Theo & Ellie;; zeneiskola

Kint álltam a zeneiskola előtt, és az odarajzolt ugróiskolán ugrándoztam. Már elég sötét volt, de mivel már nagylány vagyok, így nem félek. Annyira. A táskámat, a kabátomat és a hegedűmet a lépcsőnél hagytam, de innen is nagyon jól látom. Bent nagyon meleg volt, de kint már hideg van, a szőrszálak a karomon felállnak, de most már nem fogom felvenni a kabátomat.
Végigszökdécseltem újra a felrajzolt játékon, aztán pedig ránéztem a nagy templomon lévő órára. Már nagyon késő van, és az apukám még mindig nem jött értem.
Az órámnak már vagy egy órája vége van, és sajnos a zenetanárnénimnek el kellett menni, mert most a lánya szül egy kisbabát, és ezért a másik unokájára kellett vigyázni, le is kellett mondani Mike óráját. Az a fiú ugyan abba az iskolába jár, mint amelyikbe én, de ő nem a biológia osztályba, mint én, hanem a sok nyelvesbe. Anya is nagyon szerette őt, mert szerinte Mike nagyon okos. Nagyon kevés ideje van, ezért csak fél órát szokott lenni a hegedűórán, de nagyon szépen tud játszani, mindig szeretem hallgatni. Szoktam vele beszélgetni, és tudom, hogy nagyon sok mindenre jár, például hegedülni, balettozni, és sakkozni. Anya szerint sakkozni csak a nagyon okos emberek tudnak. Én nem tudok, szóval egy kicsit buta vagyok, de majd megkérem az apukámat, hogy tanítson meg, mert ő nagyon okos.
Mikor ugráltam, egy bácsi odajött hozzám, pontosan ugyan úgy nézett ki, mint ahogy az a bácsi aki a lépcsőházunkban lakott, és akihez nem szólhattam, mert anya megtiltotta.
- Szia! – A bácsi büdös volt, és ahogy közelebb lépett, én hátrább léptem. nem tűnt nagyon aranyosnak, és mikor mosolygott akkor kivillantak a fogai, amik feketék voltak, és olyan hosszú volt a szakálla, hogy eltakarta a nyakát.
- Csókolom bácsi! - Integettem neki, és már nagyon fáztam.
– Egyedül vagy kislány? –
- Igen, de az apukám majd mindjárt jön értem! - Nagy szemekkel néztem föl rá, és összefontam a mellkasom előtt a kezemet, pont úgy ahogy az anyukám. Ezt tőle tanultam.
– Ne kísérjelek haza? Hogy is hívnak? – Kinyújtotta a kezét amibe cukorkák voltak. Rózsaszín és sárga csomagolásban.
- Nem kell köszönöm, mert az apukám értem jön. Ellie vagyok, és nézd bácsi, már ott van az apukám! - Mutattam egy fekete autó felé, ami akkor parkolt le az utca oldalán. Az anyukámnak sokkal rozogább kocsija volt, mint apának.
– Akkor én megyek, de a cukrok Ellie.. – A kezembe nyomtam mielőtt elmehettem volna. Miután elsietett a bácsi, én gyorsan felkaptam a kabátomat és a táskámat, meg a hegedűmet, és odafutottam apa kocsijához, kinyitottam az ajtót, és beültem hátra.
- Már megint elfelejtettél, ugye apa? - Becsatoltam az övemet és a cukraimat nézegettem. Nagyon kedves volt a bácsi, hogy adott nekem, csak azt nem tudom, hogy melyiket egyem meg előbb. A rózsaszínt vagy a sárgát?

A fenébe is, ebben az egész francos épületben mindenki a pontatlanságáról híres? Az értekezletnek már régen el kellett volna kezdődnie és most épp mi van? Ülünk hárman az irodámban a hatalmas fenyőasztal körül és mindenki a kezét morzsolgatja… vagy a telefonjával van elfoglalva (bármennyire is próbál fontoskodónak tűnni Biggins professzor, tudom ám, hogy épp Pou-t eteti!) vagy esetemben a repedéseket és erezetmintákat nézegetem a lakkozott asztallapon. Sajnálattal jövök rá, hogy, amit olyan drágán megvettem az valójában minden csak nem valódi fa. Habár jó minőségű, csak a fóliázott bútorlapoknak vannak ennyire egyforma mintájuk – tudom, mert jómagam is egy olcsó kis asztal mögött kezdtem.
Lassan beszállingózik mindenki, még azok a tanárok is, akikről azt hittem be sem tolják a képüket. Meg kell köszörülnöm a torkom és felemelnem a hangom, hogy végre odafigyeljenek rám. Azt hinné az ember, hogy ha rábíznak egy egyetemet, hogy igazgassa az intézményt, együtt jár vele a tisztelet is. A francokat. Itt, az adott körülmények között és a „szemtelenül fiatal korommal” állhatok én fejen is, akkor is mindenki szemében csak egy felkapaszkodott középiskolai tanár leszek, aki jókor volt jó helyen. (Vagy jó emberekkel feküdt le, hallottam már ilyet is és nekem higgyék el, nem igaz.)
Felvetem újra, megint, vagy ezredjére a kérdést, pontosabban felszólítást, hogy Kit Dale-t dobjuk ki az iskolából, lehetőleg erősen rúgjuk hozzá seggbe is és ha lehet a fején landoljon, törje be és veszítse el azt a maradék pár agysejtjét is, amit még nem ivott, vagy drogozott el. Azt kérdik tőlem miért? Mert tűrhetetlen a magatartásra, mert az előadásaira nem jár be, mert alaptalan… na jó, igaz pletykákat terjeszt és és és… Mert nehéz úgy felnőttet játszani, hogy egy tizenéves idiótának érzem magam a közelében. Nem vicc, hánynom kell tőle, magamtól a helyzettől és az emlékektől, amikor csak nem hagy nyugodni a gondolat éjszaka lefekvés előtt. Ráadásul a nyakamat is rátenném, hogy egyedül az én fejemben jár ő, mocskos cipőkkel, hogy ne csak a nappalom, de az estéim se legyen megkímélve tőle. Francba vele!
Végül persze oda lyukadunk ki, hogy felhívjuk a szülőket, azok egy zavarba ejtően magas összeget fizetnek a fiacskájuk továbbtanulásáért, az igazgató bácsi meg hoppon marad, mert már megint nem tudott megszabadulni a dögös és szemtelen kis diákjától. Viszont cserébe eldöntöm, hogy a Dale család pénzén lecserélem az asztalaimat valódi fenyőre. Legalább haszna is legyen már a szenvedéseimnek.
Mire vége az értekezletnek el is felejtem, hogy miért kapkodtam annyira az elején és addig rendezgetem a ceruzáimat meg papírjaimat még teljesen véletlenül rá nem tenyerelek a telefonomra. Az meg az arcomba világítja az időt és a háttérképemet. Basszus Ellie! Hogy lehetek annyira fogyatékos, hogy több száz diák adatait tartom majdnem teljesen a fejemben, de a saját lányomról elfeledkezek? Mentségemre szóljon, hogy igazán új keletű apuka vagyok még, de akkor is.
Ott hagyok csapot, papot – ráérek majd rendet tenni holnap, vagyis nem, de a gyerek fontosabb – és kocsiba ülök. Nagyon reménykedek, hogy nem kap el a rendőr gyorshajtásért, még azt is megígérem, hogy kicsit kevésbé próbálom meg szeretni gyűlölni Kit-et. Mire odaérek a zenesuli elé, már több mint egy órás késésben vagyok és senki nincs ott csak Ellie. Meg valami fura alak. Mérges leszek. Ki a fene az, miért áll szóba idegenekkel? Nem tanította meg az anyja, hogy vigyázzon magára? Szerencsére, mire eljutok oda, hogy kiszállok és agyon verem elküldöm a pasast, a lányom már a kocsiban ül, biztonságban.
„Sajnálom, értekezletem volt. Ígérem, legközelebb odafigyelek az időre.” Nem tudom hanyadjára ígérek ilyeneket, de tudja ő is, tudom én is, meg tudja a világ is, hogy sose fogom tudni betartani. A világon senki sincs, aki pontatlanabb lenne nálam.
Hátrafordulok hozzá, hogy az óráról kérdezzem és észreveszek a kezében pár szem cukorkát? Bogyót? Rémisztően kísértetiesen hasonlít azokra a vackokra, amikkel Kit tömi magát.
Nos. Van az a borzasztóan rossz szokásom, hogy ha megijedek vagy felkapom a vizet, el kezdek ordítani. Persze erre a lányom rendszerint sírni kezd, és igaza van, de a beidegződéseket nehéz levetkőzni.
„Az mi a franc a kezedben?! Add ide! Kitől szedted?! Ellie, honnan van ez?!” Nem akarok vele kiabálni, mert nem ő tehet róla, tudom. Inkább azt vágnám a földhöz, aki ezt neki adta. De ő nincs itt. Én pedig nyilvánvalóan borzasztó szülő vagyok.

Miután becsatoltam magamat, a cukraimat nézegettem. Szép kis cukrok voltak, aprók, akkorák, mint egy gyógyszer. Tudom milyen egy gyógyszer, mert az anyukám nagyon sokat evett, mielőtt elment, hogy segítsen Istennek vigyázni a többi emberre. Az anyukám azt mondta, hogy most ez nagyon fontos, és ez miatt itt kell engem hagynia, mert neki is segített Isten és ennek fordítva is így kell lennie. Sajnos mióta az apukámmal élek a nagymamámmal sem találkozom, mert apa nem visz el hozzá, én pedig nem tudok elmenni hozzá. Vagyis eltudok. Ma reggel mikor apa elvitt az iskolába azt hazudtam, hogy a hegedűtanárnéni majd értem jön az új iskolámban. Sajnos mióta apával lakom, azóta másik iskolába kell járnom, mert apa nagyon messze lakik az én régi iskolámtól. Igazából nem jött el értem a tanárnéni, hanem egy utcai telefonról hívtam azt a taxis bácsit akinek a telefonszáma ott van apa hűtőjén, és ő hozott el engem ide. nem tudom, hogy apa mit akart a konyhaszekrényben lévő pénzzel kezdeni, de abból fizettem ki a taxis bácsit.
Mikor apa rám kiabált, összerezzentem, az ujjaimat meg automatikusan zártam össze a cukrok körül. Nem szeretem ha apa kiabál, pedig nagyon sokszor csinálja. Ilyenkor mindig sírok. Most is. Megremegtek az ajkaim, és kibuggyantak az első könnycseppek a szememből. Végigcsorogtak az arcomon, és lepottyantak a kezemre.
- A bácsi adta a cukrot.. - Nem tudom, hogy apa megértette-e amit mondtam, mert nagyon halkan beszéltem. A kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, de megint folyni kezdenek.
- Anyát akarom. - Az anyukám sosem kiabált velem, még akkor sem amikor egyszer a késekkel játszottam nindzsásat. Akkor csak nagyon megijedt, de nem kiabált velem. Apa meg mindig kiabál.
- Anya sosem kiabál! - Még mindig folytak a könnyeim, és igyekeztem őket letörölni. A táskámhoz nyúltam, és kihúztam belőle Mickey egeret. Még mindig anya illata volt. az egeremet becsempésztem reggel a táskámba, és egész nap csak vele játszottam. Akkor is ott volt, amikor egyedül jöttem el ide. régen haragudtam rá, mert egyszer odaadtam anyának, hogy kigyógyítsa a betegségéből, de nem gyógyította ki. Aztán anya elmagyarázta, hogy ez nem Mickey hibája, nem szabad rá haragudnom, mert ő nem kérte meg hogy segítsen, azért, hogy inkább esténként az ágyam alól űzze el a mumusokat. Emlékszem a nagyi mindig azzal ijesztgetett, hogy kihívja a képkeret mögül a mumus bácsit, aki majd megesz, de anya egyszer elárulta, hogy nem ott lakik. Így jobban belegondolva egy mumus bácsi ne férne be egy képkeret mögé. Mindig máshol lakik, néha az ágyam alatt, néha a szekrényben.. attól függ hol van nagyobb rendetlenség.
A cukrokat apa kezébe nyomtam, és inkább elfordultam tőle. Mindig megbánt amikor kiabál.

Remek. Megint sikerült megríkatnom a lányomat. Ráadásul már megint az anyjához hasonlítgat. Néha ha eszembe jut, ahogy Sarah képes volt előlem 6 évig eltitkolni, hogy van egy gyerekem, borzasztóan dühös leszek. Főképp, hogy most már sosem fogom megtudni, miért kellett titkolózni előttem. Azt hiszem mi voltunk a tökéletes pár az egyetemen, mindenki irigyelte, mennyire egymásnak lettünk teremtve. Aztán se szó se beszéd szakított velem. Sose mondta miért, hogy én voltam a hibás. Vagy ő talált magának valaki mást… Semmit sem tudtam. Most pedig már késő.
Mit hitt, hogy nem akarok részese lenni a gyerekem életének? Honnan vette a jogot, hogy elválasszon tőle és rosszabbnál rosszabb hazugságokkal hitesse a kicsit, miért nincsen neki apja. Hallottam párat, Ellie-től, vagy a nagyszüleitől. Akik egyébként piszkosul nem kíváncsiak rá. Szóval itt vagyok egyedül, egy kislánnyal, akiről szinte nem tudok semmit és hihetetlenül mérges vagyok az anyjára, a helyzetre, az életre. Mindenre, rajta kívül, mivel viszont én vagyok a legalkalmatlanabb ember a szülői feladatokra, természetesen mindig rajta csattan az ostor. Talán igaza is volt Sarah-nak, hogy nem akart a kislány életébe. Valószínűleg csak mindent elszúrtam volna, ahogyan most is.
„Add ide kérlek!” Lágyítok a hangomon és felé nyújtom a kezem. Azt szeretném, hogy szeressen, hogy ne mindig azt hozza fel, mennyivel jobb élete volt az anyjával, mert azt magamtól is tudom. Viszont pont azért, mert vér a véremből és az életemnél is jobban szeretem; féltem is. Már így is annyi mindent csinál, amit nem szabadna neki, annyiszor átver és megy a maga feje után, hogy már követni sem tudom. Talán jobb is, ha nem tudok minden stiklijéről, mert biztosan bezárnám a szobájába úgy… negyven éves koráig.
Kimászok a kocsiból, hogy beülhessek mellé, hátra. Kiveszem a kezeiből a tablettákat és mélyen elrejtem a zsebembe. Talán odaadom őket Kitnek, hátha békén hagy cserébe egy hétig. Aztán az ölembe húzom a lányom és csitítóan simogatom a haját.
„Sajnálom babám. Nem akartam veled kiabálni, csak megijesztettél. Nem szabad idegenekről elfogadnod semmit, rendben? Főleg nem olyan csúnya emberektől mit az a bácsi is.” Bár tudnám, hogyan verjem abba a makacs kis fejébe, hogy vigyázzon magára. Hogy nem minden, amit kitalál, a javát szolgálja. Éppen olyan, mint az anyja! Makacs, mint az öszvér és nem képes eldönteni mi a jó számára. Istenem, hogy nekem mennyire hiányzik Sarah!
„Ne sírj picim. Annyira sajnálom, hogy nem anya vagyok, de tudod, már megbeszéltük, neki odafönn van a helye. Próbálkozom kicsim, de még semmi rutinom nincs a szülőségben.”
Inkább mondom ezt magamnak, mint neki, és kétlem azt is, hogy megérti, mit akarok. De próbálkozni mindig lehet. Én pedig szeretnék végre jó szülője lenni a gyerekemnek.