Griffin McAllister

GriffinMcAllister

24 • 04, 12, 1989 • Burned in flames • Nobody's Hero

Save me from the darkest places
Save me from myself

PÁNIK - FÉLELEM - 2001
Anyu már megint nincs itthon, pedig a Nap már régen lebukott a horizont mögé. Nem tudom mennyi az idő, nem merek ránézni az órára. Félek, hogy túl sok idő telt el már azóta, amióta elment. Két napja. Nem akarom tudni, hogy mikor múlik el éjfél, és mikor lesz a két napból három. Nem tudom, hol lehet, eddig még sohasem maradt el ilyen sokáig. Miért csinálja ezt velem? Azt hittem, hogy ma végre haza fog jönni, magához ölel, és megígéri, hogy többet nem csinál ilyet, de nem, még mindig üres az egész lakás, csak én vagyok itt, korgó, üres gyomorral. A konyhába sietek, hátha találok valami elemózsiát. Valamit, amit ez elmúlt két napba véletlenül valamiért nem vettem észre. De semmi, még mindig csak nyers ételek sorakoznak a polcokon. Nyers hús, krumpli, répa, hagyma. Van olaj is, és fűszerek. Görcsbe rándul a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy anyu ezekből milyen finom ételt tudna nekünk készíteni.
Fölmászok a konyhapult tetejére, és összeszedek a szekrényből mindent, amire csak szükségem lehet. Edényeket, tálakat, hozzávalókat.
Mindent szépen megmosok, majd megpucolom, és feldarabolom. Nehezebb, mint gondoltam, a kezem több sebből vérzik, mivel a kés számtalanszor megszaladt, és felszakította vékony fehér bőrömet. Beledobálom a dolgokat a serpenyőbe, meg némi fűszert is, és elkezdem megfőzni. Fogalmam sincs, hogy mi mikor lesz jó, még sose csináltam ilyet, csak néha néztem, amikor anyu egyik józan pillanatában neki állt főzni meg sütni. Azok az édes illatok, amikor piskótát csinált! Az emlék hatására összefut a nyál a számban, és türelmetlen leszek. Enni akarok, de nem merek. Még nincs kész, még nem úgy néz ki, mint ahogy anyué szokott. Ott hagyom egy időre, körbe nézek a házban, hogy biztos nincs-e rajtam kívül más. Minden lámpát fölkapcsolok, és így már sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint három perccel ezelőtt.
Visszatérve a konyhába sűrű füst fogad. A tűzhelyhez szaladok, és látom, hogy az ennivalóm nagy része elégett, de van még benne, ami használható lesz. Gyorsan elzárom a gázt, majd kinyitom az ablakokat, hogy kimenjen a füst, és megeszem az étel ehetőnek tűnő részeit. Borzalmasan rossz, de a gyomrom már nem háborog annyira, mint fél órával ezelőtt.

AZ IDEGEN – VÁLTOZÁS – 2002
Anyu az utóbbi időszakban megváltozott. Boldognak tűnik, már nem iszik, és a dohányzást is úgy tűnik abba hagyta, de néha azért még érezni rajta a cigaretta jellegzetes illatát. A lakás szép, tisztaság uralkodik, és mindig van valami étel a hűtőben. Nem éhezek, de nem is eszek sokat. Megtanultam már, hogy spórolni kell, hogy ha minél kevesebbet eszem, az annál tovább kitart.
De van, ami sohasem változik. Anyu még mindig távolságtartó velem. Pedig azt mondja, szeret, mégis van benne némi távolságtartás. Elszomorodik, amikor rám néz, ha teheti, kerüli a tekintetemet. Sokáig nem értettem miért, de aztán találtam egy képet. Egy képet, amiről egy férfi mosolygott rám vissza, és a szemei ugyan olyanok voltak, mint az enyéim. Hatalmas világoskék lélektükrök. Ő az apukám. James McAllister. Anyu sose beszélt róla, én pedig egy idő után feladtam a kérdezősködést. Elment… meghalt, még akkor, amikor egészen kicsi voltam, egy emlékem sincsen róla, és még azt sem tudtam sokáig hogyan halt meg. Anyu nem volt hajlandó róla beszélni, végül a szomszéd néni mondott pár szót, amiből fel tudtam építeni magamnak róla egy képet. Amiben az apukám tökéletes, bátor és erős, és mindenkinek segít, akinek csak tud. Lehet, hogy valójában egyáltalán nem ilyen volt, de én ilyennek képzelem, és ezt a képet senki sem rombolhatja már le a fejemben.
Az ajtó nyílik, és egy idegen férfi jelenik meg. A kezemben lévő üvegtálat leejtem, és kismillió darabra törik a padlón. Hajolnék, hogy összetakarítsak, de nem tudok megmozdulni, az idegen jelenléte teljesen megbénít. Nem tudom ki ez, nem tudok megszólalni sem. Beljebb lép, majd feltűnik mögötte anyukám szőke hajkoronával keretezett bájos arca. Tehát nem idegen. Nem fog bántani. Szépen lassan megnyugszom, de még mindig nem mozdulok. Anyukám becsukja az ajtót, és a zörejre végre magamhoz térek. Átugrok a szilánkok fölött és udvariasan a kezemet nyújtom az idegen férfinak. Fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom, de ez tűnik a legjobb megoldásnak.
- Griffin McAlliser vagyok. - mutatkozok be neki, majd miután Ő is elárulta a nevét már nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak. Anyukám büszkén elmosolyodik, majd küld, hogy takarítsak össze. Én pedig megyek, és megteszem, amit kér, mivel tudom, nem szereti, ha kupi van. A kezemet összeszabdalják az üvegszilánkok, de nem törődök vele. Anyut ma végre mosolyogni láthattam oly sok idő után most végre újra mosolygott. Rám mosolygott!

AZ ÚJ APUKÁM – KEDVESSÉG – SZERETET – SZERELEM? - 2003
Az új apukám kedves. Már ide költözött hozzánk, és ez nagyon boldoggá teszi anyut. Én is örülök neki. Olyan kedves hozzám! Az általam felépített apuka képet nem rombolta le, és nem is vette át a vér szerinti felmenőm helyét, Ő más. Meghallgat, segít, ha kell. De ma este valahogy mégis más. Anyu nincs itthon. Konferenciára ment, elutazott és csak két nap múlva jön majd haza. Kérte az új apukámat, hogy menjen vele, de Ő inkább itt maradt, hogy vigyázzon rám.
A szobámban ülök, a matek házim fölött. Utálom a matekot, mindig is idióta voltam hozzá, nem az én világom. Olyan, mintha hadat üzent volna nekem, és mindig elveszíteném a csatákat vele szemben.
Kopogást hallok az ajtón, kiszólok, hogy jöjjön be. Nem értem miért kopog, mégis mit csinálnék itt bent? Vagyis… már volt rá példa, hogy rosszkor akartak bejönni, de alig egy fél órája voltam lent, és meséltem el neki, hogy a matek tanár rám szállt, és hogy nem fogom hagyni magam.
- Azt hiszem végre megértettem ezt a vacakot. - Mögém sétál, és megsimogatja a hajamat, majd lehajol, hogy megnézze azt, amit éppen írtam. Keze lesiklik a vállamra, majd a hátamra, végig simít a gerincem mentén. Jól eső borzongás fut végig rajtam. Ránézek, Ő pedig elszakítja a tekintetét a füzetemről, és visszapislog rám. Nem sok levegő választ el minket egymástól. Majd átszeli azt a kis távolságot.

A TITOKRA FÉNY DERÜL – VÁLTOZÁS KELL – 2007
Az érettségi napja egyre közeleg, már csak három nap van hátra, egészen pontosan két nap, és tizenkilenc óra. Hogy hány perc az lényegtelen. Már két és fél hete mást sem hallgatok, mint anyukám szekálását, hogy tanuljak, mert az időm vészesen fogy, és mi van ha pont olyan dolgot kérdeznek majd amit nem tudok. Nem vagyok ideges az érettségi miatt, anyukám miatt vagyok ideges, hogy egyszer csak szívinfarktust kap a nagy aggódása közepette. Már két és fél hete mindig a nyomomban van. Kivette az összes szabadságát a cégtől, hogy csak rám tudjon összpontosítani. Eddig még sose csinált ilyet, sosem foglalkoztatták komolyabban a tanulmányaim, megelégedett azzal, ha mindenből hármas négyes voltam. Ha valamiből becsúszott egy ötös annak örült, de ha karót vittem haza azt is elfogadta. Most pedig… ellenőrzi, hogy mikor mit csinálok, képes még az éjszaka közepén is felkelni és megnézni, hogy alszok e vagy épp tanulok-e még.
A feszültség egyre csak gyűlik és gyűlik bennem, és sehogy sem tudom elereszteni magam. Apukámmal se volt az elmúlt hetekben egy röpke óránk, amikor segíthetett volna nekem kikapcsolódni.
- Griffin, elmegyek vásárolni, két óra és jövök vissza. - Szól be anyu a szobámba én pedig boldogan mosolyodok el. Legalább lesz egy kis nyugtom tőle. Pár órácska, amikor nem fog a nyakamra járni, és azt csinálhatok, amit csak akarok. Szerintem aludni fogok.  Hallom csukódni a bejárati ajtót, és felállok a székből, amikor apu arca jelenik meg az ajtóban. Aludhatok, vagy kiereszthetem a gőzt. Az utóbbi lehetőség jobban tetszik.
- El sem hiszem, hogy itthon hagy végre egyedül… - Sóhajtok fel, majd elindulok felé, és a szoba közepénél találkozunk. Ajkaink rögtön egy csókban olvadnak össze, egy forró szenvedélyes csókban. Ő is türelmetlen és én is az vagyok. Kezeim beletúrnak a hajába, hozzásimulok erős testéhez, és türelmetlenül kezdi el rólam tépni a ruháimat. Szakad a cérna, gombok repülnek szanaszét a szobában, de nem érdekel, csak az a fontos, hogy minél előbb meztelen bőréhez érhessek, minél nagyobb felületen.
- Griffin, elfelejtettem megkérdezni, hogy esetleg hozzak neked valamit? - Hallom meg anyu hangját, ahogy a szobám felé tartva szólal meg. Aput belököm a gardróbomba, és rácsukom az ajtót. Anyu ennél a mozdulatnál nyitja ki a szobám ajtaját. Hatalmas szemekkel nézi össze kócolódott hajamat, széttépett ingemet, és a kicsatolt övet a nadrágomon.
- Anyu! - morranok föl.
- Öhm… nem láttam Sarah-t bejönni… bocsánat. Akkor hozzak neked valamit?
- Egy sütinek örülnék. - mondom az első dolgot ami eszembe jut. Anyu bólint, és kimegy a szobából. Szerencsére nem akart köszönni Sarah-nak. Aki egyébként a barátnőm, és nagyon szeretem őt, de… de itt van nekem apu. Kinézek az ablakon, mikor meglátom az autót eltűnni a sarkon túl kinyitom a gardróbom ajtaját.
- Ez… nem mehet így tovább. Frank elrejtett egy kamerát legutóbb mikor itt járt. Felvett minket. Megfenyegetett, hogy felteszi a netre, ha még egyszer megcsalom a húgát. - Szólalok meg, és nem nézek rá. Olyan nehéz ezeket a szavakat kimondanom.
- A legjobb lesz ha az érettségi után lelépek, és csak… utazgatok.

AZ UTAZÁS – A VESZTESÉG – HIÁNYZOL APU – HELLO NEW YORK - 2010
A repülőgép döcögve landol a kifutón, a stewardes pedig hatalmas mosollyal az arcán közli, hogy most már kicsatolhatjuk a biztonsági öveinket, sikeresen landoltunk, a gépet pedig hamarosan elhagyhatjuk. De nem akarom elhagyni. Azt akarom, hogy most azonnal repítsen vissza valamelyik trópusi szigetre, és ne kelljen az elkövetkező napokban anyukám könnytől nedves szemeit néznem. Ne kelljen azt hallgatnom, ahogy számomra oly sok idegen ember a részvétüket nyilvánítja ki, azt állítva, hogy Ők ismerték az apukámat. A nagy francokat ismerték. Az összes vendég ilyenkor csak az ingyen kajára megy rá, mintha keselyűk lennének, és azt néznék, hogy hol van még egy kis elemózsia, amit bezsákmányolhatnak maguknak.
Nem fogok közéjük menni, még akkor, sem ha anyukám a telefonba zokogva könyörgött nekem, miszerint szüksége van rám, kell valaki, akinek a vállán kisírhatja a fájdalmát. De azt nem tudja, hogy az én fájdalmam nagyobb. Ő mellette lehetett az elmúlt években, hallhatta kellemesen mély hangját, hozzá bújhatott, érezhette testének melegét, én pedig nem. Jó pár éve nem voltam otthon, mikor pedig utánam jött anyu előtt konferenciának álcázott utazásokra akkor is elkerültem. Fájt, amiért olyan gyorsan leléptem tőle az érettségim után, olyan volt, mintha cserbenhagytam volna, de hát ezt is tettem.
Talán magamban ezt az egész dolgot kettőnk között már régen lezártam, de azért jó lenne elköszönni tőle, de nem akarom látni. Nyitott koporsós temetés lesz, már csak ezért sem szabad elmennem rá, hiszen ha látni fogom kihűlt testét, mégis hogy tudnám őt megőrizni az emlékeimben olyannak, amilyen életében volt? Berögződne a kép az elmémbe, és semmi másra sem tudnék gondolni, akárhányszor is az eszembe jut.
Lezártnak tekintem, de nem csak egy szimpla zárásnak, hanem egy korszak végének. Ideje valami értelmes dolognak neki kezdenem, és nem csak utazgatni anyu pénzén a nagyvilágban és élvezni, hogy nekem bármit lehet. Ha most haza mennék, anyu szívinfarktust kapna, ha meglátna. Mikor eljöttem otthonról még testem mindenhol olyan volt, mint mikor megszülettem, sima, mindenféle mintáktól mentes, most pedig? Tele vagyok fekete-fehér és színes mintákkal, olyanokkal, amik sokat jelentenek a számomra, de mások orrára nem fogom kötni, hogy mi mit jelent. Nem tartozik rájuk és kész.
Fölveszem a csomagjaimat, majd rögtön a pénztárhoz sétálok.
- Egy jegyet szeretnék New Yorkba, a leghamarabb induló gépre, mindegy, hogy hova.- Szeretek az ablak mellett utazni, és az út folyamán kibámulni az ablakon, de most még erről a tevékenységről is szívesen lemondok, csak menjek már!

A MÁSNAP – A CUCCOK – AZ EMLÉK - 2013
Valami elkezd rezegni a zsebemben, majd megszólal a világ legirritálóbb dala. Remélem, senkinek sem kell bemutatnom a The Fox című számot. Aminek semmi értelme, és annak sincs, hogy mi a fenét keres a zsebemben egy olyan telefon, aminek ez a förmedvény a csengő hangja. Kihalászom a telefont a zsebemből, majd felülök, és érzékelem, hogy valami egy kicsit sem stimmel. Nem a szobámban vagyok, hanem a fürdőszobában, a kádban, tehát ezért fáj annyira a seggem, mert végig a kemény kádban aludtam. A fejem is hasogat, de azt még tudom valahogy kezelni, vagyis tudnám, ha nem zenélne még mindig az az átkozott telefon a markomban. Megnézem a hívó számot, majd szétszedem a telefont és kiveszem belőle az aksit. Ismerem már magam annyira, hogy tudjam, korán reggel, másnaposan, én nem fogok neki állni egy ilyen vacak készüléket simogatni. Nem is értem miért jó az ilyen, miért nem értékelik már az emberek a gombokat. Érted, gombok, azokat lehet nyomogatni, és nem lesz olvashatatlan az üzenet, amiért minden második betűt mellé nyomsz, mert olyan nagy ujjad van. Mindegy, lényegtelen.
Kimászom a kádból, kis híján hasra esek az egyik srácban, aki az este folyamán úgy döntött, hogy a klotyót használja alvótársának. Azt hiszem én még jól jártam azzal, hogy a kádba másztam bele, és hogy senki sem döntött úgy, hogy le akar zuhanyozni.
Végigbotorkálok a házban, a lakótársamat keresve, de nem találom sehol, viszont találok egy csomó olyan dolgot, amik az előtt biztos, hogy nem voltak itt. Mégis ki a szösznek van csillámpónis öngyújtója? Minden esetre nagyon tetszik, föl is veszem a földről az alatta lévő füzettel együtt. Ahha… Szóval Axelé az öngyújtó. Ő is itt lett volna tegnap este? Próbálok vissza emlékezni, de csak egy idióta játék és egy csók jut az eszembe. De az már jó pár hete volt! Mi a francért ez ugrik be elsőnek róla? Miért nem emlékszem arra, hogy tegnap este itt volt? Bizonyára akkorra már egy csöppet ittas állapotban lehettem.
A szobámba érve megtalálom a telefon gazdáját, és a házban lévő hatalmas felfordulás okát, a kedves lakótársamat, aki egy szöszi csaj társaságában, nagyban alszik. Kiköltözős bulinak indult, aztán felejtős buli lett belőle, ugyan is pont tegnap szakított a csajával, ez megmagyarázza azt, hogy miért is van nálam a telefonja, hiszen azonnal elkoboztam tőle mindent, amivel üzenni tud a csajnak. Amilyen kis szerencsétlen tuti, hogy felhívta volna részegen a csajt, hogy visszakönyörögje magát hozzá, na, azt már nem, már ezer éve azzal szekáltam, hogy dobja már ki azt a kis libát.
Az asztalra dobom az öngyújtót meg a füzetet, és bebújok az ágyba harmadiknak aludni.