott nyugodni a gondolat, így lerakva a poharat , visszasétáltam az előtérhez, ahol hatalmas tükör volt a falra helyezve. Éppen olyan szögben dőlt, hogy majd teljes alakomat láthattam. Pusztán kíváncsiságból , na meg mert bosszantott a megjegyzése, meglestem a hátsómat. Ha valaki látná, bizonyára azt hinné, piperkőc, fura fazon vagyok.
- Pff, még hogy lapos…- Dünnyögve ráztam meg a fejemet, amikor megcsörrent a mobilom. Gyorsan elő is halásztam a zsebemből, Sarah hívott, s a hogy létem felől érdeklődött.
- Nem, nincs semmi bajom, tényleg. Igen, bevettem…Voltam Dr. Hendersonnál. Sarah…Sarah, figyelj, jól vagyok, oké? Nem kell idejönnöd, kizárólag azért hagyom ki ezt a mai napot, mert baromira fáj a fejem. Igen, már szóltam a főnöknek, ne aggódj. Nem szóltak neked? Áhh…gondolhattam volna. Mindegy, figyel… - Mondat közben megtorpantam, mert hatalmas , puffanó hangot hallottam odakintről, s szinte meg mertem volna esküdni arra, hogy az új szomszédtól jöhetett a hang.
- Most le kell tennem, nem, semmi gond..majd hívlak. Szia! – Kinyomtam a készüléket, s megszakítottam a beszélgetést szegény Sarahval. Nagyon rendes volt, tényleg, de talán már túl aggódta a helyzetemet, s jobban figyelt már, mint én magam. Ő volt az egyetlen, aki tudott a problémáimról, s kizárólag Ő tud arról is, hogy mivel küzdök.
Ezúttal azonban sokkal fontosabb volt az, hogy tudjam, mi a fene történt, mert egy ekkora puffanás sosem volt jó előjel. Gyorsan ki is léptem az ajtómon, átsétáltam a hatos lakáshoz, elgondolkodtam azon, hogy kopogjak-e vagy sem, de végül a kopogás mellett döntöttem, ismerve a ház asszonyát.
Amilyen sárkány, még leordítaná a fejem, s lángokba borítana.
- Charlie, minden rendben van? Tőled jött ez a nagy puffanás? – Érdeklődtem, miután megkocogtattam az ajtaját, s fülelőmmel szinte teljesen rátapadtam az ajtóra.
Választ azonban nem igazán hallottam, legfeljebb valami tompa nyöszörgés szerűség ütötte meg a fülemet, de ebben sem voltam biztos. Mindenesetre nagyon nem tetszett a helyzet, így vállalva azt, hogy újra össze akasszuk a bajszunkat, benyitottam hozzá, s beléptem a lakásába.
Nem kellett sokat mennem ahhoz, hogy meglássam a nappaliban elterült lányt mozdulatlanul, tőle nem messze egy fotelt, s a földön fekvő képkeretet.
- Fenébe, Charlie, jól vagy?- Odarohantam hozzá, s leguggoltam mellé, miközben tekintetemet végig vezettem a testén. Nem azért tettem ezúttal, hogy perverzként lecsekkolhassam az idomait, hanem mentős szemmel néztem végig rajta.
- Figyelj, mi fáj? Mond el, mert így nem tudom megállapítani. Lábad, nyakad, a hátad? Ne, ne mozdulj. – Intettem türelemre, közben észre vettem a mankót a dereka alatt.
- Áúcs..ez fájhatott. Megtudsz mozdulni Charlie? – Mielőtt bármit is tettem, fel kellett mérnem a terepet, tudnom kellett a panaszait, azt, hogy mi fáj, s mi nem. Ilyen sérüléseknél veszélyes lehet mozgatni is a pácienst, éppen ezért igyekeztem körültekintően eljárni a helyzetében.

Az ajtó felöl kopogás érkezett.
Csak tompán hallottam, s nem is állt szándékomban válaszolni a kintről jövő hangokra. Ki más lehetett volna, ha nem az unatkozó szomszédom? Feltételeztem, hogy rátört a bűntudat, amiért nem segített egy ilyen esetlen lányon, amilyen én voltam.
De már mindegy volt, hiszen a lábam le akart szakadni, az oldalam úgy elzsibbadt az erős fájdalomtól, hogy nem éreztem, hogy a helyén lenne. Miért is kellett volna még jobban kétségbeesnem? A lábam a helyén volt, s ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, mikor törött lábujjakkal kellett végigtáncolnom két órát. Legalábbis nagyon erősen próbáltam efelől meggyőzni magamat.
- Ahol bejöttél, ott menj is ki – szűrtem összeszorítottam fogsoraim közül a szavakat, s azon voltam, hogy ne folyjon ki még több könnycsepp hosszú pilláim alól. Nem akartam, hogy lássa mekkora fájdalommal járt makacsságom.
Annak ellenére, hogy oldalamat kellett volna szorítanom, gondom volt rá, hogy letöröljem arcomról a könnycseppeket. Így is túl gyengének látott már, kiszolgáltatottnak. Egy sajnálkozó pillantás, na jó, inkább ezen kívül még egy – mert fél másodperc is elég volt, hogy meglássam a szemeiben ülő aggodalmat és szánalmat , ahogy leguggolt mellém –, és esküszöm, hogy… és nem fogok tudni mit tenni. Pont annyira elveszett vagyok és magatehetetlen, mint egy sérült beteg ember. Fenyegessem meg a mankómmal? Tökéletesen elvesztettem már így is szemében minden megbecsülésemet, kár lett volna lejjebb süllyedni.
- Mindenem… - válaszoltam azonnal, ahogy odaguggolt mellém. Nem akartam panaszkodni fájdalmaimról, sokkal szívesebben mutattam volna magam ismét erősnek, ahogy az előző percekben. Most viszont egy fikarcnyi választásom sem volt, hiszen többszöri próbálkozás után sikerült csak félig ülő, félig fekvő helyzetbe kényszerítenem magam. Derekamra fontam karomat, hogy ne sajogjon annyira. Hiába intett óvatosságra Carter, nem fogadtam szót, s megmutatva, hogy nincs komolyabb bajom, felültem. Rossz ötlet volt, az egész lámban görcsbe rándult, s a hirtelen jövő fájdalomtól azonnal megmarkoltam a legközelebbi szilárd dolgot, Carter karját.
- Nagyon fáj a lábam. Meg az oldalam… - szuszogtam levegőért kapkodva, s néhány pillanatig összeszorítottam szemhéjaimat. – Nem akarom, hogy levágják a lábam. Ha fáj, az jó jel, ugye? Akkor érzem. Akkor nem halt el, vagy mi… mondj már valami biztatót – akaratoskodtam kitartóan, annak ellenére, hogy pocsékul voltam.
- Nem akarok visszamenni a kórházba, csak mikor leveszik ezt a förmedvényt. Nem viszel be, ugye?
Éreztem, hogy rettegésem felülkerekedett minden dühön és konokságon, mert elcsendesültem. Már nem veszekedtem Carterrel, most sokkal inkább a segítségére és a nyugtatására volt szükségem.
Valószínűleg nem csak az én csontdarabjaim mozdultak el ismételten, de most már a kép eddig sík üvege is szilánkokra hullott.
Megdermedve vettem észre a testem mellé hullott darabokat. Nekem azonban háttal volt a színes része, így közelebb kellett volna mennem hozzá, de legalábbis csúszni. Minden mozdulattal azonban úgy éreztem, hogy tőrt döfnek át az oldalamtól lefelé húzódó izmaimon.
- Nézd meg, hogy baja lett-e a képnek. Kérlek – szorítottam rá erősebben karjára, hátha megesett rajtam a szíve, s kérlelésemnek hála pár percre ott hagyott, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a vászon sérületlen, csak az üveget kell újra vágatni rá.
Ha hátat fordított nekem, akkor felgyűrtem az oldalamra omló anyagdarabot, hogy még az előtt, hogy ő szemügyre vette volna belilult testrészemet, megbizonyosodhassak róla, hogy nincs komoly bajom.
Laikus szemmel azonban ezt nehezen állapítottam meg, s végül engedve a fájdalomnak, megenyhülve Carter tudására támaszkodtam.
- Megnézed, hogy mit műveltem magammal? Lehet, mégis be kell menni a kórházba, mert vagy az ijedelemtől, vagy a valós fájdalomtól, de úgy görcsöl az egész oldalam, hogy nem bírom rendesen kinyújtani a lábam...
Hangom elhalkult. Nem volt parancsoló, követelődző, gúnyos, vagy bántó. Ijedelmem minden mást legyőzött bennem.

Bár rosszul festett már a távolból is, hogy ott feküdt a padlón, mozdulatlanul, szerencsére a modorából semmit sem vesztett, így kicsit megkönnyebbültem, s úgy gondoltam, hogy talán még sem lehet túl nagy baj. Igaz, erről a könnyek, s a fájdalmas arckifejezés egész mást sejtetett…
- Nagyot eshettél, jól van, nyugodj meg, nem lesz semmi baj, rendben?- Rámosolyogtam, miközben alaposan szemügyre vettem a lábát. Amelyiken nem volt gipsz, azzal nem volt gond, s tulajdonképp a gipsz sem tört össze, szerencsére, de abban biztos voltam, hogy így sokkal tovább fog tartani majd a gyógyulása. Feltűnt az is, hogy fájlalja a derekát, így az volt a következő, amit meg kellett néznem.
- Fáj a lábad? Jó, figyelj. A gipszet azt nem lehet levenni róla, valószínűleg esés közben meghúztad. A derekadat megnézem. – Ha nem szégyenlősködött, s hagyta, hogy tegyem a dolgomat, akkor odatérdelve mellé, feljebb húztam a felsőjét, s úgy fordítottam, hogy láthassam a derekát. Nem volt szép látvány, már ami a zöld foltokat illeti, látszott, hogy azonnal elkezdett bepirosodni, s lilulni az ütéstől.
- Ez csúnya. – Csóváltam meg a fejem, de nem akartam ráhozni a frászt szerencsétlen nőre, aki már így is sírdogált, s hülyeségeket hordott össze.
- Dehogy vágják le, szerencsére jó erős gipsz van a lábadon, az, hogy fáj, teljesen érthető. Korábban baleseted volt, és még gyógyul. Ez az esés most nem tett jót neki, biztosan tovább fog tartani a gyógyulásod, de hidd el, hogy helyre fogsz jönni, ha betartod a szabályokat. – Teljesen komolyan mondtam neki ezeket a szavakat, nem akartam ostoba körítéseket tenni mellé, s azt akartam, hogy végre komolyan vegyen, ne csak az idegesítő szomszédot lássa bennem.
- Ahhoz, hogy helyre jöjj és javuljon az állapotod, sok pihenésre és kímélésre van szükség. Nem ugrálhatsz egész nap a mankókon, és ami azt illeti, nem tudom, ki a kezelőorvosod, de elég hülye volt, hogy egyből mankókat adott a kezedbe. Neked először is pihenned kellene, és addig használni azt a kerekesszéket, amíg nem erősödik fel a lábad annyira, hogy már mankózhass. Ha betartod az utasításokat, hidd el, hogy sokkal de sokkal jobban leszel később. – Mélyen a szemeibe pillantottam, remélve, hogy végre felfogja a szavaimat, s nem kezd el majd vitatkozni vagy nyafogni.
- Nem viszlek be, nyugi. Mentős vagyok és tudom, hogy milyen esetekben kell kórházba menni. Fejedet beütötted, nem fáj? Mert ha nincs probléma, akkor ezt az esést pár nap alatt kihevered. A derekad is fog fájni egy ideig, hisz jól beütötted, de szerencsére nem vészes. Kicsit jegelni kell majd , kenegetni. – Ezúttal már rámosolyogtam, hogy megnyugtassam Őt, de még mindig láttam rajta azt, hogy fél és nagyon megijedt. Nem csodálom.
- Van valaki, akit áthívjak hozzád? Anyukád, testvéred? Hm? De szívesen maradok én is, csak ne aggódj, kérlek. – Kérdése meglepett, mert a következő pillanatban már az érdekelte, hogy nem-e történt valami a festménnyel. Kiakasztott ez a nő.
- Előbb téged helyezlek kényelembe. Lehet, hogy kicsit fájni fog. Gyere . – Óvatosan térdhajlata alá nyúltam, egyik kezét a nyakam köré kulcsoltam, majd másik kezemet a háta alatt támasztottam meg, s felemeltem Őt a földről. Nem volt túl nehéz, így megindultam vele a hálószobáig, de láttam, hogy még nincs megvetve az ágya sem.
- Öhm , akkor addig ide. – A kényelmesnek tűnő kanapéra fektettem Őt, majd csak azután sétáltam oda a képhez, hogy megnézzem.
- A keret sérült kicsit, de a képnek nincs semmi baja. Most viszont ne a képpel foglalkozzunk. Én főzök neked egy teát, az oldaladra teszek egy jó kis kenőcsöt, kapsz egy fájdalomcsillapítót és amíg pihensz, szétdobálom a cuccaidat, hogy lakható legyen a lakás. Reklamációt pedig nem fogadok el, olyan lesz, amilyen. – Vigyorogva közöltem vele a mai programot, majd minden úgy is történt.
Először áthoztam az elsősegély felszerelésemet, bekentem a derekát egy kiváló krémmel, mely éppen az ilyen sérülésekre van, aztán egy fáslival is átkötöttem a derekát, nem túl erősen, majd a lábát is felpolcoltam. A teáját is megkapta, a fájdalomcsillapítóval együtt, s végül lakhatóvá varázsoltam a lakását, kipakoltam a cuccait a fürdőbe, konyhába, s még a hálószobáját is megcsináltam, hogy este már tudjon hol pihenni. Néhány órát igénybe vett a művelet, de úgy éreztem, segítenem kell a lánynak. Mielőtt még távoztam, kapott vacsorát is, és elsegítettem a hálószobájához is. Csak azt követően távoztam.