Charlie Clavel

Charlotte ClaireClavel

tizenkilenc • február, 03, 1994 • Burned in flames • she is a maniac

i'll never be good enough for you

Ez volt az első alkalom.
Itt hittem először azt: hogy meghalok.
A szerencse viszont elhagyott.

Homályos terem. Minden kihalt. Az óriás méretűt ásító helyiség csendje átjár. Testem reszkető porcikáit kezem még szorosan fogja át. Egyszer még, utolszor elpillantok a mozdulatlanná dermedt díszletek irányába. A nehéz függöny lomhán int redőjével, átereszti a holnap érzékeny búcsúját.
Vibráló képek szökkennek át szemem előtt:
Elsietnek előttem a balett terem szárazlevegőjű próbái. A tegnap késő éjjelbe húzódó megbeszélés. A kávézóban leforrázom magam, az elborult csésze törékeny teste tízezer szilánkra hullik szét lábam előtt. Arcomra borul szétzihált barna szőnyegem, összerogyok a koreográfus lába előtt. Nem veszem észre, ahogy az utca szórakozott tömegében neki vágódok egy kemény mellkasnak. Testápolóval átitatott tenyeremmel simítom végig szomjas bőröm. A kirakat előtt egy sötétkabátos férfi ácsorog, kalapja arcába húzva. Nem ismerem.
A képek egymás után jönnek. Egyre szaporábban, hevesebben váltják egymást a pillanatok, míg végül visszatalálok a színpadra, s megvakít a reflektorfény.
Nem képezi szerves részét az első mozdulat a jól összevágott koreográfiának, kezem akaratlanul indul meg, s mikor testem mellé visszahull, úgy érzem elvesztem. Fogódzkodó nélkül tér vissza oldalamra. Szorosan tartom. Fogom. Megfojtom.
Vállamról mégis legördül a fekete tollakból varrt monumentális méretű szárny. Földre ér, s még vergődve kúszik tőlem arrébb. Mintha csak azt üvöltené: többé Tiéd nem vagyok. Kétszer mar szívembe a felismerés. Kétszer érzem, hogy összetörök.
Egy szerep volt csupán, de az elmúlt másfél évben azért küzdöttem, hogy az a szárny az én hátamra kerüljön, az erős szemfesték az én arcomat fesse széppé. Én akartam érezni a kínt és az örömöt. A gúnyt és az őszinteséget. A fájdalmat és megszabadulást.
Ma este utoljára ölel körbe a kosztüm, holnaptól másra fog oly kéjesen simulni. Más járja a kéjgyilkos haláltáncot.
Megcsal.

A zene prológja elhalt. Úgy táncoltam, mint még talán soha.
Saját fájdalmam a karakter fájdalma.
Könnyeim a bukott szereplő könnyei.
Minden lépés sokkal finomabb, érzékibb. Nem önthető szavakba a lágy látvány. Kezek egymás utáni szárnyalása követi a határozott, erőteljes mozdulatot. A szenvedély eluralkodott a testemen, valami belső tűz hajt már, nem érzem a lépések sorát, elvesztem a mozdulatokban, a zene menüett partnerként szegődött szembe velem, s érintett oly merészen mégis lágyan, hogy nem lehetett nem átadni a vezetést erőskarú páromnak.
Hiába éreztem, hogy a maximumot hozom ki magamból, a némán ülő közönség kimértsége megrémített, elvesztettem egyensúlyomat, a fouettét elhibáztam, félre léptem.
Belsőkényszert éreztem rá, hogy elmeneküljek.
Kik alkották a közönséget?
A legkeményebb kritikusaim, szüleim.
Ott álltam a színpad közepén, fülemben lüktetett szívverésem, szám kiszáradt az idegességtől, s újra és újra görcsberándult gyomrom, mikor egyikük lélektükréből a másikéba pillantottam.

A világ négy fala összeomlott körülöttem. Elodázott mimikájukból láttam elégedetlenségüket. Nem voltak megelégedve velem. Soha nem voltak büszkék rám, szájukból még nem hangzott el dicsérő szó. Negatívabbnál negatívabb intrikus kinyilvánulásaik gyötörtek éjszakáról éjszakára.
Tudtam, hogy ma sem fogok aludni, ma sem fogok tudni enni, nem szabadulhatok az elkövetkezendő huszonnégy órára könnyeimtől. Bezárkózva szobámba, megsemmisülve kerülök magamon kívülre.

- Mi volt ez?
- Részlet a Hattyúk tavából.
- Nem ezt kérdeztem. Hány évig taníttattunk? A legnívósabb iskolákba járhattál, mindent megkaptál, amire szükséged volt, kérned sem kellett. A véredben van a tánc minden eleme, de te eldobod magadtól a lehetőséget. Nem gyakorolsz elég keményen, nem hozod ki magadból a maximumot.
- Anya, Én gyakorlok!
- Nem eleget! Kitűnőnek kellene lenned, ragyognod kellene a szerepekben. Soha nem leszel prímabalerina, mert magadnak táncolsz. Kezdj valamit az életeddel, mert ebből nem fogsz megélni. Éppen elég, hogy mi húsz évig pénzzel támogattuk a szárnypróbálgatásaidat. Mindent kidobtunk az ablakon. Ha holnaptól minden nap könnyet ejtenél az elvesztegetett időért, amit beléd öltünk sem lenne elég, hogy halálod napjáig kifejezd háládat. Tűnj a szemem elől Charlotte!
Nem kellett kétszer mondani. Összeszorítottam ajkaimat, s felszegett állal, a belém nevelt büszkeséggel lépkedtem ki, hogy ne láthassák rajtam fájdalmaimat. Ha rájönnek mennyit jelentett volna néhány pozitív megnyilvánulás, újra megsemmisülök előttük, s érzékeny semmire kellőnek fognak tartani.
Belül mégis azt kértem, bárcsak tudnák mennyi kínt okoztak nekem szavaikkal. Bárcsak átéreznék lelkem szorongását, a gyomromban repkedő lepkék őket is elérnék, mikor eléjük állok. Ahogy az érzelmeimben, úgy a nevelésemben sem vállaltak kellőképp soha részt.
Nem tudták mit jelent az én könnyem, az én nevetésem, az Én.
Nem ismertek.

Zokogásom megtöltötte a színház üres folyosóit, miután szüleim elhagyták a hatalmas épületet. Rajtam kívül egyetlen ember sem volt bent, Karácsony estéjére nem hirdettek előadást. Egyedül lehettem szenvedésemmel.

Ez volt az első alkalom.
Itt hittem először azt: hogy meghalok.
A szerencse viszont elhagyott.

* * * *

Elfogadva!!!!

Kirázott a hideg, ahogy olvastam mindazt a fájdalmat, elégedetlenséget, amivel át volt itatva a karakterlapod.

Szóhoz se tudok jutni, pedig ez nem sűrűn fordul velem elő. Most viszont nagyon letaglóztam, nem tudok mit mondani... a szüleidet kivégezném, neked pedig szobrot állítanék a Central Parkban. Késő lenne ehhez? Dehogy, még megtehetem...

Nem találtam hibát benne, remekül volt megfogalmazva így be is engedlek a többiek közé. Jó játékot Black Swan!