Charlie és Carter ~ Az új lakásban

Unottan ültem a szoba közepén, s belemerültem pillantásommal az előttem kavargó színes festékbe, amit egy bottal kevergettem, hogy használható legyen. Ha belegondoltam abba, hogy alig néhány hónappal korábban még lemondtak rólam az orvosok, s ott feküdtem a kórházban, várva a kaszást, ahhoz képest egész jól voltam, így hat hónappal később. A várva várt sötét csuklyás nem jött el, sőt, az eredményeim is javultak, felerősödött a szervezetem és én magam is azon voltam, hogy minél több pillanatot tölthessek el Charlie és a gömbölyödő pocakjának társaságában.

Sok szenvedésen és fájdalmas kezelésen voltam túl, az orvosok sokáig nem jósoltak nekem biztos jövőt, de múlt héten, a legutolsó vizsgálat során nagyon jó eredményeket kaptam, s kiderült, hogy valószínűleg sikerült leküzdenem a betegséget. Igaz, nem volt teljesen biztos, így nem is mertem elkiabálni a jó hírt. Úgy döntöttem, várok még egy hetet, hogy majd még inkább felerősödve, tökéletes formában jelenthessem be Charlienak a tünetmentességet.

Hogy jól is nézzek ki, mindent beleadtam, titokban eljártam konditerembe, igyekeztem friss és tápláló ételeket fogyasztani, sokat lenni a levegőn és azokat az erősítő tablettákat szedni, amiket az orvos kiírt. Meg kellett erősödnie az immunrendszeremnek, de mindent megtettem, hisz még rengeteg időt akartam Charlieval tölteni és a születendő babánkkal.

A múlt gondolataira csak egy halvány mosoly szökött az arcomra, s közben tovább folytattam a festék kavargatását, majd végezve a művelettel, megfogtam a vödröt, és visszasétáltam vele a nappaliba, ahol Charlie már serényen hempergette a festőhengert a falon, azzal szép, kellemes, narancssárgás színt adva új otthonunknak. Jó volt Őt látni boldogan, kivirulva, bár az kissé aggasztott, hogy képes volt még nagy pocakkal is festegetni.
- Meghoztam az újabb adagot Kisassony. - Mosolyogva tettem le a festéket a földre, majd közelebb sétáltam hozzá és megcsókoltam Őt, közben végig simítottam a derekán.
- Mond csak, nem pihennél inkább? Nem szeretném, ha megerőltetnéd magad, ledőlhetnél, én meg majd kifestem a nappalit, rendben?- Mosolyogva pillantottam rá, miközben hüvelykujjammal az arcához nyúltam, s elmaszatoltam egy kis festékpettyet.

Egész másképpen képzeltem el a terhességet, mint ahogy most léteztem. Nem gondoltam a rengeteg hátrányára a más állapotnak, a fájdalmakra, kellemetlenségekre. A puha babaszoba látványa, a mindent rózsaszín ködbe vonó gyermeki gagyarászás, élettel teli apró talpacskák topogása, az a rengeteg szépség, ami megbújik egy újszülött tekintetében, még a könnyei is reményt adnak a terhességhez. De ebben benne élni, s csak a szépre gondolni… marha nehéz. Még úgyis, hogy nem kell egyedül lennem, s van mellettem egy férfi, egy biztos pont az életemben, aki ugyan nem érzi kínjaimat, de minden örömben velem osztozik.
Carter még sem halt meg. S ez most rettentő idétlenül hangzik, ostobán, nyersen, hogy kijelentek egy ilyet tényt, amit általában nem szoktak elkiabálni, de az ő esetében semmi nem volt biztos. A mai napig ingatag lábakkal állt a talajon, én mégis megrendíthetetlen sziklának tekintve, támaszkodtam rá.
Az ecset végére felvittem a narancssárga színt, s tovább festettem a sarkokat, éleket, melyeket a nagyméretű henger nem vitt el a nagyméretű festés közben. Lassan, határozott, egyenes vonalakat vittem fel a falra, s közben vártam, hogy Carter visszaérkezzen a szobába. Már régóta kint volt, hogy behozza a festéket, s folytassuk a nappali mázolását. Örültem volna, ha már hamarabb megejtjük a nappali lefestését is, hogy ne az utolsó hónapban kelljen szívnunk a jellegzetes festék szagát, de így legalább nem az izgulással és bendőnk tömésével foglaltuk le magunkat.
Néha már így is őrjítő volt a Carter részéről érkező aggódás, mellyel túlzott aktivitásomat ellenezte. De mit tehettem volna? A nap huszonnégy óráját fekvéssel, üléssel kellett volna töltenem? Már így is zavart, hogy korlátozva vagyok valamelyest hatalmas pocakom miatt a mozgásban, de nem hisztiztem ez miatt egyszer sem Carternek… na jó, talán egyszer, de egyébként ezt a dolgot megtartottam magamnak. Nem akartam hálátlannak tűnni, amiért ilyen jó dolog történt velünk. S azt sem akartam, hogy azt feltételezze, meggondoltam magam bármivel kapcsolatban.
Ez azok a dolgok közé tartozott, melyeket jó volt megtartani kizárólagosan magamnak.
Hirtelen elmosolyodtam, ahogy meghallottam hangját, s felé is fordultam.
- Helyes, Mr. Adams. Már kezdtem félni, hogy elfogy a munka – vigyorodtam el szélesen, s tettem felé egy lépést, hogy minél hamarabb ölelhessem át festékes kezemmel. – Mit csinálunk, ha majd ezzel kész leszünk? Csinálhatnánk még ilyen aktív dolgot, mint a festés – hajoltam közelebb hozzá, hogy hagyjam magam megcsókolni, s odaadóan tudjam viszonozni.
- Pihenni? Eszem ágában sincs pihenni. Két percenként pisilni járok, nem éppen elég pihenés az? Nem akarok lazsálni. Inkább hozhatnál nekem egy széket, vagy egy lét… héééé, az az arcom. Most összemaszatoltál – nevettem fel szórakozottan, mikor megéreztem, hogy arcomat befogja a narancssárga színező paszta.
- Nesze! – szúrtam vissza, mintha csak az óvodában játszottunk volna. Elégtételt vehettem azzal, hogy ecsetem hegyével összefestékezhettem az orrát, majd mintha túl nagy büntetésre számíthattam volna tettemért megtorlásul elfutottam előtte, s mindezt sikítozva tettem.
A nagy nevetésben hirtelen megtorpantam, s mélyen elpirultam. Bepisiltem. Legalábbis ezt gondoltam.
- Ne bánts most – tartóztattam fel kezemmel Cartert, miközben lassan lenéztem nadrágomra. Ez nem az volt, aminek én először gondoltam.
- Elfolyt a magzatvíz! – jelentettem ki halálra vált arccal, s mivel fogalmam nem volt róla, hogy ezután mi következik, mit kell tennem, még az ecsetet is elhajítottam kezemből, és halálra vált arccal vártam Carter nyugtató és hozzáértő szavait.

+18


- Aktív dolgot? Mire is gondolsz?- Perverz mosolyra húzódtak ajkaim, miközben magamhoz öleltem, nem törődve azzal, hogy összefestékezhetjük egymást. Nem számított, hisz amúgy is minden csupa festék volt, egy-két folt, már egyáltalán nem számított.
A csókot követően kicsit hátrébb húzódtam tőle, de csak azért, hogy szemügyre vehessem a munkáját. Elismerően hümmentettem is egyet, de nem tudtam megállni, hogy ne kérjem pihenésre, hisz nem akartam , hogy megerőltesse magát. Tisztában voltam azzal, hogy már csak egy hét van hátra a szülésig, így kezdtem aggódni, hogy vajon mi lesz majd. Valamiért még mindig nem sikerült igazán felkészülnöm, s némiképp frusztrált annak a tudata is, hogy apa leszek. Korábban nem tudtam volna magamat elképzelni efféle szerepben, sosem volt komolyabb kapcsolatom, de Charlie változást hozott az életembe, s nem akartam ezt a változást elengedni.
- Jól van na, úgyis lejön majd. –Nevettem fel, mert tényleg festékes lett az arca.
- Dehogy hozok széket, nem fogsz székre mászni. – Ráztam meg a fejemet , s mikor ő is visszaszúrt az ecsettel, nevetve mártottam enyémet is a festékbe, hogy megint összekenhessem Őt.
- Na, majd adok én neked! – Fenyegető vigyorral ugrottam felé, hogy összekenjem, de Charlie váratlanul megtorpant, s őszintén szólva, nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet a gondja.
- Miért, félsz a festéktől?- Eddig nem volt baja azzal, hogy összefestegettem, ezért sem értettem, hogy hirtelen miért állított le, de mikor kimondta a következő szavakat, én magam is lesápadtam.
- Elfojt? De…hisz, de .. nem is..még van egy hét…- Úgy értetlenkedtem, mintha ez lett volna az első eset, hogy egy nő egy héttel korábban hozza világra gyermekét. Pedig nem volt ebben semmi természetellenes, mentősként amúgy is megszokhattam volna már, mégis, annak a tudata, hogy órákon belül apa leszek, lesokkolt, leblokkolt, s dadogásra késztetett.
Még szerencse, hogy a pánik csak néhány percig volt úrrá rajtam, míg sikerült felfognom azt, hogy pontosan mi történik.
- Öhm..ne aggódj. Hány percenként jönnek a fájásaid?- Észhez térve azonnal odaugrottam, s megfogtam a karját, hogy úgy segítsem el Őt a hálószobáig, ahol aztán az ágyra fektettem Őt. Miközben figyeltem arcát, s hallgattam, hogy mit mond, közben már tárcsáztam mobilról a mentőket és gyorsan össze is foglaltam, hogy hová kell jönniük, s mi történik.
- Na jó..akkor..öhm…- Már folyt rólam a víz, pedig még el sem kezdődött a szülés, de annyira ideges voltam, hogy mentős létemre ide-oda kapkodtam, s igyekeztem úgy kényelembe helyezni Őt, hogy pontosan jó legyen neki. Gyorsan elrohantam, majd egy tiszta lepedővel tértem vissza, amit kiterítettem az ágyon. Közben megkértem Charliet, hogy húzza fel a lábait, tartsa meg azokat a kezeivel.
- Ha úgy érzed, akkor nyomj, ahogy jönnek a fájások. Utána végy kis levegőket és fújd ki, úgy , ahogy a tornán is gyakoroltuk. Nem lesz semmi baj. – Mosolyogtam rá szelíden és nyugtatóan, miközben megint elrohantam, hogy kinyissam a lakás ajtaját a majd érkező mentőknek.
- Na jól van, bármelyik pillanatban itt lehetnek, te csak…nyomj, rendben?- Előszedtem a mentős eszközeimet, ami csak nálam volt, s gyorsan egy adag fájdalomcsillapítós injekciós tűt vettem elő.
- Charlie, ezt be kell adnom, ez kicsit elzsibbaszt és nem fog annyira fájni, de meg kell fordulnod, rendben?- Ha Charlie megfordult, akkor beadtam neki az injekciót a dereka környékén, ügyelve rá és az egészségére, majd óvatosan visszafordítottam Őt, s egyelőre nem tettem mást, csak fogtam a kezét, vele együtt számoltam, s szorítottam a kezét.
- Nagyon jól csinálod..ez az…- Hirtelen felpattantam mellőle, mikor megláttam a baba fejét, s úgy helyezkedtem, hogy lássam a folyamatot. Közben a mentősök is megérkeztek, s hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy arrébb lökdösnek és átveszik az irányítást.
- Adott be valamit a hölgynek?- Kérdezte az egyik, s talán kétszer is megismételte, mire észbe kaptam.
- Öm, igen..egy fájdalomcsillapítót. – Mondtam, s egyre idegesebb és izgatottabb lettem, várva, hogy fiú vagy lány fog születni. Nem tudtuk a baba nemét, legalábbis én nem tudtam róla, s ha Charlie tudta is, akkor mindenképp jól titkolta. Rápillantva láttam, hogy mennyire szenved, ezért oda is húzódtam hozzá, s újra megfogtam a kezét.
- Gyerünk Charlie, ügyes vagy. – Biztattam Őt közben, miközben a mentőorvos is folyamatosan beszélt Charliehoz, s világra segítette a babánkat. Hihetetlen érzés volt látni, amint előbukkan az apróság, s ugyan már legalább ezer szülésnél működtem közre, ez volt az egyik legmeghatóbb, s most először mondhatom, hogy elérzékenyültem, s széles mosoly futott a képemre, meglátva a felsíró csöppséget…

- Van még egy hetem? Tényleg? Köszi, hogy felvilágosítasz. Akkor most tartsam vissza? Ne törődjek vele? Carter, szólj akkor rá a babára, hogy még egy hetet bírjon ki, mert… ááááááh – üvöltöttem fel az első erőteljesebb összehúzódástól, melytől még térdeim is megrogytak, s kis híján a földön végeztem a hirtelen jött erős fájdalomtól.
Szemeim azonnal könnybe lábadtak a nagy megerőltetéstől, melyet szervezetem élt át a néhány másodperc alatt. Még nem történt semmi, nem vajúdtam órák óta, de már most kihátráltam volna ebből a helyzetből. Örömöt kellett volna éreznem? Hát én bizony csak azt tudtam, hogy még egy ilyen érzés és leszakad a medencém, begörcsölt lábaimmal együtt.
- Carteeeeer – kiáltottam elvékonyodott hangon a férfi nevét, s tovább szorongattam gömbölyded pocakomat. Örültem a percnyi szusszanónak, mert nem tudom mikor kell a következőre számítanom. A fájdalom ahogy jött, úgy el is múlt, s már fel is tudtam egyenesedni. Igaz, óvatosan tettem lépéseket a férfi felé, féltem, hogy még az előtt újabb frász tör rám, hogy Carter karjai között lennék.
- Ne kérdezz hülyeségeket. Nem tudom. Most volt…. – a lehető legidétlenebb válaszokkal szolgáltam Carternek. Ha ő próbált is nyugodt lenni, nyugodtan kérdezni, akkor én tökéletesen megnehezítettem a dolgát, s forrongó aggyal tettem komplikáltabbá helyzetünket.
Belekapaszkodva Carterbe, végig azt vártam, hogy majd most összeesek, de a következő összehúzódásom négy-öt perccel később következett be, mikor Carter már nagyban telefonált.
- Hívd fel a bábánkat. Margaeryt. Mondd meg neki, hogy mindjárt szülök – túlságosan is izgultam ahhoz, hogy rájöjjek, az még rettentő messze van. Addig még óráknak kell eltelniük, s rettentő sok fájdalmat kell átélnem. Előre rettegtem.
Amint Carternek Marg felvette a telefont újabb roham jött rám, s hangos sikítással a telefon másik végén lévő nő tudtára adtam, hogy Carter nem bizonytalan kérdésekkel keresi. Ezek már tények voltak. Őrjítő tények.
- Itt van már? Mikor lesz már itt?
Nem arról volt szó, hogy nem bíztam Carter tudásában, egyszerűen csak egy olyan személyt akartam magam mellett tudni, aki biztosan értett ahhoz, ami most velem történik.
Amíg Carter próbálta megtalálni hangját, nagyerőkkel lerugdaltam magamról ruhadarabjaimat, s parancsára felhúztam lábaimat. Nem sokáig tudtam tartani ezt a pozíciót, mert lábujjaim azonnal a fehér paplanba markoltak, s oldalra fordultam, hogy enyhítsem fájdalmamat.
- Nem nyomok… nincs itt senki. Nem nyomok – akadékoskodtam, mintha piti dolgokról lenne szó, s könnyedén viccelni lehetne vele. De ez egy szülés volt. – Elfelejtettem, amit tanultunk. Menjünk be császármetszésre inkább. Meggondoltam magam. Én ezt így nem akarom. Nem fogom tudni megszülni – nem könnyítettem meg Carter dolgát, ráadásul izgatottságom nem is akart alább hagyni. Az izgatottság már félelemmé sápadt arcomon, s a hozzám beszélő Carter keze után kaptam. Azt hittem a világ legjobb dolga az otthonszülés. De most vagyok csak igazán biztos benne, hogy hatalmas veszélyben vagyok a saját ágyamon. Altatást akarok, teljes fájdalomcsillapítást és a gyerekemet a hasamra.
- Félek, Carter – vallottam be a férfinek, miközben ő azon volt, hogy helyi fájdalomcsillapítóval könnyítsen hátam és derekam töréshez hasonlító fájdalmán.
Ennél nagyobb fájdalmat nem éreztem még, mint a következő percekben történő összehúzódásnál. Sem a bába sem a mentősök nem siették el a dolgot, másfél óra is eltelt mire ideértek. Persze Margaery azonnal magyarázkodott a közlekedés miatt. Nem is igazán érdekelt hol voltak. Most már meg tudtam mondani Carternek, hogy a szülések három percenként jöttek, s erőteljesek voltak. A fájdalomcsillapító hatása ellenére is jócskán kínlódtam.
- Biztos jó? – szuszogtam halkan, mikor Carter megdicsért törekvésem miatt. Még további három óra telt el azzal, hogy sikítottam, nyomtam, s agyonszorítottam Carter két kezét. Valószínűleg már ő is a sikítás terén volt, mikor kiszorítottam az utolsó csepp vért is szerencsétlennek a kezéből.
- Nem bírom már. Belepusztulok…
- Nyomj még kedves, már mindjárt… még egy kicsit. Nagyon jó! Jól csinálod! Még egy kicsit és…
És ebben a percben tájékoztatott Carter, hogy látják a baba fejét. El sem akartam hinni, hogy a görögdinnye méretekkel vetekedő gyerekünk már ennyire közel van a külvilághoz.
Homlokomról már izzadtságcseppek gyöngyöztek, testem erőtlen volt, az izgatottság miatt feltörő adrenalin tartotta bennem kizárólag a lelket. Már csak a parancsszavakat és biztatásokat hallottam meg magam körül.
Mikor végre megtörtént az áttörés, s kibújt a baba, üvöltésem nem tudta elnyomni a magas kisbaba sírását. Együtt sírtam vele. Felzokogtam, mikor vége lett. A boldogság vagy a fáradtság váltotta ezt ki belőlem, magam sem tudtam, de öntudatlanul sírtam néhány percig.
Remegő kézzel nyúltam Carter arca felé, hogy megsimítsam a borostás arcélét. A pillantásomat persze le nem vettem volna a Marg kezében kapálózó csöppségről.
- Gyönyörű kislányotok született! Csodálatos kislány, aki teljesen egészséges! – sétált mellénk az idős nő, s időközben átcserélt pólóm anyagára fektette a törékeny apróságot.
- Olyan szép – ámultam el, amint a halkan nyöszörgő baba rám nézett kék szemeivel. – Szia kicsim. Itt anya – ráztam kezet játékosan az apró teremtménnyel, s el sem mertem hinni, hogy gyermekem született. Hogy az enyém. Hogy ő csak az enyém.
- El sem tudom hinni. Ő a mi kislányunk. Harmony Ella Adams. Ő meg itt apa. – suttogtam halkan a picinek, s közben hátát simogattam. Annyira fáradt voltam, hogy azonnal el tudtam volna aludni. Megnyugtató volt, hogy már ott van velem.
- Már most annyira szeretem. Te is? – néztem Carterre, akit pont akkor szólított meg Marg is.
- Apuka, elvágja a köldökzsinórt?
Én már nem tudtam követni az eseményeket, hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy leemelik hasamról a csöppséget, s hangosan felordít. Nem tudtam, hogy fáj-e neki, ahogy elvágják a köldökzsinórt vagy csak a hirtelen helyzetváltoztatás nem tetszett neki, de riadtan ültem fel az ágyon, hogy nézzem mi történik.
- Miért veszi el? – néztem Harmony és Margaery után, aki valószínűleg csak megtisztította az újszülöttet, de én mégis úgy éreztem, hogy el akarja venni tőlem.
- Carter, hová viszi? – rángattam meg a férfi ingjét és már azon voltam, hogy lábra állva utánuk menjek. Pedig ülni is nehezemre esett.

Tűkön ültem, izgatott voltam és úgy éreztem, hogy el fogok ájulni, ha nem történik végre valami. Legbelül úgy éreztem, hogy elveszek, de tartanom kellett magam, hisz Charlie kínlódott, nekem csak asszisztálnom kellett, s valahogy könnyíteni a fájdalmán. Erősen szorítottam a kezét, bár inkább ő szorított rá az enyémre, s néha úgy éreztem, hogy ketté roppannak a csontjaim. Én is leizzadtam, ahogyan Ő, s én is abban reménykedtem, hogy egészséges babának adjon életet.
Aggódtam érte és az aprócska babáért is, féltettem Őket minden percben, egészen addig, míg elő nem bukkant a kicsi.
Nagy szemekkel figyeltem az apró kezeit, arcocskáját, mi összeráncolódott az erőlködéstől. Olyan apró volt, s az érzés leírhatatlan. El sem akartam hinni, hogy lányom született, még mindig lesokkolt annak a tudata, hogy apa lettem.
- Milyen pici. – Csodálkozva, örömmel figyeltem az apróságot, amint felemelték, s megmutatták nekünk.
- Igen, nagyon aranyos. – Mosolyogtam rá Charliera, miközben ujjammal cirógattam a kézfejét, s bólogattam a névre, amit kiejtett az ajkain.
- Olyan jól hangzik a neve. – Óvatosan nyúltam az aprócska kéz után, majd az orvosra pillantottam, s mosolyogva bólogattam a kérdésre. Még szép, hogy megteszem, nem is volt kérdés. Átvéve az eszközt, elvágtam a köldökzsinórt, de mielőtt még kezembe foghattam volna Ellát, elvitték tőlünk. Az első pillanatban nem értettem, hogy mi történik, de a következőben már rádöbbentem, s ahogy felsírt a kicsi lány, úgy meg is nyugodtam.
- Ne aggódj, csak megtisztítják , utána aztán visszahozzák ide. Hé , nyugodj meg. – Szelíden rámosolyogtam és közelebb hajoltam hozzá.
- Köszönöm, csodálatos babának adtál életet. – Mosolyogva, örömtől csillogó szemmel mondtam köszönetet Charlienak, majd közelebb hajoltam hozzá és csókot leheltem az ajkaira.
- Örülök annak, hogy belevágtunk és Velem maradtál. – Még mindig mosolyogtam, s már mindkét kezét fogtam, közben még a homlokomat is az övéhez támasztottam.
- És ha már itt tartunk, nem akartam korábban elárulni, de…a legutolsó vizsgálati eredményem is azt mutatja, hogy felépültem, teljesen. – Széles mosoly futott az arcomra, de a következő pillanatban már vissza is ért hozzánk a nővér.
- A kis Ella nagyon szeretné megismerni az anyukáját. – Mosolyogva nyújtotta át a babát felénk, én segítettem elvenni, majd úgy helyezkedtem Charlie mellett, hogy mindketten tarthassuk a csöppséget.
- Nézd a szemeit, teljesen rám van. – Nevetve figyeltem az apróságot, miközben fejét tartottam, de hagytam, hogy Charlie közelebb húzza magához.
- Hozzám jössz?- Csusszant ki hirtelen és váratlanul a kérdés számon, nem is gondoltam át igazán, de úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Itt volt az alkalom arra, hogy családot alapítsak.
- A kismamának és a babának pihennie kell, apuka, jobban tenné, ha most távozna egy kis időre. – Morcosan lépett oda a bába, és próbált eltaszigálni engem az ágytól, amit kissé zokon vettem, hisz még csak választ sem kaptam a kérdésemre.

Már nem ziháltam, vége volt. Szívverésem elhalkult, nem kalapált már. Lefolytak az utolsó verejtékcseppek is homlokomról, s volt annyi erőm még, hogy kicserepesedett ajkamat beszívva lehunyjam szemem, s vegyek egy mély levegőt. Egy új életnek adtam életet. Csodálatos volt, ahogy kapálózott. Még sírása is gyönyört festett arcomra. Fejemet Carter felé fordítottam, aki Harmonyt tartotta. Nem volt már annyi erőm, hogy kezemet felemelve megsimítsam gyermekünket, mosolyommal, s erőtlen suttogásommal próbáltam hatni a sírdogáló újszülöttre.

Voltak pillanatok, melyek kiestek, amikre nem emlékeztem. Vagy csak nem akartam emlékezni, s tudatom szándékosan kerekedett fölül, hogy a fájdalommal, küszködéssel teli négy és fél órát csökkentse néhány bevillanó, éles képre. Erőtlen voltam, s még ha akartam volna se ugorhattam volna fel az ágyról, hogy Harmony és a bába után menjek a szoba másik sarkába, hiszen az ápolónő által homlokomra helyezett vizes rongy is olyan súllyal nehezedett rám, mintha az egész világot nekem kellett volna tartanom.
Lassan fordítottam csak oldalra fejemet, hogy láthassam Carter örömtől kivirágzott arcát, az izgalomtól gyöngyházfényű csillogásba vont kék szemeket, a pirozspozsgás arcot. Ott volt végig mellettem, s ha nem is érezhette át, tudatában sem lehetett annak, hogy milyen fájdalmakon mentem keresztül, míg megszültem kislányunkat, megnyugvással töltött el. Nagy fába vágtam fejszém, s ezt mind a ketten tudtuk. Teljesen ingovány volt körülöttünk minden, semmiben nem lehettünk biztosak, én mégis egy életre szóló felelősséget vállaltam, magunkhoz láncolva a másikat és az éveket. Hinnem kellett valamiben, erőt kellett merítenem valamiből, hogy kibírjam a hónapokat, s a nagy napot.
Jól esett puha ajkainak érintése enyémen. Viszonozni nem tudtam, szavakba önteni gondolataimat képtelen voltam, de elég volt hálában fürdetett szemeimbe néznie, hogy tudja, mit is jelent nekem.
- Nem döntenék máshogy. Semmivel kapcsolatban - mosolyodtam el halványan, s maradék erőmből rászorítottam kezére, hogy következő szavait úgy hallgassam végig.
Feltételeztem, hogy a kimerítő momentum elszívta minden energiámat, ennek ellenére, mikor meghallottam provokatív hangsúllyal közölt szavait, elég bosszúsan tudtam rá nézni, s még rántani is tudtam egyet szorított kézfejein.
- Ezt csak most mondod? Carter a francba... ha ezt tudom, akkor már szülés közben elmondtam volna mennyire utállak, hogy ilyen fájdalmat kell átélnem miattad. Mert voltak percek, mikor rettentően haragudtam rád. Mocskos vagy... - fintorodtam el pimaszul, s megpróbáltam eltolni őt mellkasánál fogva, hogy jelezhessem felé mélyen megsértett.
Persze a harag már rég eltörpült a csodás örömök mellett, s a hír is sokkal inkább boldogságra késztetett, mint mérgelődésre. Ennél szebb napot még nem éltem át. S minden örömöm forrása Carter volt... Carter és a lányunk.

Harmony hamarosan már ott feküdt karjaim között, s Carter kezéből egészen átcsusszant enyémbe, így már én tartottam gyermekünket. Elvesztem a hatalmas kék szemekben. Kis teste az enyémhez ért, s csak néztem őt. Nem voltak szavak, melyek jól ki tudták volna fejezni azon érzéseket, melyek bennem munkálkodtak.
Csak a miénk volt, senki nem vehette el tőlünk.
- Szia, kicsim, itt anya - A meghatódottság újabb könnyeket facsart ki pilláim alól. Lassan ujjamat becsúsztattam kis tenyerébe, hogy közelebb hajolva apró csókot leheljek a bársonyos bőrre. Nem láttam még ilyen szépet, így hát hosszan, elámulva figyeltem a nyögdécselő apróságot.
Nem kívánhattam több szépséget a mai napra, mégis kaptam. Carter meglepett. Újra... most azonban egy cseppnyi harag sem volt bennem, nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék. Beszélni is elfelejtettem kérdése hallatán, s örömteli várakozással telt el a néhány perc, míg a bába kifelé toloncolta. Csak akkor szólaltam meg, mikor már majdnem rácsukták Carterre az ajtót.
- Carter, igen! - kiáltottam ki utána, s reméltem még meghallotta szavaimat. Ennél jobban már nem lehettem az övé, s ő az enyém. Életem legszebb napja volt ez.