Charlie & Carter | estély

Feltoltam magam az egyik bárszékre, mikor már túlságosan elfáradtak mosolygó izmaim, s beleuntam, hogy egyesével köszöntsem, és illemtudó szóváltásba kerüljek az ajtó küszöbén, volt tanáraimmal, színházi munkatársaimmal, a szüleim barátaival, távoli, talán nem is létező ük-ük- ük-üknagyapai ágról, a világ végéről érkező rokonaimmal. Rettenetes volt eljátszani, hogy érdekel hogylétük, mikor szívesebben cseverésztem volna velük arról, mit is jelent számukra a család, megkérdeztem volna, hol voltak eddig, s mi alapján nevezik ők magukat a családunkhoz tartozónak, mikor még a nevemet sem tudják. Az egyik lecamille-ozott, a másik Carmennek nevezett, de voltam már Cecilia, és Cyntia is. Pedig annyira egyszerű lenne megjegyezniük, akkor nem kellene minden évben végigmondanom az amúgy is undorítóan hosszú nevemet. Na, de mindegy is. Idén legalább valamivel el tudtam terelni a tovább tanulásomról szóló kérdéseket azzal, hogy ott vonszoltam végig magam mellett szegény Cartert, és a kíváncsi rokonok karmai közé löktem, hogy had faggassák csak őt.
Mindenkivel azonnal megtalálta a közös hangot, s rokonaim szeméből csak úgy sugárzott az elismerés és az irigykedés, annak ellenére, hogy nem egy banktulajdonossal szűrtem össze a levet, nem cégvezető a barátom, de még csak milliói sincsenek a szülei által ráhagyandó szállodájukból.
Az emberiségével és az élethez való hozzáállásával viszont máris mindenkit a tenyeréből etetett. Büszke lehettem rá, igazán büszke, nem úgy, mint az eddig trófeaként mutogatott Ericre, vagy Judahra, aki az egyik évben partnerem volt egy ilyen puccos estélyen. A legrosszabb ellenségemnek sem kívántam volna azt a hat órát, amit átéltem mellette. Igazán örülhettem, hogy a sok rossztapasztalat után Carter karjaiban kötöttem ki.
- Iszunk valamit, Mr. Adams? Vagy hívjalak család kedvencének? – nevettem fel jókedvűen, mikor a férfi mellém ért, s már egy karnyújtással elértem nyakkendőjét. – Imádom a nyakkendődet. De sokkal jobban bejött, míg a csuklómon volt – pillantottam kéjesen szemeibe, s megrángattam a nyakkendője anyagát, hogy úgy húzzam egész közel magamhoz, míg a pincér nem mutatott hajlandóságot a velünk való foglalkozásra.
- Én valami alkohol- és szénsavmenteset kérek. Mondjuk gyümölcslevet. De nem bort – gyűrögettem ujjaim között nyakkendőjének anyagát, s vettem egy nagy levegőt, hogy elmondhassam neki a nagy hírt, ami miatt mostanában minden balesetveszélyes helyszínt kerülök, amiért egyedül járok kórházba rutinvizsgálatokra, s nem hagyom, hogy ő vigyen el a gyógyszertárba. Sokáig megtartottam magamnak ezt a csodálatos hírt, de úgy gondoltam, nem várhatok tovább. Én már észrevettem kerekedő pocakomat. Foghattam volna falánk étkezési szokásaimra, de én jól tudtam, hogy hasam nem attól gömbölyödik, mert a vacsorám mostanában már nem egy pohár zsírszegény kefir, hanem több emeletnyi magasságokba stócolt szendvics, szénhidrátban és olajas magvakban gazdag süteményekkel körítve, fagylalttal. Ha ezt mind Carter előtt ettem volna meg, feltehetőleg már rég rájött volna titkomra, s most nem meglepetésként lenne elkönyvelve a hasamban növekvő kis élet története.
- Figyelj, van egy meglepetésem számodra. Azon kívül, hogy már nem kell sokáig maradnunk – dőltem bele nyakába, hogy úgy közölhessem vele titkomat. Már épp belekezdtem volna, mikor egy vörös hajú, nyakigláb csaj tépte szélesen vigyorogva karjaim közül Cartert. Nem akartam elhinni, hogy valaki egy ilyen fontos pillanatot tönkre tud tenni, pedig a saját szememmel láthattam és bőrömön tapasztalhattam.
- Carteeeeer, jézusom! Carter! De régen láttalak. Emlékszel rám a gimiből? Mellettem ültél négy éven át, mert a tanár az első sorba mellém ültetett. Tudod, én volt a szemüveges, fogszabályzós csaj, akit mindig csúfoltál. De amint látod, változásokon mentem át. És ez rólad is elmondható, nagyon jól nézel ki. Jót tettek neked ezek az évek! Hogy vagy, drágám? Mesélj már! Megiszol velem valamit?...
És a csaj még mindig csak mondta és mondta és mondta a magáét, én pedig, mintha rám dőlt volna a világ, rádőltem a pultra, és a legközelebbi díszítőeszközzel kezdtem játszani, egy apróra méretezett esernyőt forgattam ujjaim között. Talán a sors még nem akarta, hogy elmondjam ezt Carternek. De persze Carteren múlik, mert ha levakarja magáról ezt a nyakigláb csirkét, akkor folytathatom.

A tragacsommal már órákkal korábban begurultunk a hatalmas épülethez tartozó parkírozóba, s én magam is csak ámultam, hogy Charlie szülei milyen hatalmas palotában laknak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jómódú családba született, mert a mesének ez a része valahogy mindig kimaradt. Ennek ellenére nem éreztem kellemetlenül magamat, hisz tisztességesen felöltöztem, meg amúgy is értettem az emberek nyelvén, s a lány szüleivel is pillanatok alatt megtaláltam a megfelelő hangot. Pontosan nem tudtam, hogy mégis miféle partira érkeztünk, de ha már Charlotte magával hívott, nem akartam nemet mondani. Egyébként is, jó volt már kimozdulni egy kicsit nagyobb eseményre, jól is éreztem magam, s úgy gondoltam, hogy remekül fogunk majd szórakozni.

Éppen a mosdóból sétáltam visszafelé, mikor láttam, hogy Charlie unottan ücsörög az egyik bárszéken. Az arcára volt írva, hogy unja az estét, és nem szívesen köszönti a vendégeket. Részben megértettem Őt, kissé frusztráló volt a tömeg, s az, hogy senkit sem ismertem, bár, mindezek ellenére mindenkivel jól kijöttem. Amint közelebb értem, néhány hölgy azonnal szóba elegyedett velem, kérdezgettek arról, hogy kivel vagyok, s mikor megtudták, hogy Charlieval érkeztem, azonnal mosolyogva faggattak arról, hogy mióta is vagyunk együtt. Aranyosak voltak, főleg az egyik néni, aki még az arcomat is megcsipkodta és sok boldogságot kívánt. Jól esett, bár esküvőről és komolyabb dolgokról még nem esett szó, főként miattam...
De nem is akartam ezeken a dolgokon gondolkodni, igyekeztem mindenkivel eltársalogni, de a harmadik kedves hölgy után már némi szusszanásra vágytam, na meg Charlie társaságára.
- Huh, a rokonaid szétszednek. - Nevetve jegyeztem meg Charlienak, miközben közelebb lépkedtem hozzá, és kigomboltam a zakómat.
- Olyan meleg van itt, nem? - Pillantottam kérdően a szemeibe, mikor elkapta a nyakkendőmet és nevetve közelebb húzott magához.
- Ihatunk, mit szeretnél?- Mosolyogtam rá, s kíváncsian figyeltem Őt. Nekem is jól esett volna egy ital, valami jó hűs, mert valóban nagyon meleg volt odabent. Egyik kezemmel megtámasztottam a pultot, egy pillanatra oldalra néztem, de azután ismét Charlienak szegeztem minden figyelmemet.
- Hm, szereted, ha a csuklódon van? - Ajkaimra perverz mosoly futott, szemeim megcsillantak, s eszembe jutottak az indulás előtti pillanatok, amikor..nos, nem részletezném.
- Rossz vagy, tudod?- Hajoltam közelebb, s a fülébe súgtam a szavakat, majd visszahajoltam, s mosolyogva szemeztem vele egy ideig. Megfordult a fejemben egy kósza gondolat, hogy félre rántsam Őt a színfalak mögé, hogy ismét átéljük azokat a pillanatokat, de a család, s a szülők is számítottak Charlie jelenlétére, én pedig nem akartam belevinni a rosszba.
- Gyümölcslevet? Szóval te akarsz majd hazavezetni?- Felnevettem, s más meg sem fordult volna a fejemben.
- Akkor viszont...én innék egy sört. - Leadtuk a pultosnak a rendelést, de közben még mindig szemeztem Charlieval, s úgy éreztem, izzik körülöttünk a levegő. Kezemet a kézfejére csúsztattam, s meg sem kellett szólalnom, tudhatta, mire gondolok.
- Nocsak, miféle meglepetés? Egyébként..nekem is van egy meglepetésem. - Rámosolyogtam, s eszembe jutott, hogy a születésnapi ajándékát a csomagtartóban hagytam. Tudtam azt is, hogy ezen az estén fogják felköszönteni az egyébként hétvégére eső születésnapját, ezért is hoztam el az ajándékot.
- Na de miféle meglepetésről van szó?- Mosolyogva öleltem át derekát, s húztam közelebb, de hirtelen valaki a nevemen szólongatott, s ahogy megfordultam, egy ismerősnek tűnő nőt pillantottam meg, de ami azt illeti, hirtelen nem tudtam őt hová tenni.
Kicsit még a homlokomat is ráncoltam, de meséje után máris beugrott, hogy kicsoda.
- Áh, Lexi, szia! Ezer éve nem láttalak, szia. - Elhúzódva Charlietól, közelebb léptem Lexihez és megöleltem Őt, mert annó a gimiben egész jól kijöttünk és nem volt semmi bajom a csajjal. S ha már így örült, ez volt a minimum, hogy viszonozzam, s ne viselkedjek bunkóként.
- Hát köszönöm, te is jól nézel ki. - Mosolyogva viszonoztam kedvességét. A csaj kicsit hiperpörgősnek tűnt, s mielőtt még elrángatott volna Charlie mellől, úgy éreztem, mindenképp be kell mutatnom őket egymásnak.
- Ihatunk valamit, de nézd csak, szeretném neked bemutatni a barátnőmet, Charlotte Clavelt, az est házigazdáját. - Mosolyogva mutottam be őket egymásnak. Lexi azonnal szemügyre vette Charliet, majd kezet is nyújtott neki, s éppen csak megrázta a kezét, máris visszahúzta a mancsát.
- Ó én igazán nem szeretnék zavarni, de - Ekkor rám pillantott, s manikűrözött körmeivel végig szántott a vállamon, majd zakóm nyakán.
- Remélem, azért lesz egy kis időd a régi ismerősökre is Carter. - Majd rám kacsintott, s sarkon fordulva ellépdelt tőlünk. Egyértelműen kikezdett velem, annak ellenére, hogy igyekeztem nem reagálni a közeledésére.
- Mik vannak, régi osztálytárs..- Ráztam meg nevetve fejemet, kicsit talán még zavarban is voltam, főleg, hogy mikor Charliera pillantottam, láttam, hogy izzanak a szemei a dühtől.
- Mi van? Mi a baj nyuszifül?- Mosolyogva nyúltam a keze után, ha nem húzta el. Elég paprikásnak tűnt..

Nem csak hogy a pultra fektettem homlokomat, de még néhányszor bele is vertem a kemény márvány fedőlapba. Szívem szerinte ordítottam volna, de legalábbis azonnal dolgára küldtem volna a vörös hajú démont a múltból, hogy tűnjön vissza oda, ahol eddig volt. Szédítsen más férfiakat, ne az én gyerekem apja körül legyeskedjen.
Bíztam én Carterben, mindennél jobban megbíztam benne, csak éppen a körülöttünk ólálkodók vették el a jóhiszeműségemet, az emberi társadalom nagyon szűkös kis része volt az, mely kiérdemelte őszinte bizalmamat. Ez a csaj pedig… nagyon-nagyon-nagyon távol esett még a határvonalától is a megbízható embereknek. Vörös volt, nő volt, egy két lábon járó bármelyik percben robbantható atombomba. Ki tudja, hogy mire készült, vagy éppen milyen gondolatai voltak, amíg itt végigfogdosta Carter zakóját.
Talán le akarta tépni róla, ő is meg akarta markolni a férfi nyakkendőjét, hogy elvezesse magával egy nyugodtabb helyre, hogy aztán a régi szép idők emlékére megkettyintesse magát Carterrel. Pont az hiányzott volna a labilis kis lelkemnek, hogy ezzel a boszorkánnyal kettesben maradjon Carter, és rámozduljon. Még belegondolni is rossz volt.
Mikor felém nyújtotta kezét, bizonytalanul fogadtam el azt, gondolván, hogy több férfi hímtagot rázott már vele, mint kezet üdvözléskor.
- Charlie vagyok – ráztam meg kezét gyorsan és érzelemmentesen.
Nem is bántam, hogy illetlenül, azonnal elrántotta a kezét, de azt már annál inkább bántam, hogy teljes figyelmét újra Carternek szentelte. Ez a nő… ez… megölöm. Ennyire még az orosz kurva sem irritált. Az elég butának nézett ki, s Carter nem hagyott hátra kétségeket kettőjük kapcsolatára vonatkozóan. Itt viszont… fogalmam sem volt róla, hogy ezek között mégis mi történt a múltban.
Ennek az értetlenségnek adtam jelet akkor is, mikor a csaj nyíltan kikezdett Carterrel. Szavai hallatán fájdalmasan elkerekedtek ajkam, a megalázott oh szócska formázása közben.
Nem bírtam túl tenni magam rajta, hogy ez a nő az én házamban, az én pasimra áhítozott. Hogy tűnne el innen az első négerrel, aki egy életre elvenné a kedvét a hentergéstől!
- Nyuszifül a nagyanyám hátsófele… én meg Charlie. Ez a csaj remélem hallottad, amint kikezdett veled. Vagy fel kellene világosítanom téged róla, hogy ezt ő flörtnek szánta? Mi közöd van egyáltalán egy ilyen irritáló nőszemélyhez? Észrevetted, hogy az eddigi összes barátnődet, dugópajtásodat és alkalmi szexpartneredet ki nem állhattam? És ez több, mint féltékenység… az összes unszimpatikus – grimaszoltam rosszallóan, miközben még nyelvemet is kinyújtottam.
- Hányszor fektetted meg ezt a csajt, hogy így vágyik néhány percig rád? Ő is tudja, mennyire gyorstüzelő tudsz lenni? – fordítottam el róla arcomat, s lepillantottam tenyere alatt nyugvó kézfejemre, hogy elhúzzam onnan, majd a pohárnyi ananászlevem után nyúljak.
Nagyot kortyoltam az italból, míg vártam a férfi válaszait. Közben rájöttem, hogy túl kevés az időnk ahhoz, hogy ilyen dolog miatt veszekedjek vele, így aztán inkább a nagy korty után, sokkal gyengédebben szóltam hozzá.
- Behozod inkább a meglepetésem? Nem akarok veszekedni veled. Senki nem éri meg, hogy rápazaroljuk az időnket – enyhültem meg engedékenyen, s most már csak belül őrjöngtem a féltékenységtől.

Charlie reakciója eléggé megdöbbentett, mert úgy viselkedett, ahogy eddig nem igazán láttam. Aztán eszembe jutott az az ominózus este, amikor Nadia az ajtaján kopogtatott, akkor is eléggé kiakadt, s azt hiszem, hogy ez a mostani pillanat arra emlékeztetett.
- Ne már. - Nevetve figyeltem Őt, mert nem hittem el, hogy komolyan gondolja, de további reakciója is arra következtetett, hogy Charlie féltékeny. Ez persze valamilyen szinten még tetszett is, mert ebből még inkább tudhattam, hogy fontos vagyok neki.
- Édes vagy így, tudod? - Ekkor nyúltam mosolyogva a keze után, amit persze elrántott tőlem.
- Charlie...Charlie , figyelsz rám? - Közelebb hajoltam hozzá, nem akartam hangosan beszélni, s másik kezemmel próbáltam megérinteni a karját, remélve, hogy lehiggad és meg is hallja a szavaimat.
- Nem történt köztünk semmi, Lexi a padtársam volt , még a gimiben. Csúnya volt, fogszabályzós. Néha segített megcsinálni a matekházimat, ennyi. És már ezer éve nem láttam, higgy nekem. - Halvány mosollyal figyeltem Őt, remélve, hogy megnyugszik, majd, mikor úgy tűnt, hogy nem, sóhajtottam egyet.
- Nem érdekel más. - Vallottam be, de már fele annyira sem volt jó kedvem, mint korábban, mert utáltam veszekedni. Olyan jó volt az elmúlt pár hónap, hogy nem vágytam arra, hogy marjuk egymást.
- Itt vannak az italok. - Szólt közbe a pincér, mire bólintottam egyet, majd söröm után nyúltam, s kortyoltam az üvegből. Féltem attól, hogy Charlie már nem enyhül meg, de szerencsére megtört a jég, mert a következő pillanatban már sokkal nyugodtabban szólt hozzám, s úgy tűnt, elvonultak a viharfelhők.
- Persze, máris behozom. - Rámosolyogtam, s ezúttal már tényleg megfogtam a kezét, majd közelebb hajoltam és megcsókoltam az ajkait.
- Én sem akarok veszekedni és nincs is rá okod. Nem is lesz, rendben?- Rákacsintottam, majd felálltam a bárszékről, s megigazgattam a zakómat.
- Mindjárt jövök, addig kortyold azt az ananászlét. És nagyon remélem, hogy mire visszaérek, nem csap le senki a kezemről, mert akkor nagyon morcos leszek. - Nevetve léptem távolabb, majd célba vettem a parkolót...

Lexi egy ideig még körözött a házban, ő is rendelt egy italt a pult távolabbi szegleténél, s úgy tűnt, mintha keresne valakit, hisz szemeivel éhesen falta a tömeget, s poharával megindulva prédára vadászott. Charlie, ha jól figyelt, észre vehette, hogy amint eltűntem a kijáraton, nem sokkal később Lexi is arra vette az irányt.

Miközben odabent szólt a zene, odakint elég hűvös volt, fújdogált a szél, s érződött a közelgő november. Ütött-kopott Thunderbirdömet keresgélve jártam a parkoló apró kavicsokkal szórt ösvényét, mikor váratlanul elém ugrott egy férfi és arcon vágott. Iszonyatos erővel találta el az orromat. Éreztem, hogy megered a vérem, talán még az ajkam is felrepedt, de mielőtt lereagálhattam volna, már a következő ütést mérte rám. A félhomály miatt csak nehezen ismertem fel a támadómat, Judaht. Azt a fickót, aki állandóan zaklatta Charliet, s akit legutóbb kidobtam a lakásából. Ijesztő volt, ahogy felém jött, harmadik ütése előtt már igyekeztem felvenni a harcot, vissza is ütöttem, de ő erősebbnek bizonyult. Amint a földre kerültem, az oldalamat kezdte rugdosni, a szemem már bedagadt, így egyre homályosabban láttam. Fogaim közt éreztem a vér ízét, bordáim sajogtak, akárcsak minden testrészem. Még próbáltam feltápászkodni a földről, de a következő ütésétől egyenesen beestem a szökőkútba, aminek az alján még állt néhány centi víz. Totálisan kiütött, s még az eszméletemet is elveszítettem. Ott feküdtem, összeverve az alig néhány centis vízben, miközben bent szólt a kellemes zene...

- Jól van, menj csak, de aztán siess, mert ha még egy ilyen ananászlé megkörnyékez, nem fogok ellenállni, feladom női büszkeségem, és megcsallak vele – vigyorodtam bele szórakozottan a rövid búcsúcsókba, s miközben ő megindult kifelé, én apró kortyokban legurítottam a megrendelt italt. Miközben fogytak a centik a pohárból, unottan mustráltam a hatalmas tömeget, s már két perc után vártam, hogy az ajtó felöl érkező ösvény megnyíljon az emberek között, s Carter visszasétáljon hozzám hanyag eleganciát sugárzó testtartásával.
Egy ideig köröket írtam le a vékonyfalú üvegpohár száján, s élveztem a magas hangot, amit nedves ujjam váltott ki a törékeny kis hangszerből, majd körmeimmel a pulton kopácsoltam, s ahogy kitették elém a következő pohárnyi italt, el is toltam magamtól. Túl sok idő telt már el, s ez nem csak nekem tűnt fel, nem csak én szándékoztam Carter keresésére indulni, kedves ex-gimnazista társunk megelőzött, s átverekedve magát az emberek szoros heringfelállásán, máris Carter után indult. Hova máshová mehetett volna? Pont olyan türelmetlen várakozással nézte meg magának az összes barnahajú, sötétkéké zakót viselő férfiegyént, ahogy én szerettem volna felismeri bennük Cartert. Minduntalan elhibáztam a felismerést, ezért úgy döntöttem, magam is elindulok, hátha sikeresebb leszek, az egy helyben üldögélésnél.
Ahogy kifelé haladtam, s a hideg levegő megcsípte meztelen vállamat, már láttam, hogy a vörös jól tudta, mikor kell kijönnie, s hol kell tartózkodnia. Vajon telefonon egyeztettek? Pillantásukkal igézték meg a másikat, gondolatátvitel segítségével beszélték meg a titkos találkozóhelyet?
Elszorult a szívem, s úgy éreztem, hogy a föld is kicsúszik talpaim alól, mikor megláttam egymásba fonódni a két testet. Bizonyos Lexi és Carter álltak a házunk előtt egymást ölelve, a másik ajkát falva, anélkül, hogy én tudnék rajta. Szemeim könnycseppekkel teltek meg a hatalmas megaláztatástól. Nem bírtam felfogni, hogy vajon mi vitte rá a férfit arra, hogy más nő szájában keresse az élvezetet. Ennyire nem lehettem kellemetlen társaság, s remélhetőleg nem csak közel laktam hozzá, s ezért a polcról könnyebb volt leemelni egy trófeát, mint kitúrni a végtelen mélységű fiókos szekrény mélyéből.
Felfüggesztve a gyötrő gondolatokat, neki iramodtam a párosnak, hogy letépjek a vörös lányt Carterről. A megalázó meglepetés azonban abban a pillanatban ért, hogy szembe találtam magam az értetlenül pislogó bamba férfivel. Még csak nem is hasonlított Carterre, fele annyi sármmal nem bírt ez a férfi, mint akit én kerestem.
Belepirultam tolakodó tettembe, s nem győztem bocsánatot kérni kettősüktől. Morogva, elégedetlenkedve álltak odébb, hogy én, az őrült nőszemély többet ne vethessem rájuk magam, ezzel tönkre téve legszebb pillanataikat… egy-egy. A vörös pont úgy tönkre tette az én pillanatomat, mint én az övét. Ez az egy dolog volt, amivel nyugtatni tudtam magam.
Nem értem, miért tört rám ismét a féltékenykedés, s miért nem bíztam meg Carterben, mikor megígérte, hogy még csak nem is fog más nőre nézni a kedvemért. Annyira édes volt, én pedig itt toporogva a verandán, azon kapom magam, hogy azon gondolkozok, mi van, ha nem is az ajándékomért jött ki, csupán indokot keresett, hogy itt hagyhasson, engem a hisztérikát.
Fázósan megsimogattam két felkaromat, s utána úgy döntöttem, nem megyek vissza egyedül, megvárom a férfit. Páran elsuhantak mellettem, köztük Judah is, aki elégedett vigyorát kézfejével törölte le szájáról. Nem értettem, mire feltesz ilyen fennkölt mozdulatot, mikor személyével a wckagylót sem takarítanám le használat előtt.
Biccentettem felé ugyan egyet, de nem szenteltem neki sem több figyelmet, mint a mellettem elsuhanóknak. Célba vettem a járművet, amivel érkeztünk Carterrel. Biztos voltam benne, hogy a férfi még itt van kint, ha nem lépett meg, így magabiztosan haladtam előre, nem féltem tőle, hogy elkerüljük egymást.
Az autó furcsamód nyitva volt. Ez a fajta hanyagság pedig egyáltalán nem volt jellemző Carterre, így gyanakodva néztem körbe a földön, hátha meglátom a férfit. A legrosszabb is megfordult fejemben, s torkomban ismét csomó keletkezett.
Én küldtem ki ide, s talán én… nem mertem befejezni, mert akkor féltem volna, hogy rémálmom valóra válik. Kitartóan, bízva a legjobban, kerestem tovább a férfit.
- Carter! Itt vagy? Carter! Carter?!
Megdöbbenve láttam meg a férfi mozdulatlan testét a szökőkútba zuhanva. Csupa víz volt viselete, s nem mozdult. Első dolgom volt, hogy kitapintsam pulzusát, csak utána foglalatoskodtam azzal, hogy felhúzzam őt a szökőkút szélére, ahol legalább már nem kellett vízben tocsognia.
- Ébredj fel… térj magadhoz Carter, különben soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy hagytalak kijönni. Könyörgöm, csak nyisd ki a szemed. Kérlek szépen… - paskoltam meg kétségbeesve a férfi arcát. Heves sírásban törtem ki, s félelmem teljes kómába ejtett. Ott szorongattam a férfi kezét, miközben leküzdöttem róla a vizesebbnél vizesebb ruhadarabokat, s segítségért kiabáltam. Nem is emlékszek már, miképp kerültem be a kórházba, ki segített Cartert is behozni.

Miért is gondoltam azt, hogy lehet egy fergeteges esténk, amit vígan, nevetve, s boldogan tölthetünk el egymás társaságában. Annyira jól alakult minden, leszámítva az apróbb zavaró tényezőket, mint Lexi. De valaminek mindig történnie kellett, s ha nem épp egy ex vagy egy betegség szólt közbe, akkor a sors mindig elénk dobott egy harmadik átkot, mely csak gátolta boldogságunkat.
Az a féreg Judah tehetett mindenről. Ha ő nem jelenik meg a parkolóban, s nem támad nekem, akkor valószínűleg már az ajándékommal közelítettem volna a ház felé. Így viszont csak az a szerep jutott, hogy én legyek az áldozat, aki örök nyugalmat lel a hideg, hűvös éjszakában.
Ha magamnál lettem volna, biztos keservesen fel is nevetek, mert a Sors érdekes humorral bírt. Mondhatni már elhittem azt, hogy meggyógyulhatok a rám aggatott betegségből, erre elém tol egy újabb akadályt?
Nem tudom, hogy meddig feküdhettem a vízben, de ahhoz biztos elég volt, hogy lehűljön a testem, s átfázzak. Ez pedig október végén nem volt csodás érzés, sőt. Veszedelmet okozhatott.
Nem tértem magamhoz, mikor paskolták az arcomat, arra sem ébredtem fel, mikor szólongattak, az eszméletvesztés sokáig tartott.
Egy fiatal, éppen arra sétáló pár vette észre Charlie hisztérikus sírását, majd, miközben a férfi odarohant, hogy segítsen a lábaimat is kiemelni a vízből, a páros hölgy tagja tárcsázta a mentőket, akik negyed órán belül a helyszínre értek. Addigra már a nő Charlieval próbált foglalatoskodni, miközben a férfi igyekezett ellenőrizni a pulzusomat, s tekintetével a lehetséges elkövetőt kereste odakint.
Az eset felháborodást keltett az arra járókban, s szörnyülködés jeleit húzta arcukra. A mentősök gyorsan és szakszerűen tettek be a járműbe, s döbbentek rá arra, hogy egy kollégájukat kell menteniük. Charliet szintén a járműbe ültették, s mivel Ő sem volt jó színben, azonnal méricskélni kezdték a pulzusát, s szólongatták Őt.
A szirénák hangosan törték meg a város csöndjét, s nem sokkal később megérkeztünk az általam annyira utált épületbe.
- Miss Clavel, itt egy pokróc. Jól van? Nagyon fontos lenne, hogy el tudja mondani a rendőr uraknak, mi történt. – Az egyik nővérke igyekezett szót érteni a zokogó nővel, aki még mindig az eset hatása alatt volt.
- Kihallgathatjuk már? Mi van? – A fánkzabálók türelmetlenségét mindenki hallhatta száz méteres körzetben. Őket nem érdekelte az, hogy valakit baj ért, hogy az áldozat miatt van, aki aggódik. Türelmetlenül követelték a válaszokat, a vallomásokat, s minél előbb ki akarták deríteni, hogy mi történt.
- Várjanak odakint! – Szólt rájuk a nővérke erélyesen, majd arcukra csukta az ajtót, és visszasétált Charliehoz.
- Kisasszony, kérem, hagyja abba a sírást! Ha így folytatja, legyengül. A barátját már kezelésbe vették az orvosok, higgye el, hogy rendbe fog jönni. Ebben a szobában maradhat egy ideig, odakint a büfében talál kávét, teát, a nővérpultban pedig tud tájékozódni a barátjáról. Két rendőr vár Önre odakint, szeretnék tudni, hogy mi történt pontosan. Ha jobban érzi magát, kérem beszéljen velük. Nekem most mennem kell, meg lesz? – A nővérke nagyon kedves volt Charlieval, majd dolgára sietve elhagyta a kórházi szobát.

Fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem. Egyszer még kint ülök a szökőkút szélén Cartert az ölembe húzva, könnyeket hullatva, mikor pislogok kettőt, már alig látok át dagadtra sírt szemeim gödrén, s egy mentőkocsi belseje tárul elém. Lassan érzékeltem a külvilágot, mintha mindenki suttogna, nem is igazán értem tisztán, miről beszélnek. Néha megrázzák a vállamat, szemembe világítanak, vagy feljebb húzzák a vállamra terített pokrócot. Nem tudtam arra koncentrálni, hogy mi történik velem, a szemem előtt egyetlen képet láttam, Cartert. Fehéren, elsápadva, ruháitól megfosztva feküdt a mentőasztalon, s többen is körül állták. Alig láttam belőle valamit, annyian sürgölődtek körülötte. A kórházba érve a fehér falak, a sípoló sziréna hangja megszédített, s az ijedtségtől, hogy nem értettem, mi történik körülöttem, nem tudtam, hogy van Carter újra felzokogtam. A mentőben halkan szipogtam és hatalmas könnyeket ejtettem a férfiért, most azonban újra teli torokból ordítottam fájdalmamat.
Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, hogy megvigasztaljon, mert az egyetlen ember, akinek elhittem volna, hogy egyszer még minden rendbe jön, hogy minden jó lesz, az Carter lett volna. A hazug szavaknak nem tudtam hinni. S itt senki nem tudott biztosan mondani.
Könnyeimen át nem láttam az utat, csak azt éreztem, hogy kihúznak a mentőből, s határozottan tolnak előre a bejárat felé. Egy pillanat volt csak, míg megtöröltem orromat, máris szem elől vesztettem Cartert. Ellenkezni még esélyem sem volt, olyan erősen tartott két nővér két oldalról, s toltak egyre befelé. Elvesztettem Cartert. Elvitték tőlem, s nem tudtam rá eléggé vigyázni. Szörnyű bűntudat kerített hatalmába, amiért nem mentem vele a kocsihoz, s nem vigyázhattam rá. Meg sem kellett volna engednem neki, hogy egyedül kimenjen. Mit tettem?!
- Hagyjanak! Engedjenek el! Carterhez akarok menni. Vele akarok lenni. Muszáj vele lennem. Engedjenek. Kérem, engedjenek. Meg fog halni. Vele kell lennem… kérem – könyörgésem, s gyenge próbálkozásaim mind sikertelenek voltak. Már nem a két nő keze közül kellett volna szabadulnom, hanem egy zárt ajtó választott el attól, hogy Carter keresésére indulhassak.
Az ajtónak esve dörömböltem, s üvöltöttem, hátha valakinek megesik rajtam a szíve, s majd kienged, de ez nem történt meg. Százan is elsiettek a folyosón, látták könnyáztatott, felpuffadt, vöröslő arcomat, egy pillantásnál még sem szenteltek nekem több időt.
Ők is érezték, hogy baj van, ahogy én is tudtam ezt. Carter mellett kellett lennem, ehelyett itt zokogtam a padlóra csúszva. Annyira lassan telt az idő, hogy nem voltam képes megítélni meddig voltam egyedül, s mennyi idő kellett, míg visszavonszoltam magam a hófehér ágyig, hogy felüljek rá.
Teljesen elhagytam magam, vigasztalhatatlan voltam.
Mikor legközelebb rám nyitották az ajtót, már csak hangtalanul folytak lefelé arcomon könnyeim. Nem volt erőm ordítani, már levegőt sem igazán kaptam, meghajlott testem ezt pedig csak még nehezebbé tette.
Vállamra ismét egy meleg pokróc került, melyet most már védelmezően húztam magam köré, és gubóztam bele jó szorosan.
- Én nem akarok beszélni velük – töröltem bele könnyeimet az anyagba, s utána újra felpillantottam a nővérre. – Nem tudok nem sírni. Carter bármikor meghalhat. Nem leszek jól – préseltem ki magamból elfúló hangon egymás után a tőmondatokat, s csak utolsó szavaira kaptam fel a fejem. Tájékozódhattam Carterről.
Ez némi reményt adott, s így sokkal több kedvem lett ahhoz a beszélgetéshez is, hiszen utána rögvest mehettem, s informálódhattam róla, hogy hol van Carter.
A rendőröket beengedtem, s megvártam, míg leülnek mind a ketten az ágyra, de kérdéseiket többször is meg kellett ismételniük, hiszen gondolataim már régen máshol jártak. Carter arca járt egyfolytában a fejemben, s hogy anélkül nem halhat meg, nem hagyhat itt, hogy nem tudja meg, hogy kisbabánk lesz.
Erre aztán azonnal táskám után kezdtem kutakodni, de az már nem volt nálam. Valószínűleg elhagytam valahol, pedig benne voltak az ultrahangos képek, amiket meg akartam mutatni Carternek. Ismét elkomorultam, s könnyekkel megtelt szemekkel néztem fel a két férfira.
- Válaszolna, végre? Már ötödszörre ismétlem meg, hogy mit látott?
- Nem látták a táskámat? Aprócska, fehér volt, és vállra akasztható. Nagyon fontos lenne, benne voltak a…
- Hölgyem, biztosíthatom róla, hogy a táskája helyett majd vehet magának egy másikat, de ne raboljuk egymás idejét. Mit látott?
- Vért. Cartert… - soroltam a fejemben felvillanó képek alapján a szavakat, s vártam, hogy végre írjanak valamit jegyzettömbjükre, de ez nem történt meg, várták, hogy folytassam.
- Személyt, látott? Bárkit. Aki nem Carter. Mondjuk, aki abból az irányból jött, ahol Cartert találta.
- Sokan voltak, és miért kellene erre emlékeznem? Nem tudom ki tehette, fogalmam nincs róla, hogy ki akart ártani Carternek. Ott találtam meg a szökőkútban. Ájultan feküdt, a kocsija nyitva volt. Maguk a rendőrök! Menjenek oda, keressenek nyomokat, ne engem zaklassanak. Nem tudok válaszolni maguknak. Hagyjanak békén, meg kell keresnem Cartert – nem bírtam koncentrálni, s nem is állt szándékomban visszagondolni arra a szörnyű pár percre, mikor megláttam a földön fekve, saját vérében a férfit. Hiába kérdeztek, nem tudtam választ adni nekik, eldöntendő kérdéseikre csak csóváltam a fejem, fel sem fogtam mire kíváncsiak. Menni akartam… mikor ők is észrevették, csak elégedetlenül levágták az ágyra füzetkéiket, s hagyták, hogy utamra menjek.
Nem volt kérdés, hogy első utam az információs pulthoz vezetett, ahol azonnal kikönyörögtem Carter betegszobájának a számát. Egész biztosan azt mondták, hogy még nem látogatható, és maradjak kint a folyosón, míg nem jön egy orvos, ennek ellenére futva tettem meg az utat az ágyáig, s nem érdekelt, hogy holmi szavakkal távol akartak tartani a férfitől. Szét sem nézve, azonnal berobbantam a helyiségbe, s az ágyneműk közé veszett férfi mellé rogytam. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint múltkori kórházi randevúnk alkalmával, így most nem kockáztattam meg, hogy felüljek mellé. Az ágy mellé helyezett műanyag székre ültem, s úgy figyeltem a megtisztított arcot. Már nem volt véres, de a lila monoklik, s hosszú varrások, átvérzett kötések biztosítottak róla, hogy nem csak álmodtam a történteket. De legalább lélegzett, s ez némi reményt adott a következő percekre.
Lehajtva fejemet, két tenyerembe fogtam elgyötört arcomat, s vigyázva álmára, nehogy felébresszem csendes pityergésbe kezdtem.

Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem eszméletlen, de sötét volt még, amikor magamhoz tértem, s mindenem fájt. A bal szememre alig láttam, éreztem, hogy feldagadt az arcom, a bordáim fájtak, sőt, minden egyes csontomban éreztem a fájdalmat. Émelyegtem, szédültem és fájt a fejem, a szám kiszáradt, s rázott a hideg. Csak nehezen mozdultam volna, de az még a félhomályban is feltűnt, hogy Charlie ott van mellettem.
- Charlie..- Ejtettem ki halkan a nevét, miközben kezemmel próbáltam megérinteni az övét. Hihetetlen, hogy míg néhány órával korábban erős voltam és éreztem az energiát, ezekben a percekben úgy éreztem, mintha elütött volna egy autó. Pedig csak az a féreg támadt rám, Judah.
Tisztán emlékeztem arra, ahogy nekem rontott, s dulakodni kezdtünk az udvaron, nem tudtam elfelejteni az arcát, s attól féltem, hogy ha velem ezt tette, akkor Charliet is bántani fogja majd.
- Charlie…- Szóltam hozzá halkan újra, s a lány észrevett, és közelebb húzódott, akkor halkan nyöszörögtem neki a tettes nevét.
- Judah volt…vigyázz vele, kérlek. – Mondtam egész halkan, de mielőtt még többet beszélhettünk volna, egy orvos és egy nővér lépett a szobába. Felkapcsolták a villanyokat, majd a doktor szigorú pillantással mérte végig Charliet, majd bosszúsan szólalt fel.
- Kikötöttem, hogy senki nem jöhet be a beteghez, amíg a vizsgálatok folynak. Kérem, most hagyja el a szobát! – Majd addig nem is tett semmit, míg Charlie fel nem állt és ki nem sétált a szobából. Csak azután kezdett el engem vizsgálni, ami legalább fél órát vett igénybe az első vizsgálatokat követően. Miután végzett, még odasúgott valamit a nővérnek, aki azonnal kisietett, majd egy másikkal érkezett vissza és infúziót kezdtek bekötni nekem. Remek, csak erre vágytam. Az orvos, elhagyva a szobámat, pillantásával Charliet kereste, majd oda is lépett hozzám.
- Kisasszony, nem tudom, hogy tisztában-e voltak eddig Mr. Adams állapotával, de azt kell mondanom, hogy az úrnak napjai, legfeljebb hetei vannak hátra. Csodálom, hogy ezt eddig nem vették észre, sajnálom. …Ami a jelenlegi állapotát illeti, csak ront a helyzeten. Többszörös zúzódások és felszíni sérülések. Azon kívül megfázás, és magas láz, ami annyira legyengíti a szervezetét, hogy nem igazán tudunk mit tenni. Antibiotikumot az egyéb kezelések és gyógyszerek miatt nem szedhet. Most infúziót vezetünk be, remélhetőleg a benn rejlő ásványi anyagok segítenek valamennyire felerősíteni a szervezetét. De nem sokat tehetünk…Az lesz a legjobb, ha Mr. Adamset bent tartjuk, ha tudja, értesítse a rokonait is. Jó éjszakát! – Köszönt el a doktor, majd tovább sétált, miközben én odabent szenvedtem az ágyon. Nem éreztem magamban erőt, s megijesztett az, hogy órák alatt mennyire megzuhantam. A magas láztól rémesen éreztem magam, s rossz érzés kerített a hatalmába. Féltem.

Könnyeimtől észre sem vettem először, hogy Carter magánál volt, mikor leültem mellé. Óvatosan tapogatózó keze aztán felhívta a figyelmemet rá, hogy még nem vagyok egyedül, még itt van velem, még valamiért vissza kellett jönnie hozzám. Hozzánk kellett visszajönnie.
Halk suttogására már azonnal felkaptam fejem, s ráemeltem kisírt szemeimet, hogy erőtlen kezét enyémek közé vegyem. Láztól hevült bőrére apró csókot leheltem hideg ajkaimmal, hogy érezze itt vagyok vele. Ha kell, egész éjszaka itt fogok ülni mellette, s várom, hogy lemenjen a láza, ne verejtékezzen, s jobban legyen. Virrasztani fogok ma éjjel, holnap egésznap és így tovább mind addig, míg nem mondja azt, hogy jól lesz.
- Itt vagyok. Mondd, itt vagyok veled – szorítottam meg gyengén kezét, és közelebb csúsztam hozzá, hisz láttam, hogy erőlködik, s ajkai elnyílnak, hogy beszélni tudjon. Összevontam szemöldökeimet, mikor meghallottam volt edzőm nevét, majd megkeményedett arcvonásaim hitetlenkedőre váltottak, mikor megmagyarázta, ebben a pillanatban miért Judah a legfontosabb.
Nem tudtam, hogy mit tehettem volna. Ha magam keresem fel a férfit, akkor máris feldühítem Cartert azzal, hogy máris megszegem kérését, ráadásul vakmerőség lett volna pusztakézzel odaállítanom az erős testfelépítési, sportos férfi elé, s megfenyegetnem saját fizikai erőmmel. De ez volt az első gondolatom, hogy megbosszuljam, amit tett Carterrel. Egyedül kevés lettem volna oda, talán úgy megver, hogy még a kisbabánkat is elveszítem, akkor pedig már az életem ismét csak egy kupacnyi ürülék szintjén lett volna. Segítségre volt szükségem, s már tudtam is, hogy hol fogom ezt megkapni.
- Megbánja az a féreg, ígérem neked, hogy egy életre megkeserítem az életét. Én… - tovább folytattam volna a nyugtatást, de a belépő orvos félbe szakított, s nem is tűrt ellentmondást, mert azonnal száműzött a helyiségből. Carter egészsége volt a legfontosabb, így egy fájó-búcsú pillantással magam mögött hagytam a kórtermet. Féltem, hogy az idő alatt is történhet vele valami, de talán a legjobb kezekben volt, orvos vigyázott rá.
Az üvegablakon még visszanéztem az ágyban fekvő férfire, majd futva indultam végig a kórház folyosóin, hogy megkeressem a két rendőrt, akik az előbb még annyira tudni akarták, mit láttam. Ahogy gondoltam, a büfénél találtam meg őket, amint kávéjukat iszogatták, s egy kávét tologáltak ide-oda az asztalon. Nem jutottak előrébb, hát majd most.
- Elnézést, el kell mondanom valamit, ha még nem késtem el – húztam ki magamnak egy széket, hogy leülhessek velük szembe és elmeséljem a történteket, amit Cartertől hallottam.
-… kifelé mentem, mert Carter kiment a kocsihoz a meglepetésemért, s már jó ideje nem jött vissza. Féltettem, hogy baja esett. Mikor kiértem megláttam velem szembe jönni Judah-t. Ő az egykori balett oktatóm, a mentorom, és annyira a szívére vette a balesetemet, hogy évekig nem húzhatok balettcipőt – ezzel a szöveggel magamat nyugtattam, a rendőröknek azt is mondhattam volna, hogy soha többé, nem érintette volna őket rosszul -, hogy valakin elégtételt akart venni, akit bűnösnek gondolt. Cartert találta meg, és amint egyedül maradt, lesújtott rá. Így már tudnak tenni valamit? El tudják kapni? Be kell vinniük az őrsre, le kell tartóztatniuk, és életfogytiglanit, vagy halálbüntetést kell kapnia azért, amit tett. Egy ember életét kockáztatta!
- Ácsi-ácsi, kisasszony, majd a bírónő és az ügyvédek eldöntik, hogy mi lesz a sorsa, de nagyon sokat segített nekünk. Felírtuk a címét, a nevét és minden tőlünk telhetőt megteszünk. Amint történt valami, értesítjük. További szép estét!
A két kopó arca felvirult, s olyan sietve távoztak a büfétől, hogy még jegyzetpapírjaikat is az asztalon felejtették a félig fogyasztott kávé mellett.

Negyven perc is eltelhetett, mire visszataláltam Carter szobájához, ahol szembe találtam magam a szigorú kezelőorvossal. Azt hittem ismét leszid, amiért az útjában vagyok, de most hozzám jött, s előttem állt meg.
Nehéz légvételei megijesztettek. Tudtam, hogy nem lesz vidító, amit mondani akar, de hogy olyan keménységű szavakra kell számítanom, minthogy néhány hét vagy nap kínálkozik csak számunkra, teljesen lerombolt.
Könnyeim a kisírt úton leszáguldottak arcomon, s hogy a fájdalomtól ne sikítsak fel, két tenyeremmel torlaszoltam el a hangok útját.
- Most erősnek kell lennie kisasszony. Nem ijeszthet rá Mr. Adamsre, ha bemenne hozzá. Had élje az utolsó napjait nyugodtan, ne sürgesse és ne emlékeztesse. Ő maga tudja jól, hogy mennyire kevés idő van már csak birtokában.
- De hát még hat hónap… még hat hónap és.
- Attól tartok hat hónap múlva már csak az emlékeiben lesz magával – tenyerét vállamra helyezte, hogy úgy adjon némi erőt a következő napokra.
- Ha bármi történne, szóljon.
Nem válaszoltam, meg sem köszöntem gondoskodását, azonnal a szoba ajtaja felé vettem az irányt. Kitárva a nyílászárót, megtorpantam az ajtóban, s félve néztem a plafonra meredő Cartert. Rémisztő volt, fájdalmas a tudat, hogy holnap már talán nem lesz velem.
- Carter… - remegtek meg ajkaim, s vált érthetetlenné minden szó, ami kijött számon. Nem bírtam türtőztetni magam, a fájdalom felemésztett.
Most nem a székre ültem, az ágy szélére nehezedtem rá, hogy óvatosan ráborulhassak a férfi mellkasára. Szavak sokáig nem jöttek ki a számon, ilyenkor nem volt semmi, amit mondani lehetett volna a másiknak. A kölcsönös közelség volt az egyetlen jó tett ilyenkor.
- Szeretnél beszélni valakivel? Idehívhatom Saraht, vagy a szüleidet, a testvéreidet, a rokonaidat… tényleg, nem is tudom, hogy milyen rokonaid vannak – töröltem meg arcomat, s párat szipogtam, hogy rendesen kapjak levegőt.
- Szívesen idehívom őket, ha attól jobban leszel. Bármit megteszek, Carter – hajtottam le reményvesztetten fejemet, s a sírástól nem tudtam tovább beszélni. Egy megtört kisgyermek ígéretével próbáltam rendbe hozni a felnőtt élet nehéz pillanatát. Itt már ez nem segített, de ostobán hittem benne, hogyha rendet teszek a szobámban, akkor minden rendbejön majd.
De ez már soha nem fog helyrejönni. Soha.
- Meglepetést akartam neked. Még húzni akartam és halasztani, hogy akkor tudd meg, mikor már teljesen nyilvánvaló, mikor már nem én mondom el, hanem… te veszed észre. De fogalmam nincs, hogy mennyi időnk van még hátra, és azt akarom, hogy te is úgy örülj neki, ahogy én tettem. Legalább egy kicsit örülhess. Kisbabát várok Carter. A te kisbabádat várom – pillantottam fel rá nehézkesen, s ha engedte, akkor megfogtam kezét, hogy ujjainkat egymásba kulcsolhassam.
- Ha nem örülnél neki, én megértem. Elvetethetem… még nincs három hónapos, elvégzik az abortuszt. Csak azt hittem ezzel örömet tudok majd szerezni neked. Ő nem egy ékszer, de én jobban örülök neki, mint egy gyűrűnek, vagy egy nyakláncnak… - magyaráztam szipogva a férfinek, de nem mertem rápillantani, mert féltem, hogy az ő szemében nem lesz annyi öröm, mint amennyit szerettem volna látni.

Megijesztett az, ahogyan Charlie reagált, én csak figyelmeztetni akartam Őt arra, hogy milyen veszélyes Judah, s aggódtam érte, féltettem, hogy ha nekem esett a fickó, akkor később majd Őt fogja bántani. Fel akartam hívni a figyelmét a veszélyekre, de azt hiszem, félreértette, mert hevesen reagált. Utána akartam szólni, hogy ne tegyen semmi őrültséget, de akkor jelent meg az orvos, és kitessékelte Őt az ajtón, bennem meg annyi erő sem volt, hogy utána kiabáljak.
A férfi és a nővérke körülöttem sürgölődtek, a doki az adatlapját nézegette, s a korábbi vizsgálatok eredményeit vetette össze a mostaniakkal. Nagy nehezen próbáltam nyitva tartani a szemeimet, még annak ellenére is ,hogy rettentően éreztem magam. Nem volt bennem semmi erő, a láz pedig teljesen kikészített, s csak nehezen tudtam gondolkodni. Testemet sem tudtam igazán mozdítani, köszönhetően az ütéseknek és rúgásoknak, amit elszenvedtem attól az aljas alaktól.
- Doki, mikor jövök rendbe?- Tettem fel halkan a kérdést, miközben még a mutatóujjamat is mozdítottam, hogy felhívjam a figyelmét magamra, s ne csak a papírjait bújja. Az idősebb férfi levette a szemüvegét, majd közelebb hajolt hozzám, tekintetéből látszott a komolyság, s az, hogy hezitál a válaszadás előtt.
- Mr. Adams…már magában az ütések is nyolc napon túl gyógyuló sérülések, bár mindent elkövetünk, hogy könnyítsük a fájdalmát. Az, hogy Ön hosszú percekig feküdt a vízben odakint, rossz hatással volt a szervezetére, rendkívül legyengítette azt. Ráadásul…nem tudom, mennyire van tisztában a dolgokkal, de. – Mély sóhaj tört fel ajkain, végül folytatta.
- Uram, bármennyire is szeretnék biztató dolgokat mondani, nem tehetem. Önnek a legjobb esetben is hetei lehetnek hátra. Sajnálom. Igyekszünk mindent megtenni, hogy jobban legyen. Néhány nap múlva akár el is hagyhatja a kórházunkat, és pihenhet otthoni körülmények között is, ha szeretne…- Pillantásomban düh, harag, s szenvedés csillant fel, nem is bírtam állni az orvos tekintetét, így elfordítottam a fejemet , s összeszorított fogakkal próbáltam magamba fojtani a könnyeimet.
Alig néhány órával korábban még vígan, boldogan szórakoztam Charlie társaságában, nem is éreztem, hogy rosszabbodott volna az állapotom, most meg…Vége lett mindennek, minden álmomnak és reményemnek. Ennyi lett volna?
Hatalmas kő nyomta mellkasomat, s a szürkeség, a kórházi falak sem enyhítették magányomat és mérhetetlen fájdalmamat.
Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, fény szűrődött be, én pedig arra pillantottam, s megláttam Charlie sziluettjét. Egyik kezemmel igyekeztem letörölni a könnycseppeket, mielőtt még közelebb ért hozzám, de ezúttal már nem tudtam rá mosolyogni, nem tudtam mosolyt erőltetni az ajkaimra, mert fájt annak a tudata, hogy el fogom veszíteni, hogy el kell Őt hagynom, s fájdalmat hagyhatok magam után.
Figyeltem a szemeit, s már sejtettem, hogy Ő is tud mindent. Néztem a mozdulatait, láttam, ahogy mellém telepedett, s a fejét a mellkasomra hajtotta, de képtelen voltam Őt megölelni. Nem mertem, nem tudtam, mit kellene tennem, mit lehetne egy ilyen helyzetben tenni. Csak feküdtem , és figyeltem Őt. Kérdéseire csak nemlegesen ráztam meg a fejemet, abban sem voltam biztos, hogy találkozni szeretnék egyáltalán bárkivel is, rajta kívül.
- Charlie..- Szólongattam erőtlenül, miközben láttam, hogy eltörik nála a mécses, s nem bírja magát tartani tovább. Rossz volt látnom, hogy szenved, mert nem akartam, hogy ennek ez legyen a vége.
- Charlie…- El akartam mondani neki azt, hogy ennek így nincs semmi értelme, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, Ő kezdett beszélni. Meglepetést említett, értetlenül hallgattam, hogy miről lehet szó, s mikor kiejtette a kisbaba szót, hirtelen nem is tudtam, hogy sírjak, vagy örüljek, de már én sem tudtam tovább tartani magam, s szemeimből kibuggyantak az első könnycseppek.
Olyannyira meghatódtam, hogy rám tört a zokogás, s percekig meg sem tudtam szólalni. Nagy erő kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam, s letörölve a könnyeimet, újra Charliera tudjak nézni. Próbáltam megérinteni a kezét, s halkan szólaltam meg.
- Örülök neki, és bárcsak azt mondhatnám, hogy veletek leszek…- Ismét gombóc szorította a torkomat, s kellett néhány pillanat, mire újra tudtam folytatni.
- Szeretném, ha majd mesélnél neki rólam, és azt kívánom, hogy találj magad mellé olyan férfit, aki úgy fog szeretni, ahogyan én, és jó apja lehet majd a babánknak. Ne sírj..nem akarom, hogy így emlékezz rám, búcsúzzunk el most. Gondold azt, hogy leléptem Thaiföldre és felcsaptam kalandornak…- Megerőltetve magamat, igyekeztem egy halvány mosolyt csalni az arcomra, miközben megérintettem az arcát, s végig simítottam azon. Fájt minden egyes mondatom, de azt akartam , hogy szabad lehessen, és boldog lehessen nélkülem.

Lehulló könnyeimet beletöröltem a takaró anyagába, majd megerőltetve elnyűtt arcizmaimat, felegyenesedtem, hogy úgy nézzek a férfire. Nem bírtam elképzelni, hogy néhány hét múlva már ne nézzen vissza rám, hogy ne öleljen karja, ne csókoljon szája. Nem bírtam nélküle elképzelni a napjaimat sem, így a létezést. A gondolattól is mély depresszió kerített hatalmába, így inkább a jelenre tudtam koncentrálni. Hiszen még itt volt, nem temethettem el, a pillanatnak kellett élnem, s foglalkoznom vele, amíg velem van.
Ezért is döntöttem úgy, hogy minél hamarabb, de megosztom vele a meglepetését, az én nagy titkomat. Abban a kis időben még velem kellett örülnie. S talán túlságosan is előre száguldottam az időben, de az én fejemben már az is megfordult, hogy boldog szülőpárként együtt festjük a gyerekszoba falát, ruhadarabokat vásárlunk, babaholmikat, kiegészítőket, s mikor rúg egyet a baba, akkor letérdel elém, fülét dudorodó hasamra nyomja, s úgy suttog nyugtató szavakat a gyermekünknek. A remény halt meg utoljára, így bízva bíztam benne, hogy nem csak heteink lesznek, hanem hónapjaink, éveink, elég időm lesz ahhoz, hogy leéljek Carterrel egy életet, s kiszeressek belőle. Most még nagyon távolinak tűnt ez az időpont, de bármennyire is önző voltam, nekem az a néhány hét semmire nem lett volna elég. Egy ilyen veszteséget évek sem lennének elegek, hogy feldolgozzam. Mégis most kellett boldognak lennünk. Ebben a néhány hétben…
Carter a hír hallatán sírva fakadt. Biztos voltam benne, hogy fájdalmat okoztam neki azzal, hogy még nehezebbé tettem neki a távozást az életből, tőlem és szeretteitől. Lesz egy gyereke, akit soha nem fog megismerni. Hiába tudja, hogy már lélegzik, létezik, de nem érintheti, s nem is láthatja.
A gondolattól magam is újfent elérzékenyültem, így a lehető legközelebb férkőztem a férfihez, hogy megfoghassam kezét, másik kezem ujjaival pedig lágyan arcát cirógathassam. Hagytam, hogy kisírja magát. Nem nyugtattam, nem csitítottam, csak ott voltam mellette, s érintéseimmel ezt nyomatékosítottam is benne. Egy életen át és még tovább vele leszek.
- Örökre velünk leszel. Nem tudom nélküled felnevelni, szükségem lesz rád. Carter, senki mással nem tudok felnevelni egy gyereket. Ne hagyj itt, kérlek szépen – még soha nem kértem ilyen szépen embert, mint abban a pillanatban. Sajnos, nem csak Carteren múlt, s lehetetlent is kértem tőle, talán csak a szívét fájdítottam tovább, mégis keserves könyörgésbe kezdtem.
- Kérlek, kérlek, kérlek… - fájdalmas nyüszítéssé fáradt hangom, s mikor meghallottam ajánlatát, vagy inkább tanácsát, hogy keressek magam mellé másik férfit, aki boldoggá tud lenni, egészen feldühödtem. Felelőtlenség és tudatlanság volt a részéről, hogy arra kért, legyek mással, hogy azt akarta, felejtsem el. Felháborított a viselkedése, s majdnem el is csattant egy pofon az arcán szavai miatt, de aztán inkább megállítottam kezemet. Nem bírtam volna elviselni, ha ilyen állapotában még én is megütöm.
- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Nem fogok senki mást szeretni, nem lesz másik férfi helyetted. A gyerekünket csak te nevelheted velem. Nem akarok elmenni és nem is fogok elmenni, itt leszek veled. Ma este, holnap reggel is, és akkor majd hazamegyünk és nem gondolunk erre. Elfelejtjük a kórházat, nem beszélünk arról, hogy beteg vagy. Megnézzük az angol neveket, s mind a két eshetőségnek megfelelően opcionális babaneveket fogunk választani. Eldöntjük, a lakásunkat hol nyitjuk egybe, hogyan alakítunk ki egy gyerekszobát egy kis kuckót a gyerekünknek. Te fogsz festeni, én majd felsúrolom a földre potyogott festék maradványokat. Aztán berendezzük a legszebb bútorokkal. És nem érdekel, hogy mit mondasz. Ez így fog történni. Nem fogok az ágyad mellett ülni tétlenül és egész nap csak sírni. Az utóbbi pár órában egy életre is sok könnyet pazaroltam már el, pedig még életben vagy. Nem fogsz meghalni, mert nem veszünk róla tudomást és kész – hangom ellentmondást nem tűrt. Nem érdekelt, ha ő nem így kívánja eltölteni a napjait, most én voltam abban a helyzetben, hogy döntsek. Nem pedig ő.
- Azt akarom, hogy mikor reggel felébredsz jól legyél. Hogy ne kelljen még egyszer ilyen sértést hallanom tőled… még hogy menjek el és felejtselek el. Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Az egész életem már a tiéd… - fordítottam el dacosan arcomat, s hátradőltem a székben.
Nem tudtam miképp lesz tovább, de nem fogok belenyugodni a halála hírébe ez egész biztos.