Charlotte & Carter | városi kórház

"- Akkora fasz vagy, amekkorát még nem hordott hátán a világ! - csengett sokáig fülemben saját bántó szavam, s ha nem lett volna elég a számból fröcsögő méreg, akkor még taszítottam is egyet a férfi mellkasán, hogy utána még dühlevezetésképpen ráverjek néhányszor. - Dögölnél meg! Mindenki megkönnyebbülne, ha nem szívná el előle a még megmaradt levegőt egy aljas, kétszínű, rohadt pöcs! Pfujj! Gyűlöllek! Idejövök, hogy... áááááh - kaptam bele mind a két kezemmel kibontott hajamba, hogy indulatos sikítás közben elhátráljak tőle. Ha meg is próbált volna elkapni, hogy a következő pillanatban ne vágódjak el, akkor sem engedtem, büszkén vállaltam, hogy sérült lábam miatt neki esek a falnak.
Még egyszer velem nem fog játszani. Végeztünk.
- Meg se próbálj a közelembe jönni. Ha csak egyszer is lenyomod anélkül a kilincsemet, hogy engedélyt adtam volna rá, feljelentelek zaklatásért a rendőrségen...
Hangom elhalt, a fenyegetés üres maradt, a tettlegességet messzire elkerülte.
Kifelé bukdácsolva még magamba szívtam a férfiparfüm jellegzetes illatát, szerencsétlenkedésem közben végigsimítottam a bútorokon, a kabátok anyagán, hogy búcsút vegyek félre sikerült életem még félre sikerültebb szakaszától."

Három hete történt, hogy Carter ellökött magától, s visszazuhantam a mély depressziómba. Most nem jött senki, hogy segítsen rajtam, már a gyógytornászati kezelések miatt kirendelt nő is taszított, nem akartam felgyógyulni. Az életem újra a végeláthatatlan, boldogtalan útpályán haladt. Nem siettem sehova, csak voltam. A néhány hét alatt felszedett pár kiló, a boldogság színe elhagyott, visszanyertem csontáz alakomat, köszönhetően az önkénytelen koplalásnak. Nem csúszott le egy falatnyi étel sem a torkomon, csak a markonyi vitamin és gyógyszer mennyiség kényszerítette gyomromat befogadásra. Undorító szokás volt a részemről, de az anyám által belém kényszerített ételeket sem tűrtem meg. Ahogy lehetőségem nyílt, máris meghányattam magam. Régen követtem el ehhez hasonló önsanyargatást, de mióta lekerült lábamról a gipsz, s többet álltam tükör előtt, minduntalan úgy éreztem, hogy kövér vagyok. Többször sírtam éjszaka, mint a csecsemő három éves koráig bezárólag éhség miatt. Nem bírtam magamra nézni, s az ájulásokat követően, szédülés közben is csak megmaradt vékony bőrfelületemet csíptem össze a hasamon. Elterveztem minden nappal, hogy másnap megszabadulok tőle. De már nem tudtam hogy nyerhetném vissza régi alakomat, az étkezésből nem tudtam kevesebbet beiktatni a napjaimba, a mozgás pedig egyelőre még teljességgel lehetetlen volt. Próbálkoztam már hosszabb távon sétálni, de a lábam akkor mindig jelezte, hogy még regenerálódásra van szüksége, így bármiféle mozgás lehetetlen volt a számomra. Az önsanyargatást láttam az egyetlen használható útnak.
Napom nagyrészét a mérlegen töltöttem, hogy figyeljem ingadozó testsúlyomat. Egyszer sem voltam elégedett magammal. Beleőrültem már az egyedüllétbe, és lefoglalni sem tudtam mivel magam. A Carter után való leskelődést is feladtam, mikor egy hosszú hét után semmi nyoma nem volt annak, hogy járt volna a lakásban. Éjszaka némán feküdtem az ágyban, s miközben a plafont mustráltam, azt vártam, hogy valamiféle neszezést halljak meg a szomszéd szobából. Nem történt semmi, Carter nem jött haza. Mikor háromhete láttam, egy nővel volt. Azóta pedig bármikor összefutottunk, ugyanaz a szőke nő kísérte Őt. Valóban túllépett rajtam. Tévedtem, hogy azt hittem, szeret, jelentettem neki valamit. Csupán el akarta érni, hogy belészeressek, hogy aztán félre dobhasson és élvezettel figyelje szenvedésemet. Ezért kellettem csupán neki. Hogy visszavágjon, miután én már első találkozásunkkor szétcincáltam idegeit.

Erőtlenül sétáltam be saját lábamon a kórházba, hogy megjelenjek a kötelező vizsgálatokon. Már nem kellett viselnem a gipszet, jó ideje levágták azt lábamról, ahogy a merevítők és rögzítők kora is lejárt. Nem voltam hajlandó már egyiket sem felvenni, néha inkább összepréseltem számat, csak hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól, de a lábamra való eszközöket már mind a kukába vágtam, hogy gondolnom se kelljen arra az időszakra, mikor csak félig éltem.
Makacsul próbáltam azt sugározni kifelé, meg persze magamnak is, hogy képes leszek megvárni soron következésemet két lábamon álldogálva, de már tíz perc után remegés fogta el gyógyulófélben lévő lábamat, így muszáj voltam leülni az egyik műanyag székbe.
Amíg várakoztam végignéztem a folyosón sétáló betegeken, majd a szemben lévő betegszobára futott pillantásom. Az üvegablakon ritkásak voltak a fehér takaróredők, így könnyedén beláttam a szobába. Két ágy volt, de csak az egyikben feküdtek. Egy férfi volt. Hófehér bőre beleveszett az ágyneműbe. Magába szippantotta a kórház, de még így is... túlságosan hasonlított egy régi ismerősömre ahhoz, hogy ne fókuszáljak rá jobban arcára.
Gyanum beigazolódott, az az ember feküdt az infúzió alatt, akire gondoltam. Carter volt az, s pont az a szőke nő, aki mostanában éjjel-nappal vele van, pont ő jött ki a helyiségből.
Oldalamat fúrdalta a kíváncsiság, hogy mi történhetett vele. Egyből eszembe jutottak kínzó szavaim, melyekkel őt illettem, elválásunk során. Nem akartam, hogy kórházba kerüljön, nem elátkozni akartam, csupán mérgemben szaladtak ki számon a szavak, de most mégis ott feküdt, s egyáltalán nem nézett ki bizalom gerjesztően. A fiatal, életerős férfi, akit én ismertem a szomszédból, eltűnt. Egy beesett arcú, erőtlen ember veszett el összetörten a széles kórházi ágyban.
Egyre közelebb sétáltam a szobához, s nem érdekelve, hogy talán tilos a bemenet, lenyomtam a kilincset, s besétáltam a szobába.
Borzasztóan nézett. Nem bírtam visszatartani sajnálkozó pillantásaimat, olyan volt, mint aki már csak az utolsókat rúgta volna, pedig biztos voltam benne, hogy csupán valami lábtörésről lehet szó, egy könnyed és mindennapos műtétről, ami után újra hazajön, és idegesít majd engem.
De a legjobbnak azt láttam, ha megbizonyosodok róla, meddig kell még nélkülöznöm őt a szomszédságból.
- Szia - sóhajtottam egész hosszan, hogy csak pár perc után kelljen folytatnom. Egész hosszú bevezető részt terveztem, ehelyett túl kíváncsi voltam, és azonnal a lényegre tértem.
- Mit művelsz egy kórházban? Mi történt veled?

- Carter, ez rohadtul nem vicces, most azonnal beviszlek a kórházba. Ne is tiltakozz! – Sarah túl határozott volt, én meg túl gyenge ahhoz, hogy megakadályozzam Őt. Éppen dolgoztunk, mikor rosszul lettem, s elgyengültem, ami az utóbbi napokban egyre inkább rendszeressé vált, köszönhetően a kezeléseknek. A mellékhatások rosszabbak voltak, mint egy betegség, s már azoktól is szenvedtem. Kórházba még sem akartam feküdni, de Sarah makacskodott, s szinte Ő küzdött helyettem, mert az elmúlt napokban már az én kedvem is megcsappant.
- Ne légy hülye Carter, kiborítasz. – Könnyek gyűltek szemébe, s szinte már hisztérikussá vált, mire sóhajtva beleegyeztem, hogy segítsen és bekísérjen. Láttam rajta a megkönnyebbülést, vagy legalábbis kevésbé volt már ideges. Ha mégis, akkor jól leplezte. Igaz, míg vezetett, az ujjai folyamatosan jártak a kormányon, ez pedig nem volt rá jellemző.
- Ne idegeskedj már, tudjuk , hogy ezzel jár, de én megmondtam Sarah, hogy nem akarok ott dekkolni. Neked is el kell fogadnod, hogy..- Nem tudtam befejezni, mert Sarah dühösen pillantott rám.
- Ne, nehogy kimond! Nem akarom, megteszünk mindent. – Szólt rám erélyesen, majd végül néma csend telepedett az autóra, s nem sokkal később már egy kórházi ágyon találtam magam. Mint kiderült, a legutóbbi kezeléstől gyengültem el, azért voltam rosszul, s így az orvos egy infúziós kezelést javasolt. Némi fájdalomcsillapítót is kaptam, és hányinger csillapító tablettákat, de ennél több csodára már a doki sem volt képes. Pocsékul éreztem magam, sejtettem, hogy előbb utóbb eljön ez a pillanat, csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar.
Míg láttam, hogy Sarah az orvossal beszél, eszembe jutott az a nap, amikor Charlieval összevesztem. Valahogy attól a naptól lett rosszabb minden, mintha a történtek kihatottak volna az állapotomra is, s a kedvem már nem volt elég ahhoz, hogy egészségben tartson. Valami megtört bennem, s én magam is kezdtem azt érezni, hogy hiába küzdök, nem sok értelme lehet már.
Elfáradtam. Nem emlékszem rá, hogy mikor, de még hallottam, amint Sarah azt mondja, elmegy és hoz nekem pár magazint, meg vesz magának egy kávét. Elbambultam, s talán be is aludtam néhány percre, majd csak akkor ébredtem fel, mikor Sarah ismét visszatért hozzám.
- Carter, nézd csak. Hoztam be neked egy kis olvasnivalót. A dokival megbeszéltem, hogy reggelig bent leszel. Nekem most vissza kell mennem dolgozni, de holnap jövök érted, rendben? Ha bármire szükséged van, hívj, jó? –
- Jól van. – Bólintottam egykedvűen, majd figyeltem, ahogy elhagyja a szobámat, s ismét elmerültem a gondolataimban. Szar volt ott feküdni, szívesebben lettem volna a lakásomban, de akkor eszembe jutott Charlie. S amint rágondoltam, abban a pillanatban nyílt az ajtó, én meg nagy nehezen felismertem az arcát, s meg is lepődtem. Azt hittem, már hallucinálok, de mikor közelebb lépdelt, s megszólított, egyértelművé vált, hogy valóban ott áll az ágyam mellett.
Végig pillantottam rajta, már amennyire tudtam, s láttam, hogy már nem volt a lábán gipsz, sem rögzítő, sőt, egész ügyesen lépkedett.
- Jól áll ez a ruci. – Jegyeztem meg halvány mosollyal, ezzel is terelve kérdéséről a választ, de amint a szemeibe pillantottam, éreztem, hogy úgy sem kerülhetem el a válaszadást. Már nem is nagyon tudtam volna titkolni, hogy vacakul vagyok, hisz rá volt írva a képemre, s a kórházi ágy is erről árulkodott.
- Semmi nem történt Charlie, tudod, mindenkinek van valami defektje. Rosszul lettem, aztán az orvos jobbnak látta, ha bent tart. A kezelések utóhatása miatt. Leukémiám van. – Közöltem vele nemes egyszerűséggel, mintha csak a reggeliről , vagy az időjárásról csevegtünk volna. Hazudni nem akartam neki, s már nem is tudtam volna kibúvókat találni. S ami azt illeti, jó érzés volt, hogy hozzám szólt.

Nehéz volt ott állnom Carter felett, s nem kérdezni meg az összes bizonytalanná váló tényt, csak hagyni, hogy a legyengült férfi magához térve, legalább arra az egyre választ tudjon adni. Legrosszabb tulajdonságomnak, hisztérikus kirohanásomnak is gátat kellett szabnom. Először is azért, mert Carter nem volt olyan állapotban, hogy ellenkezni tudjon, vagy legalábbis megadva a módját és stílusát visszaszóljon nekem, máspedig egy kórház területén nem illett felemelni az embernek a hangját, hiszen bent fekvők pihenésre lettek ítélve, csöndre volt szükségük, nem az én természet ellenesen magas és nyervogó hangomra, mely kétségbeesetten próbál igazságot találni fizikai erejéből.
Inkább vártam, s türelmet erőltettem magamra, hogy a férfinek legyen lehetősége kielégítő mélységben választ adni kérdésemre. De ahelyett, hogy azonnal átérezte volna a kérdésem súlyát, volt képe még megdicsérni a megjelenésemet.
- A bolti próbababán is jobban állna, de nem csodálkozok a szavaidon, eddig csak melegítőben és nagyanyáinknak készült lezser otthonkákban láttál - forgattam meg szemeimet megfeledkezve a helyzet komolyságáról, s a férfi színtelen, csont és bőr, borostás arcáról.
Sokkal jobban érdekelt a válasz, minthogy most a hiúságomat pofozgassa helyre. Azzal már igazán elkésett, mondjuk három és fél héttel ezelőtt, mikor újra visszazuhantam miatta a béka segge alatti szintre életkedvem mérőszalagján.
Karba fontam kezeimet, s kitartóan vártam válaszát. Alig vártam, hogy megnyugtasson róla, mennyire nincs semmi komoly problémája, egy egyszerű alkoholtól megrészegült estén kívül. Nem csodálkoztam volna, ha azt válaszolja, hogy egy foglalt nőt próbált megkettyinteni a ruhabolt öltözőjében, s cserébe a nő pasija eltörte néhány bordáját.
Még ki is röhögtem volna.
Már szinte hallottam, ahogy ő is felnevet, miközben meséli történetét, hogyan bántott meg ismét egy nőt, de aztán hatalmas csalódás ért. A szavakat háromszor is egymás után kellett tennem, mire végre értelmet nyertek maguknak. Nem tudtam és nem is akartam elhinni a hallottakat. Egyfolytában csak azt hajtogattam, hogy az nem lehetséges, hazudik, s biztos hazudik, hogy még inkább eltüntessen a maga közeléből.
- Ha azt akarod, hogy tűnjek el az életedből, költözzek ki a szomszédból, csak mondd meg. Nem kell kitalálnod kamu történeteket. Mert ez nem vicces! Egyáltalán nem vicces, hogy így próbálsz meg levakarni. Megértettem, hogy nem kérsz belőlem. Megértettem, hogy szabadságra van szükséged, és nem is zargattalak üzenetekkel, telefon hívásokkal. Nem próbálkoztam szánalmas női praktikákkal, de te mégis olyan dolgokkal próbálsz meg levakarni magadról, amiket az ellenségemnek se kívánnék. Csak mondd, hogy menjek el... vagy ne is mondd. Elmegyek. Még ma délután elköltözök onnan, hogy végre hazamehess, biztos sok cuccra van már szükséged. Szánalmas vagy...

Félreértettem mindent, s kamu hisztériám segítségével sokkal egyszerűbb volt feldolgoznom a férfi szavait. Háromnegyed órát ültem kint a folyosón, megfeledkezve a saját időpontomról, s megállíthatatlanul bőgtem. Már tudtam, hogy nem hazudott. Rájöttem, miért lökött el magától, s végre megértettem, mitől akart engem annyira megvédeni. Félelmetes volt belegondolni, hogy ő mennyi életenergiát kölcsönzött nekem, én pedig mennyire gyenge voltam, hogy segítsek neki.
Lehet, hogy szüksége lett volna rám, s nem csak rázkódó hátamat akarta volna látni az üvegfalon át, de nem voltam elég erős hogy visszamenjek, a szemébe nézzek és élete utolsó percéig, utolsó leheletéig a bocsánatáért könyörögjek neki, amiért utolsó találkozásunkkor a pokolba kívántam, és a hálálát sürgettem.
Tudnom kellett volna, s akkor most nem hangzana ennyire tragikusan az előző mondat, amiben szóismétlésnek számított az a gyűlölt szó: az utolsó.

Sokáig ültem kint, dagadtra sírtam már szemeimet, de több erőm nem volt hogy akárcsak egy újabb könnycseppet is ejtsek érte. Elfáradtam. Mélységesen elnehezedett minden végtagom, de ennek ellenére is tudtam, hogy be akarok menni hozzá. Így hát megerőltetve magam az előző útvonalat megtéve, visszasétáltam a férfihez. Nem néztem az árcát, hogy magánál van-e, leültem az ágya szélére, kezeim közé fogtam hideg kezét, s homlokomat rádöntöttem mellkasára. Nem bírtam már távoltartani magam tőle. Végtelen ürességet éreztem magamban, szólni sem tudtam. Nem találtam a megfelelő szavakat. Fájt minden gondolat, minden szó, így a legjobbnak azt láttam, ha csak hallgatok.
Hogy nem akarta, hogy sajnáljam? Hogy nem vágyott a társaságomra, vagy a közelségemre?
Ő segített nekem, akaratom ellenére. Hát most rajtam a sor, hogy ezt viszonozzam. Engem többet nem küldhetsz el Carter Adams.

Nem lepett meg az a ridegség, amivel bókomat fogadta, s még inkább mosolyt csalt arcomra harciassága, mert abból is látszott, hogy igen, Ő Charlie, aki végre magára talált, aki kiáll magáért és már nem olyan elveszett bárány, mint ott, a lépcsőkön ülve, amikor beköltözött a panelba. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, s kicsit még örültem is annak, hogy talán nekem is közöm volt ahhoz,hogy már gipsz nélkül járkálhatott. Jó volt látni azt, hogy Charlie mennyire felerősödött, mindig is ilyennek akartam látni, ilyen erősnek és kiegyensúlyozottnak.
- Meglehet. – Tűztem még hozzá mosolyogva, majd végül megválaszoltam a kérdését, amit nekem szegezett, s igyekeztem minél egyszerűbben összefoglalni azt, hogy mi van velem. Nem akartam semmiféle sajnálkozó szöveget közbeszúrni, s nem is úgy meséltem el neki a dolgot, mint aki össze van törve. Nem, szimplán közöltem vele a tényt, bár utólag belegondolva, talán kissé morbid módon adtam a tudtára. Nem gondoltam bele abba, hogy félreérti majd, vagy nem hiszi el, de sajnos, pontosan ez történt, mert Charlie felháborodottan szólt hozzám a vallomásom után.
- De nem…Charlie, félreérted. Hallod? Én nem…ez nem vicc és nem..nem akarom, hogy elmenj. Kérlek.. – Sóhajtottam utána a szavakat, miután bezárult háta mögött az ajtó. Annyira jól esett, hogy ott volt mellettem néhány pillanatig, de ismét rémes érzés fogott el, ahogy félreértve a helyzetet, elhagyta a kórtermet. Bánatosan figyeltem az ajtót, mögötte a zokogó nőt, s rossz volt az a tehetetlenség, hogy nem rohanhattam utána, s nem mondhattam el neki azt, hogy szeretem.
Pedig szerettem, csak…pontosan el akartam kerülni annak a lehetőségét, hogy el kelljen veszítenie. S talán így volt a legjobb, hogy azt hitte, egy szemét alak vagyok, de engem ennek ellenére mégis bántott az, hogy rosszul érezte magát. Kétségek gyötörtek, már nem tudtam, hogyan hozhatnám helyre azt, ami kettőnk között történt, s attól tartottam, soha többé nem fogom látni Őt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, hogy oldalra fordított fejjel a falat bámultam, s gondolkodtam, de az biztos, hogy lelkem káoszban úszott, s nagyon egyedül éreztem magam. Már nem csak a fájdalom miatt szenvedtem, az érzéseim is vészes határokat feszegettek. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy tomboljak, esetleg üvöltsek nővér után, hogy engedjen haza…
Megfordult a fejemben, hogy feltárcsázom Saraht, de aztán eszembe jutott az, hogy ma van az évfordulója a párjával, én meg abszolút nem illettem bele az estéjükbe. Rá kellett döbbennem arra, hogy Sarah nélkül teljesen egyedül voltam a világban, s ha lett is volna valaki, azt is elüldöztem magam mellől.
Szemhéjaim elnehezedtek, nem is éreztem túl jól magam, így inkább pár percre lehunytam a szemeimet. Ebből aztán fél óra lett, s mire ismét kinyitottam a szemeimet, már újra ott ült mellettem Charlie, s feje a mellkasomon pihent. Nem tudtam, hogy észrevette-e, magamhoz tértem, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki, így először csak a kezemet emeltem meg, hogy végig simítsak vele a fején. Ha megmozdult, s rám pillantott, akkor mélyen a szemeibe néztem, s próbáltam megfogni a kezét.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el Neked, de nem tartottam fontosnak. A te állapotodban egyébként sem lett volna jó, ha lehangollak. És..- Egy pillanatra mélyen elhallgattam, mert eljött a legnehezebb vallomás pillanata.
- Tudom, hogy jobb lett volna, ha elmondom. Ha már az elején megtudod, akkor…akkor nem kerülünk ilyen helyzetbe.- Sóhajtottam, mert nekem sem volt túl könnyű ilyen dolgokról beszélni, belém is szorult érzelem, s bizony ilyen helyzetekben az én hangom is elakadt.
- Nem akartam, hogy ez legyen belőle, de megszerettelek. Hiba volt ,tudom és ne haragudj rám Charlie, nem kellett volna belemennem…- Biztosan tudta, hogy miről beszélek, hisz az bántott a legjobban, hogy annak ellenére, hogy tudtam, mire számítsak, engedtem az érzelmeknek, s hagytam, hogy azok Őt is bekebelezzék.
- Sajnálom azt, ahogyan legutóbb bántam veled, de megrémisztettél a vallomásoddal, és én csak…nem akartam azt, hogy még komolyabbá váljon, hisz én..nem lett volna semmi értelme. – Zártam le végül szavaimat, majd ismét elfordítottam a fejemet, mert ekkor már én is elérzékenyültem és nem tudtam volna tovább a szemeibe nézni.

Hosszan tudtam volna ott feküdni mellkasán, nem szólva semmit, csak hallgatni szíve egyenletes dobogását, de nem élvezhettem túl sokáig a csendes együttlétet, mert keze hamarosan megmozdult, s éreztem, hogy megsimítja hajamat ujjaival. Erősen préseltem össze szemhéjaimat, nem akartam, hogy megszólaljon, s tönkre tegye ezt a szép pillanatot. Hisz bármit mondott volna, azzal összetöri lelkem néhány másodpercig kölcsönzött nyugalmát.
Nem bírtam túllépni azon a tényen, hogy ő hamarosan már nem lesz. Nem bírtam ép ésszel feldolgozni, hogy a szomszéd, aki már az első napomon segített, aki gúnyolódott, veszekedett velem, de visszasegített az élethez, annak hamarosan már nem lesz maradása a földön. Nem bírtam. Az elmúlás engem mindig is érzékenyen érintett, s még évekig gondoltam vissza a fájdalmas veszteségre, mikor már nem ejtettem könnycseppet az elvesztett dolog hiánya miatt.
Carter halálának hírét még fel sem fogtam. Aki eddig ott volt, hirtelen semmivé foszlik, s úgy megy majd tovább nélküle az élet, mintha soha meg sem történt volna. Pedig az életemben ő az egyik legfantasztikusabb dolog, ami ért engem. Bele fogok pusztulni a depresszióba, ha többé nem jön motoszkálás a fal másik oldaláról, ha nem töri majd rám az ajtómat, vagy nem szól hozzám többé gúnyosan. Bele fogok pusztulni.
Újabb könnycseppek csordultak ki szememből, s mikor ránéztem ismét törölgethettem arcomat. Biztos nem akart maga köré síró embereket. Ő sem sírt. Én sem tehettem meg. Elkaptam hát róla pillantásom, míg ledörzsöltem a könnyeket arcomról, majd felegyenesedtem ültemben, s megpróbálva nem elsírni magam, koncentráltam minden egyes szavára.
- Szerinted, ha az elején elmondod, halálos beteg vagy, akkor nagyívben elkerüllek? Akkor nem beszélek veled, nem fogadom a társaságod, és kitiltalak a házamból, azzal, hogy bezárom az ajtót? Nem változtatott volna semmin. Időközben úgyis megkedveltelek volna, és most ugyanígy itt ülnék az ágyad szélén, és még keservesebben zokognék, amiért nem tehetek érted semmit – vallottam be egész halkan, mielőtt még folytathatta volna mondatát. Nem tudtam semmire normálisan reagálni, a hír kifordított önmagamból. S ha arra gondoltam, hogy az előbb még azt kántáltam magamnak a folyosón, hogy elhúzok innen, és vissza se jövök Carter szobájába, akkor most jöttem rá, hogy egy életen át lelkiismeret-furdalás gyötört volna.
Nem tehettem jobbat egyikünknek sem jobbat, minthogy itt ülök vele.
Ahogy meghallottam következő szavait, azt hittem nem is azt a férfi ül velem szemben, akit megismertem. Teljesen máshogy gondolkodott. Semmi önzés nem volt benne, már csak a lemondás csengett ki minden egyes sóhajából és megszólalásából.
Egy ideig hagytam, hogy úgy beszéljen, mint aki bűnt követett el, s mint akinek ez az utolsó órája a világban, aztán megerőltetve magam, elnyúltam kezéért, s két tenyerem közé vettem az infúzióra kötött erőtlen testrészt.
- Ne mondd ezt, kérlek, Carter. Egyáltalán nem bánom, hogy belém szerettél. Velem még nem történt olyan jó dolog az életben, mint amilyen te vagy. Úgy szeretlek, mint senkit. És nem tudom, mennyi időd van még, de addig nem arra akarok törekedni, hogy elfelejtselek, s messzire elkerüljelek. Nem foglak magadra hagyni. Nem haragszok. Semmiért nem haragszok. Csak ne akard, hogy ne szeresselek, mert az úgy sem menne.
Lassan fejeztem be mondatomat. Carter lassan elfordította rólam arcát, ahogy egy levegővételnyi időre én is kipillantottam a betegszoba ajtaján. De nem azért, hogy még kevesebb időt hagyjak magunknak, meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem lát minket senki kintről.
Feljebb tolva magam az ágyon, a férfi arcához hajoltam, s ha nem ellenkezett ujjaimmal magam felé fordítottam ismét arcát, s lassan, megcsókoltam. Mindenképpen éreztetni akartam vele, hogy nincs egyedül, hogy itt vagyok vele és neki. Csak miatta vagyok itt.
- Nem akarlak itt hagyni – suttogtam a csók után két ajka közé, majd lassan lefektettem fejemet mellkasára, s úgy bújtam hozzá, hogy ne nyomjam meg sehol, nehogy plusz fájdalmat okozzak neki. Nagyon vigyáztam rá, így még fejemet se mertem teljes erővel mellkasára tenni, inkább tartottam magam.

Mikor megláttam Charlie szemeiből előbuggyanni a könnycseppeket, eszembe jutott az, hogy mitől akartam megkímélni Őt. Nem akartam azt látni, hogy mások szenvednek körülöttem, sem Sarahn, sem pedig Charlien nem akartam ennek jeleit látni, mert ilyenkor mindig szembesültem azzal, hogy valami hamarosan történni fog, amit én magam sem akarok. De hogy küzdhetnék erősen, ha mások körülöttem csak szomorkodnak? Hogy lehetnék erős, ha más feladja?
Nem akartam szomorúságot látni mások szemében miattam, kizárólag azt akartam, hogy boldogok legyenek, s örüljenek a közelemben.
- Charlie, ne..- Nem tudtam, miféle vigasztaló szavakat mondhatnék, csak azt láttam, hogy küszködik a könnyeivel, majd nagy nehezen letörli azokat, elfordulva, hogy még csak ne is lássam. Vártam, hogy rám pillant-e még, s mikor újra felém fordult, és elkezdett hozzám beszélni, én csak figyeltem, s hallgattam.
- Nem. – Ráztam fejem szavaira, mert meg sem fordult a fejemben az, hogy ilyesmi miatt nem beszélne velem. Kizárólag azért nem mondtam el neki, mert nem akartam azt, hogy sajnálattal nézzen rám, vagy könnyeket ejtsen, úgy, mint most. Valószínűleg, ha elmondom neki, akkor talán másképp alakult volna a kapcsolatunk is.
Későbbi szavai jól estek, sőt, még el is érzékenyültem, s talán először láthatta megcsillanni szemeimet, bár igyekeztem megőrizni azt a határozottságot, ami mindig is jellemző volt rám, s nem akartam megtörni ezúttal sem. Kezét kezeim közé fogtam, s úgy figyeltem Őt. Nehéz volt megszólalni a szavai után, de meg kellett tennem.
- Sajnálom, hogy ellöktelek, tényleg. De…én azt hittem, hogy úgy lesz a legjobb, ha azt gondolod rólam, egy szemét alak vagyok. Pontosan tudom, min mentél át az elmúlt időszakban, s a múltkori vallomásod teljesen megrémisztett. Féltem, hogy én okozom majd neked a legnagyobb csalódást, én nem akartalak belekeverni ebbe, nem szándékos volt. – Még mindig mentegetőztem, mert ez az egész nagy teher volt rajtam, s az eszem teljesen mást diktált, mint a szívem.
- Charlie, ha tehetném, akkor csak veled lennék, mindennél jobban szeretném, de nem lehetek veled önző és nem tehetem meg ezt, érted? – Némi kétségbeesést láthatott pillantásomban, mert tényleg nem tudtam, mit kellene tennem. Elengednem Őt, elüldözni, minél messzebb, vagy hagyni, hogy mellettem legyen, amíg még lehet.
Még a fejemet is elfordítottam, s most először éreztem magam lehetetlen helyzetben, dühített az, hogy tudtam, nekem már nem lehet esélyem, még annak ellenére sem, hogy mindig küzdöttem, s pozitívan álltam a dolgokhoz.
Charlie azonban ezúttal sem állt fel mellőlem, éreztem, hogy közelebb hajol hozzám, majd nem sokkal később megcsókolt. Jól esett, s nem tudtam megállni, hogy ne viszonozzam, s ne húzódjanak ajkaim apró mosolyra.
- Én sem akarom, hogy itt hagyj, de…én csak rövid távú kapcsolatot tudnék garantálni neked. Elfogadod? – Lehet, hogy ostoba voltam, hogy feltettem neki ezt a kérdést, na meg némi önirónia is megcsillant benne, de tényleg nem akartam Őt elveszíteni, viszont nem is akartam olyanra kényszeríteni, ami neki nem lenne jó.
Nem igen emlékszem arra, hogy bármiféle választ adott volna, csak azt láttam, hogy visszahajtja fejét a mellkasomra, s továbbra is szorította a kezemet. Hogy ez az igen lenne-e, azt nem tudtam, s nem is akartam abban a pillanatban semmi másra gondolni.
Késő volt már, így elnyomott az álom, s talán Őt is, hisz mikor reggel megébredtem, Charlie még mindig a mellkasomon szuszogott.
- Charlie…ébredj . – Keltegettem Őt, sokkal jobban éreztem magam, mint az előző estén, mintha az infúzió, na meg a lány jelenléte extra energiákkal töltött volna fel. A sápadtság kicsit még jellemző volt rám, a karikák azonban eltűntek a szemeim alól. Rettentően éhes voltam, s nem vágytam arra, mint hogy elhagyjuk a kórházi szobát, és együtt töltsük a délutánt, szórakozzunk egy kicsit.
- Charlieee, itt a nagy kék szörny, muhaha. – Egy tiszta pár zokniból az egyiket a kézfejemre húztam, s azzal próbáltam ébresztgetni a lányt, s mikor magához tért, felnevettem.
- Jó reggelt, egyébként kérem a bérleti díjat, mert az egész estét a mellkasomon töltötted. – Jegyeztem meg vigyorogva, s nyoma sem volt annak, hogy beteg lennék. Újra azzal a pozitív életszemlélettel voltam feltöltve, s Ő maga is érezhette, hogy ugyanolyan idióta voltam, mint amikor a nyakára jártam, hogy kirángassam a depressziójából.
- Charlie, menjünk innen, nincs kedvem itt lenni. Segíts megszabadulni ezektől a vackoktól. – Mutattam az infúzióra, s már alig vártam, hogy elhagyhassuk a szobát.

Rövidtávú kapcsolat.
Ez az egy kifejezés járt sokáig a fejemben, míg el nem nyomott a kórházi ágyon az álom. Elnehezült fejemet mellkasán nyugtattam, s egész éjszaka egymást ölelve pihegtünk. Egyikünknek sem volt jobb gyógymód a betegségére, mint az együtt töltött idő, a másik ölelése, közelsége, elvétett és szándékos érintése, apró csókja.
Reggel, mikor először felébredtem, Carter még nyugodt arccal szuszogott, karja nem csúszott le a hátamról, ugyanúgy ölelt, mint este, mikor idekucorodtam mellé. Nem akartam felkelteni, így alvás közben pont olyan volt, mind eddig, nem látszott, hogy embertestét húzná a sors keze által ráaggatott elmúlás súlya. Egészségesnek tűnt, mintha csak soha nem is támadták volna meg a halálos betegség.
Még mindig elszorult a szívem a gondolattól, hogy bármelyik nap lehet számára az utolsó. Kicsit feljebb nyomtam magam, hogy megsimítsam mellkasát, majd visszafeküdjek karjára. Megigazítottam magunkon a takarót, s legközelebb csak akkor ébredtem fel, mikor ő keltegetett.
Álmosan pislogtam fel rá, majd nyújtózkodtam egyet, s még kis játékát is megmosolyogtam.
- Neked is jó reggelt, meg a zoknidnak is – vigyorodtam el egy rövid időre, s eltoltam magamtól a kék zoknit. – Legalább büdös zoknit toltál az orrom alá? – kérdeztem halkan nevetve, miközben lehúztam kézfejéről a ruhadarabot és utána ledobtam az éjjeli szekrényre. Bármennyire nem akartam szomorkodni, minduntalan eszembe jutottak a tegnap hallottak, s ezek akaratlanul is lehangoltak. Pedig nem akartam azzal megbántani Cartert, hogy egésznap kesergek az Ő betegsége miatt. Milyen önző vagyok… elrontom a kedvét, mikor Ő annyira erős, hogy már rég túllépett a kesergésen.
Nekem is ezt kellett tennem, még ha abszurdnak is tűnt, hogy boldog legyek ilyen szomorú híreket követően.
- Bérleti díj? – pislogtam rá meglepetten, majd elmosolyodtam, hogy kigondoljak valami velős visszavágást beszólására. A visszavágás helyett azonban szélesen elvigyorodtam, s feltápászkodva fölé hajoltam. – Itt egy összegben szeretnéd behajtani a bérleti díjat? Ez az ágy, még mindig nem elég széles kettőnknek. Ne kockáztassunk… majd otthon beszedheted a bérleti díjat – rántottam meg kirívó vigyorral számat, s ha Carter még nem tolt el magától, hogy mocoroghasson egy kicsit a hosszú éjszaka után, akkor néhány puszit hintettem arcára.
- Hogy én szedjem ezeket le rólad? Azt akarod, hogy elájuljak? – tágítottam ki szemeimet meglepetten, s teljesen elképedtem attól, hogy azt feltételezte rólam, majd én ki merem húzni bőréből a csöveket.
- Ez nem az én gyomromnak való – grimaszoltam egyet nem tetszésem jeléül, s feltoltam magam az ágyról, hogy végre saját lábaimra nehezedhessek, s Cartert is hagyjam szabadon mozogni.
- Meg kellene várnunk egy dokit, nem? Nem vagyok benne biztos, hogy ezt nekünk kellene szétszedni – mutogattam a csövekre, de látva Carter sietségét, muszáj voltam segítségére lenni. Éppen lehúztam kézfejéről a ragasztót, amivel a csövet rögzítették, mikor egy szigorú női hang ütötte meg a fülemet. Azonnal megpördültem tengelyem körül, s félve Carterhez közelebb ugrottam.
Szembetalálva magam aztán az érkező nővel, rájöttem, hogy ez csupán Sarah, Carter ismerőse. Vártam volna, hogy kettőjük közt zajlik majd le a kommunikáció, de a nő ehelyett engem mustrált, s vont kérdőre itt tartózkodásom miatt.
- Mit keresel itt? Carter! Mit keres itt ez a lány? Nem fogadhattál volna látogatókat, tiltja a szabályzat. Egyáltalán mit műveltek azzal az infúziós csomaggal? Ne nyúljatok hozzá. Arról volt szó, hogy amíg nem jövök érted, nyugodtan maradsz. De úgy látom, egy percre sem szabadott volna téged egyedül hagynom. Akkor talán nem keresel programot magadnak estére és arra koncentrálsz, hogy gyógyulj, de mindig csak az idétlenkedés. Egyszer vehetnél valamit komolyan, Carter… én meg nem is aggódtam érted egész este, örültem, hogy jó helyen vagy, de már nem vagyok ebben biztos – szavai közben rám futott pillantása, majd ahogy közelebb sétált párosunkhoz erővel visszanyomta Cartert az ágyra.
- De hát már jobban van, és nem akar bent maradni… - próbálkoztam Carter helyett is ellenkezni, hátha ez majd meghatja a nőt, akiről nem tudtam mennyit tud Carter állapotáról.
- Nem kérdés, hogy maradni akar-e, maradni fog. Neked most menned is kéne. Majd értesítelek, ha Carter jobban van….
- De én…
- Menj el!
Barátságtalan volt a nő hangja, de talán csak az aggódás miatt történt ez. Hiszen nem így emlékeztem rá az első alkalommal történt találkozásunk után.

- Dehogy büdös…- Megcsóváltam a fejemet, majd vele együtt nevettem. Jó érzés volt ismét nevetni, s nem azon szomorkodni, hogy mi lesz majd. Nem is akartam azzal foglalkozni, hogy mi várható, csak azt vártam, hogy a tegnap esti kérdésemre még választ kapjak. Még sem mertem újra szóba hozni, így csak abban bízhattam, hogy majd Charlie maga mondja el, mit szeretne. Nekem már az is jó volt, hogy végre újra beszéltünk egymással, nevettünk , és nem vágtunk egymás fejéhez sértő és bántó szavakat. Lehet, hogy előbb kellett volna neki elmondanom a tényeket, de talán még így is megmenthető volt a jó kapcsolat, s úgy tűnt, hogy nem haragszik rám.
- Aham, nagyon sokkal tartozol. – Bólogattam vigyorogva, s nem tiltakoztam az ellen sem, mikor fölém hajolt. Egyik kezemet a derekára csúsztattam, figyeltem játékos mosolyát, kedvem lett volna..de abban igaza volt, hogy egy kórházban nincs hely kettőnknek azon a szűkös ágyon.
- Hát jó – Mondtam kissé letörten, de azért ajkaimon ott játszott az a perverz vigyor, s már alig vártam, hogy hazaérjünk. Mozdulataiból, szavaiból pedig arra következtettem, hogy benne van még a rövidtávú dolgokban is, aminek valamilyen szinten örültem is.
- Nem akarom, hogy elájulj, csak el akarok innen menni. – Nyöszörögtem, s közben, ha már nem hajolt felém, felültem, és én magam próbáltam kiszedni karomból az infúziót.
- Jól van, akkor majd én kiszedem, te csak segíts összekapni a cuccaimat. – Rámosolyogtam, s mikor a dokival jött, elkezdtem rázni a fejemet.
- Nincs szükség rá, jól érzem magam és mentősként tudom, hogyan kell kiszedni egy ilyen vacakot, nem nagy dolog. Én csak haza akarok menni, kérlek Charlie, segíts. – Hízelegve pillantottam rá, remélve, hogy nem fogja ellenezni szabadulási kísérletemet és ő is azon lesz, hogy minél előbb hazajuthassunk. Végül beleegyezett, s már ő is segédkezni kezdett nekem abban, hogy hamarabb szabadulhassak az ágyról, mikor váratlanul betoppant az ajtón Sarah.
Teljesen megfeledkeztem róla, de látva tekintetét tudtam, hogy most mennyire haragszik rám.
- Bejött hozzám, miért, baj?- Pillantottam kérdően Sarahra, aki mérgesen vonta össze szemöldökeit, s hol egyikünkre, hol másikunkra tévedt a pillantása. Látszott rajta, hogy dühös, amit én nem tudtam megérteni, mert úgy gondoltam ,hogy túlzásba viszi az aggódást.
- Csak leszedjük, mivel nem maradok itt tovább. – Mondtam makacsul Sarahnak, aki egyre dühösebbnek tűnt, s anyáskodóan viselkedett velem.
- De ne vidd már túlzásba, látod, hogy nincs semmi bajom, Charlie pedig itt volt velem egész este, legalább nem unatkoztam. – Vágtam hozzá, bár nem célzásnak szántam, de azért tény, hogy míg ő vígan elvolt, én addig egyedül leshettem volna a falat, ha nem toppan be hozzám a francia lány.
Sarah azonban már nem csak engem piszkált, hanem szerencsétlen Charlieba is belekötött, és el akarta Őt zavarni, de ezt nem hagyhattam, s nem is akartam, hogy elmenjen.
- Elég volt ebből Sarah! Nem vagy az anyám, sem a nővérem és nem kell úgy tutujgatni, mint egy óvodást. Lehet, hogy beteg vagyok, de nem akarom azt, hogy állandóan ezt éreztesd velem! Bejárok a kezelésekre, beszedem a gyógyszereket, megteszem, amit meg kell, de nem fogok feküdni a négy fal között és várni arra, hogy eljöjjön az a nap, amikor már nem tudok semmit sem tenni. Miért ne szórakozhatnék, míg tehetem? Értsd már meg, hogy nekem szabadságra van szükségem, nem pedig erre a szarra. – Kihúztam kezemből az infúziót, majd kimásztam az ágyból, s haragosan pillantottam Sarahra, aki végül pityeregve futott ki az ajtón, én meg értetlenül álltam ott az ágy mellett, s végül Charliera pillantottam.
- Most mi van, szerinted most mi rosszat mondtam? Én csak nem akarok itt lenni…áh, most miért rohant el szerinted?- Sóhajtva lépdeltem közelebb Charliehoz, közben elvettem tőle a cuccaimat, és felöltöztem.
- Nem beszélnél vele? Én már nem tudom, mit mondjak neki. – Sóhajtottam, s kezdtem úgy érezni, hogy talán kicsit durván bántam Sarahval.

Carter ruháit szedegettem össze, hogy aztán átnyújtsam őket jogos tulajdonosuknak, mikor Sarah csak nem hagyta abba a fennhangon való kioktatást. Néhány percig, míg szavait inkább Carternek intézte, próbáltam hasznossá tenni magam, s valóban segíteni Carternek, hogy minél gyorsabban hagyhassuk el a kórház épületét. Úgy látszott Sarahnak egyáltalán nem tetszik, hogy ennyire sietve kíván Carter távozni, s ezt egyre erőteljesebben adta kettőnk tudtára. Én lettem volna a szemében a felbújtó? Talán tőlem kellett volna félteni Cartert? Miattam nem fog meggyógyulni, s én lettem volna okozója, hogy Carter nem pihent az éjszaka? De hát láthatóan javult az állapota, akkor miért képzeli azt a lány, hogy nem hagyom, hogy jobban legyen? Szerinte nekem nem érdekem, hogy a férfi a lehető legjobb állapotban legyen, s életerősnek láthassam?
Feltehetőleg én voltam a lány szemében az ördög, akitől most félteni és óvni kellett Cartert. Ha tudta volna, hogy mennyire a férfi javát és egészségét akarom, lehet, hogy nem így állt volna hozzám. De ennek még hangot sem tudtam adni, olyan vehemenciával teremtette le Cartert, majd megvetően intézte hozzám is okító szavait.
- Csak hazakísérném - határozott kijelentésnek szántam mondatomat, mégis olyan elesettnek tűntem, mintha Carter anyjával beszéltem volna, nem is jó barátjával. Az anyáskodó viselkedés teljesen összezavart, s saját anyámra gondolva, nem mertem hangomat felemelni a lánnyal szemben, sem ellene szegülni. Meg sem próbáltam határozottan érvelni, vagy rendre utasítani, hogy ne viselkedjen velem otrombán, mikor ártatlan vagyok, s ugyanúgy aggódok Carterért, mint Ő. Nem csak Ő veszítheti el, hanem Én is.
Nem szóltam bele hangos szóváltásukba, csupán attól féltem, hogy ránk talál egy nővér és kiküld minket a betegszobából Cartert meg behatárolhatatlan ideig marasztalja a kórházban. Nem akartam látogató lenni, sokkal jobban örültem volna, ha ő töri rám vendég- és látogatószerepben a bejárati ajtót.
Mikor Sarah besokallva, megelégelve Carter bántó szavait, kicsit letörten a férfi felé fordultam, s átnyújtottam neki pólóját, meg alsóneműit, amiket ki tudtam szedegetni az éjjeliszekrényéből.
- Nem mondtál semmi rosszat. Csak egy kicsit túlzásba vitted. Aggódik érted. Én megértem Őt, sajnálom, hogy neki adok igazat, de nekünk még nem sikerült feldolgoznunk, hogy el fogunk veszíteni. Nem akar lemondani rólad, s úgy gondolja abban van a legnagyobb esélyed, ha bent vagy a kórházban. Én is hiszek benne, hogy egy reggel úgy kelnek majd fel az orvosok, hogy teljes körű ellenszert találnak a leukémiára, vagy a rákra. És akkor az lesz a legfontosabb, hogy te itt legyél, és minél előbb meggyógyulj. De téged is megértelek, nem hibáztatlak... csak... - vettem egy mély levegőt, s örültem, hogy közbe vágott és megkért, hogy beszéljek Sarahval.
- Megyek, igen. Sietek. Feltéve, ha szóba áll velem - húztam el csúfondáros grimaszra ajkaimat, s döcögve megindultam kifelé, hogy a szőke hajú lányt beérjem.
Valahol egy kicsit örültem is neki, hogy alkalmam nyílik beszélni Sarahval, s egy olyan emberrel oszthatom meg az érzéseimet és gondolataimat, aki teljesen megért engem. Csak most nem rajtam volt a sor, hogy beszéljek. Hallgatnom kellett, meghallgatnom Saraht.
A lány azonban, mikor a második sarkon rábukkantam, olyan áthatóan nézett rám, mint aki a gondolataimba látott volna, és érezte volna, hogy nekem sokkal nagyobb szükségem van rá, mint neki rám.
- Sarah, ne haragudj Carterre - kezdtem óvatosan, de addigra már ő is közbe szólt, s belém fojtotta a szavakat.
- Te, ne haraudj Rám. És Carterre se. Nem fog téged örökké szeretni, mind a ketten jól tudjuk, hogy nem lesz boldog vége se a ti kapcsolatotoknak, sem a mi barátságunknak. Én a legjobbat akarom neki. Te talán az eddigi legjobb gyógyszer vagy számára. Ki van virulva, más színben játszik az arca, ha veled van. Vagy rólad beszél... elég sokat hallottam már rólad. Féltettelek. Már az elején féltettelek, hogy belekerülsz ebbe a csapdába, s lám be is következett az, amitől féltem. Önző vagyok, de örülök, hogy vele vagy. Hogy most már vele vagy és egy kicsit boldoggá teszed. Nem voltál mellette viszont, mikor én igen... mikor be kellett hoznom a kórházba, mikor megtudta, hogy... inkább nem mondom el. Kérdezd meg Őt... kérdezd csak meg, hogy mit művelt magával. De azt tudd, hogy sokáig kellett gyógyulnia, mire újra felelősséget tudott vállalni magáért. Ha most újra csak egyszer is megzuhan, vagy legyengül, már nem tudom, hogy beér-e a kórházba idejében. Minden veszélyes ránézve, ha veszekedtek... ha...
- Állj, állj, lassabban én nem bántanám Cartert. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked.
- Tudom, Charlotte, tudom, hogy nem bántanád. Ahogy ő sem téged. Ezért félek. Bele fogok őrülni, ha elveszítem őt, s nem voltam mellette, mikor még tehettem volna - szipogott néhányat Sarah, mire közelebb botorkáltam hozzá, s megfogtam a kezét.
- Carter szeret téged, és nem elüldözni akar az életéből. Szüksége van rád, csak hagyd neki, hogy a maga módján gyógyuljon és érezze jól magát. Ha nem fog beérni a kórházba, s otthon hal meg, legalább azt tehette, amit akart. Ő nem feladta ezt a küzdelmet a betegséggel szemben, csak a maga módján vette az akadályokat. Carter mindig szeretettel vár téged, rendben? Ezt akarta elmondani neked, csak hevesen reagált. Ne sírj miatta, a legkevésbé akarná, hogy sírjunk...
Mind a ketten sírva fakadtunk, s felbátorodva a közös könnyeken, odabújtam a lányhoz és szorosan átöleltem, hogy a másik vállán leljünk egy kis megnyugvásra.

- Csak? - Kérdően pillantottam Charliera, miközben átvettem tőle a cuccaimat, s egyenként magamra aggattam a ruhadarabokat. Úgy éreztem a hangjából, hogy valamilyen szinten egyetért Sarahval , erre azonban már nem akartam reagálni, mert nem akartam Charlieval is összeveszni. Én teljesen másképp láttam a dolgokat, mint Ők, s azt nekik is meg kellett volna érteniük, hogy nem akarom a hátralévő időmet kórházban tölteni.
Megkértem Charliet, hogy menjen Sarah után, s miközben Ő is elhagyta a szobámat, addig én rendesen felöltöztem, majd az ágyon ülve kicsit kifújtam a levegőt. Egy pillanatra megszédültem, de eszem ágában sem volt a kórházban maradni, s azt sem akartam elmondani a lányoknak, hogy kicsit még szédelgek. Tisztában voltam azzal, hogy ez is csak egy mellékhatás, és biztos voltam benne, hogy majd elmúlik.
Még összeszedtem a személyes irataimat és a pénztárcámat, azután kisétáltam a szobából, s megpillantottam a két ölelkező lányt. Közelebb lépdeltem hozzájuk, s ha észrevettek, akkor először Sarah felé fordultam.
- Nézd, sajnálom, hogy durván válaszoltam, nem akartalak megsérteni, és őszintén köszönöm, hogy törődsz velem Sarah. Hidd el, mindent megteszek, és ne ess így kétségbe, kérlek. Nem lesz semmi bajom, otthon szeretnék meggyógyulni, rendben?- Szavaimat követően magamhoz öleltem Őt, Sarah bólogatott, s végül még egy mosolyt is sikerült kicsikarnom belőle.
- Jól van Carter, én sem akartam az agyadra menni, csak aggódom érted. És te se haragudj Charlie. Én akkor...megyek is. - Két puszit nyomott az arcomra, majd Charlienak is adott, végül pedig hátat fordított, s eltűnt a színről.
- Köszönöm, hogy beszéltél vele. Látom, ti is egész jól összebarátkoztatok. - Rámosolyogtam Charliera, miközben magamhoz öleltem , s végül vettem a bátorságot és megcsókoltam.
- Gyere, menjünk, mert még be kell hajtanom a béremet. - Rákacsintottam, majd elindultunk hazafelé.