Eva & Nils :: filmstúdió, egyebek

Here I am and I take my time,
Here I am and I'll wait in line always, always.

Vannak napok, amikor nem kelhetsz elég korán, nem lehetsz elég pontos, és nem lehetsz elég felkészült sem. Igen, talán egy cseppet problémáim vannak a tökéletessel, mint fogalommal, de én nem hiszek benne. Nehezemre esik elfogadni, hogy létezik olyan állapot, ami megváltozhatatlan, elmozdíthatatlan, álló pont a végtelenben, és aminél nincs tovább. Mindig van tovább. Ha nem lenne tovább, semmi értelme nem lenne a létezésünknek, semmi értelme nem lenne törekedni valamire. Mindig van tovább, és mindig van jobb. Ameddig erőm engedi én pedig kitartóan erre fogok törekedni – mindig csak előre, mindig csak jobban. Tudom, van aki elkeserítőnek tartja, hogy így az ember sosem lehet igazán elégedett magával, de ez nem így van. Elégedett vagyok, ha elérek valamit, amit kitűztem magam elé, de az csupán annak jele, hogy jöhet a következő célom, és a lécet még magasabbra tehet. Engem ez tart mozgásban, ez hajt előre, és a jelek szerint valamit azért csak jól csinálok. Elvégre a ma felvirradó nap az új munka első napja is. Találkozás a stábbal, a rendezővel, a színészekkel. A sorozat vagy két évet vett el az életemből. Maga a válogatások, a forgatás, a promo anyagok készítése, a sok utazás, a népszerűsítés…egy jó stábot könnyű megszeretni, és bár nem volt egyszerű az elválás, főleg a bizonytalanság nem, hogy lesz-e még folytatás, most mégis mérhetetlenül örülök az új lehetőségnek. Újdonság, változatosság…olyasmi ez, amire szükségem van, amitől feltöltődök.Így nem esik nehezemre a kelés sem. Indokolatlanul korán persze, mert azért a lámpaláz okozta kellemetlen gyomorgörcs mindig része az ilyen napoknak, de az megnyugtat, hogy bőven van időm felkészülni lelkiekben, és testiekben a nagy napra. Egészséges reggeli, rövid testmozgás, a szövegkönyv bizonyos részeinek áttanulmányozása. Elvégre először az olvasópróbán van csak együtt igazán az egész társaság, ez már meg fogja adni az egész projektnek a hangulatát, és igen, tűkön ülök már, hogy megtudjam, milyen lesz annyi idő után valami máson dolgozni. Ráadásul valami olyasmin, ahol nem csak minden századik percben van szerepem, hanem ahol az én nevemet fogják nagy betűkkel a plakátokra nyomni, az én nevem lesz az első (vagy jó, talán a második…), ami feltűnik majd a főcím után, és…és ezt nem lehet szavakba önteni. Jó referencia egy nívós sorozat részese lenni, de azért mégis csak erre vár ebben a szakmában mindenki, nem? Egy főszerepre. Legyen az bár kisebb költségvetésű film, de a szerep az ugyanaz, és honnan máshonnan lehetne felfele kapaszkodni, mint alulról? Végre úgy érzem tényleg megindultam azon a bizonyos szamárlétrán…egyszer, talán észre sem veszem milyen hamar a nagy része már mögöttem lesz, és sokkal könnyebb lesz ugrálni a fokok között.
Természetesen indokolatlanul korán, vagy fél órával korábban érkezem meg a stúdióba, mint kellene, de minek után már háromszor is átöltöztem otthon, és azt sem tudtam eldönteni kibontva hagyjam-e a hajam, vagy nem, úgy gondoltam véget vetek saját szenvedéseimnek, és inkább korán érkezek. Inkább leszek túlbuzgó, mint ideggörcs. Talán az jobb benyomást is tesz…persze a korán érkezés azzal jár, hogy az elsők között esek be, úgyhogy még bőven van időm várni. Nos, addig is szerzek egy teát, megismerkedem pár színésszel, többek között a filmbeli anyámmal, aki hála az égnek semmiben nem hasonlít az igazi anyámra, apropó az anyám, természetesen sikerül besűrítenie egy telefonhívást a kezdésig, nem mintha sikerülne időben nekiveselkednünk.
Rühellem a pontatlanságot, ha eddig még nem jött volna rá senki…az pedig különösen túlzás, hogy az egyik legfontosabb emberre kelljen várni, még ha nem is olyan sok késés után kerül elő az illető, aki még csak nem is azzal kezdi, hogy nos…bemutatkozik. Én bezzeg végigrohantam már minden jelenlevőn, de valakinek látom fontosabb dolga van. Bizonyára valaki, aki toleránsabb nálam ezt képes lenne szó nélkül hagyni, de természetesen én a hónam alá kapva a saját szövegkönyvemet megindulok a rendező és a filmbéli partnerem irányába.
- Kezdhetnénk esetleg, ha már egyébként is késünk, vagy fontosabbak a rendezői törekvéseid…?

Here I am and I take my time,
Here I am and I'll wait in line always, always.

- És hogyan is kezdenénk el nélküled egy jelenetet, amiben benne vagy…? – alapvetően kimondottan költőinek szánom a kérdést, mert már szinte most biztos vagyok benne, hogy egy lehetséges válasz a végtelenségig felbosszantana. Nézőpont kérdése még minden. Ha azt vesszük, hogy még nem forognak a kamerák, akkor valóban nem késett el. Ha azt vesszük, hogy már tíz perce dolgozhatnánk, akkor viszont igenis elkésett. Még mindig a saját ruhájában van, és biztos vagyok benne, hogy nem járt a sminkesnél sem. Csupa olyan dolog, amin én már túl vagyok, vagyis sokkal jobb dolgom nincs, mint hogy szolidan kifejezzem azon igényemet, miszerint kicsit csipkedhetné magát ahelyett, hogy olyasmibe üti az orrát, amibe nem kéne. Tudom, tudom…még csak a forgatás első napja, és már most felüti a fejét az irányításmániám, és másokat is rettentően igyekszem bevonni ezen balszerencsés körbe. Nem arról van szó, hogy máris véleményt akarnék alkotni valakiről, akit nyilvánvalóan nem ismerek. De tegyük hozzá, hogy az első benyomás ugyancsak fontos, és nem vagyok elragadtatva. Sőt, szavaim éle ellenére halvány mosoly honolt az ajkaimon, csak hogy az most meglehetős gyorsasággal hervad le az arcomról.
A meglepetés legalább idejében belém fojtja a szót. Komolyan volt pofája ezt mondani…? Újabb szerencse, hogy inkább odébb pakolja magát, mielőtt még mondanék valamit, és csak egy meglehetősen értetlen, de közel sem boldog pillantást vetek a még mindig épp csak egy lépéssel álló rendezőnőre. Aki csak bátorítóan visszamosolyog, és az órájára mutatva jelzi, hogy mindjárt kezdhetünk, mehetek a helyemre. Még mindig igyekszem tartani magam azon gondolatomhoz, hogy nem ítélünk el semmit és senkit most már nem hogy az első, de a második szavára. Azért ez most egy egészen kicsikét jelent némi problémát…nem mintha nyílt sértés lett volna a megjegyzése. Elég nehéz lenne éppenséggel bóknak is venni. Marad a negatívum. Hát köszi. Igazán nagyon köszi. Egy gyors pillanatra ökölbe rándul a kezem, de aztán látványosan fordulok meg, és masírozok el a díszlet szélén rám várakozó öltöztetőre, hogy a nyakamba dobja a sálat, amit eddig a benti melegre hivatkozva feleslegesnek tartottam viselni a forgatás megkezdése előtt.És akkor ha lehet most vegyek egy nagy levegőt, és igyekezzek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az emberek mindig azt gondolják az ilyesmi egy színésznőnek játszi könnyeddséggel megy. Valóban, lehet, hogy egy haragos ránc nincs a homlokomon, hogy egy ideges rándulását nem látják a tekintetemnek, de azért nehogy egy pillanatra is azt higgye valaki, hogy mi nem emberek vagyunk. Márpedig ha az embert megsértik, az bizony fáj, és az bizony idegesítő, és az bizony…nos, ha nem is vért kíván, mert ez most nem egy maffia-produkció, akkor is előszeretettel bizonyítok olyan embereknek, akik azt hiszik piszok lehetek csak a körmük alatt.
Nos, hogy ez az illető most éppen Nils Slussen, az mit sem változtat a dolgokon. Persze azért is sértő a dolog, mert én vettem a fáradtságot, hogy utánajárjak kivel, és kikkel fogok dolgozni. Olyan színész nem teheti be a lábát a forgatás helyszínére, akinek nem tudnám a nevét, ne láttam volna legalább egy filmjét, és ne tudnám, min dolgozott korábban. Tartom magam annyira profinak, hogy ez alól Mr. Tapló sem kivétel, aki annak ellenére, hogy feltételezem vajmi kevesen ismerik ebben az országban, azért úgy galoppozik tova, mintha az egyetlen kakas lenne a szemétdombon. De jól kifogtam….pedig nem is volt rossz a filmben, amit láttam. Ami csak újfent egy felettébb bosszantó tényező.
A vezényszó elhangzására már mintha legalábbis ezer éve várnék, megigazítom még gyorsan azt a sálat, aztán átmászok a díszletet körülvevő széktengeren, hogy az irodát megformázó térbe lépjek. Egyedül, megjegyezném, legalábbis a mögöttem tüsténkedő statisztákat nem számítva, Nils meg éppen púderbe készül fulladni. A láthatóan nekem címzett kérdésre leginkább olyan arcot vághatok, mint aki citromba harapott. Nahát, mégis van nevem nekem is? És most akkor több tucatnyi film áll mögötte, vagy sem? Célzásértékűen megrángatom a blézeremet, jelezve, hogy szerintem legalábbis a pólójától el kellene köszönnie, és mire ez leesik neki, már be is támadja az öltöztető a bizonyára egész eddig az öltözőjében várakozó ruhákkal. És még hogy nem vagyunk késésben? Mindenesetre türelmet mímelve várok, amíg megérkezik, a padlóra látványosan odaragasztott kiindulópontra. Mintha egy kissé kaotikusan kezdődne az egész, és ez rányomja a bélyegét rám is - Tizedik jelenet, az iroda – mondom mintegy esetlegesen szükséges emlékeztetőül, mert most először egy pillanatra Nils egészen úgy fest, mintha sikerült volna a sürgetésemmel legalább egy kicsikét megzavarnom. Csekélyke öröm, de legalább az utóbbi megnyilvánulása egy fokkal tűrhetőbb volt, mint az első…- Oké? Kezdhetünk? – kérdezem aztán, mielőtt még a rendező sürgető „Felvétel!” kiáltása érne minket felkészületlenül.

Here I am and I take my time,
Here I am and I'll wait in line always, always.

Valahogy olyan döcögősen indul az egész. Rossz érzésem lesz tőle. Azt hittem, hogy az embernek könnyebb dolga van, ha főszerepet játszik. Nem mintha kisebb lenne a felelősség, vagy kevesebb a megtanulandó szöveg, és nem lenne nehezebb a munka, de úgy képzeltem, hogy ilyenkor többen igazodnak hozzám, mint fordítva. Talán így is van. Épp csak az ember partnere képezhet kivételt, és a jelek szerint egyesek élnek is ennek a jogával. Hónapokat töltöttem a sorozat forgatásán, és emlékszem, hogy mániákusan igyekeztem mindenkinek megfelelni, megtalálni a közös hangot mindenkivel, és bár a legtöbb epizódban szerepeltem, akárhogy is nézzük, de a történetben erőteljesen mellékszereplő kategóriás karaktert alakítottam. Ami bizony azzal jár, hogy kevesebbet ragyog rám a reflektorfény, mint másokra, de legalább ugyanolyan tökéletesen kell játszanom a szerepemet, ha nem akarom mások munkáját is hazavágni. Gondoltam ezúttal nem ez a feladat hárul rám…és bár valóban egészen más, hogy most saját székem van a nevemmel, és nem osztozkodok majd senkivel az öltözőmön, ha majd külső helyszínekre megyünk, de úgy látszik semmivel sem érzem magam jobban nyeregben. Valahogy még nem. Mert nem sikerül időben és zökkenőmentesen kezdeni, és bár remélem, hogy jól csinálom, nem látják mennyire izgatott vagyok, mert ennyi év után ez a legkevesebb, amit megtanul az ember elrejteni…de azért még ideges vagyok. Nagyon. Azt akarom, hogy ez jól sikerüljön. Bármennyire is szeretném azonban, ez nem csak rajtam múlik.
Nem segít a most már türelmetlenül felcsendülő hang sem, és Nils is olyan…bizonytalanul foglalja el a helyét. Talán túlérzékeny vagyok a külső behatásokra, még mindig? Állítom, hogy ez anyám hibája. Mindenesetre még utoljára lesimítom a szoknyámat, felszegem az államat, gondolatban átfutom a jelenetet, ami előttünk áll. A karakterem Melissa finoman szólva is zaklatott idegállapotban kéri számon Josht. Fiatal, húszas évei elején, friss hús a cégnél. Szerelmes, ráadásul tagadja. Heteket töltöttem a forgatókönyv felett ülve. Melissán gondolkodva. Fiatal, ambíciózus, majdnemhogy azt mondanám karrierista, okos, szorgalmas, épp csak az érzelmeivel áll hadilábon. Ha őszinte akarok lenni egy kicsit talán még hasonlítunk is. Hajlamos kiabálni, ha ideges gyakran csípőre teszi a kezét, ha zavarban van, tördeli az ujjait. És még sorolhatnám, hány oldalnyi jegyzetet készítettem magamnak a szerepről. Az ilyesmi segít, engem megnyugtat, úgy érzem felkészült vagyok, ismerem a szereplőt kívülről, belülről. Azt azonban nehéz bekalkulálni hogyan változik a fejedben mindez, ha reagálnod kell a többi színészre is. Egy percig úgy érzem, hogy kocsonya van a gyomrom helyén, és valahogy sántít az egész helyzet. Menthetetlenül felzendül azonban a „Felvétel!” parancsszó, és bizony nekem indulnom kell.
A dühös arckifejezést meglepően könnyű felvenni, és nem esik nehezemre rohanó fúriává változni sem. Megindulok a helyszínként szolgáló irodába, és annak eddig nyitott ajtaját meglehetősen hangosan vágom be magam mögött. Kamera vált.
- Mi az isten ütött beléd? Beszélni Peternek a tegnapiról? Ennyi erővel az egész tetves iroda is tudhatná! Szórólapokat tűzhetnél ki a falra, vagy piros betűkkel a homlokomra is írhatnád! – a vaskos mappa eddig gyakorlatilag csak dísz volt a kezemben, most azonban gondos pontossággal csapom le az asztal mögött ücsörgő orra elé, garantáltan a „munkájába” rondítva.
Igen, ez a legmókásabb egy-egy forgatásban. Inkább a praktikusság dönti el, milyen sorrendben forognak a jelenetek, és bár általában ez nem zavar, megszoktam…most valahogy egy pillanatra hiányzanak az előzmények. Hiányzik a csapat, amit jól ismertem, hiányzik, hogy nem vagyok teljesen létfontosságú. Igen, egy pillanatig úgy érzem falsul hangzok, de legalább az idegesség most nagyon is illik a jelenetbe. Ó, anyám, ez tényleg nem lesz egyszerű.