Sam & Linus - rendőrkapitányság, utcák

Tárgy: Sam & Linus - rendőrkapitányság, utcák Kedd Okt. 08, 2013 7:21 am

Samantha & Linus

Now and then I think of when we were together
Like when you said you felt so happy you could die

Kezdődik. Akkor jöttem rá, hogy megint bajban vagyok, mikor elvettem Roger-től azt a pirulát, amit egyébként magának tartogatott holnapra. Tudom, mennyire gyűlöli, mikor a cuccaival babrálnak, és azért tudom, mert én is ugyanúgy gyűlölöm. De nem bírtam ki és esküszöm, vissza fogom adni, hacsak nem jön rám egy igen pocsék időszak, amikor bizony nem lesz elég pénzem magamra se, nemhogy a barátaimra. Mindenesetre, addig rendben vagyunk, amíg Roger-nek nem tűnik fel a pirula. Az már más kérdés, hogy hülyeség volt elvenni tőle szó nélkül, merthogy eddig bármikor volt rá szükségem, mindig segítségemre sietett és szolgálatomra állt. Szánalmasnak érzem magam, a tény pedig, hogy Sam is nyilván rájött arra, hogy az vagyok, nem segít a helyzetemen, sőt mi több, alaposan csorbítja önbizalmamat. Eddig úgy gondoltam, vagyok elég jó neki. Most úgy gondolom, a bokájáig sem érek fel és ennél fogva érthető, hogy a kapcsolatunknak vége szakadt, de másfelől viszont nem kellett volna a függőségemnek kettőnk közé állnia. Nem azt mondják, hogy ha szeretne, a hibáimmal együtt szeretne? Nem értem a nőket.
- Fiatalember! - valami bajszos alak csettintget az orrom előtt és félek bevallani, de teljesen K.O. vagyok. Azt észlelem, hogy egy olyan helyen ácsorgok, ahol még rajtam kívül vagy tízen vannak és azt is tudom, hogy egy bár lehet ez a bizonyos hely... de mégis mi célom van ittlétemmel? - Hallja, mit beszélek? - a bajszos tovább csettint, én meg feleszmélek némileg.
- Hagyja már abba, az agyamra megy! - arrébb lököm a kezét. Későn veszem észre a kék egyenruhát, a jelvényt, amit az orrom előtt lobogtat na meg a derekára csatolt pisztolyt. Zsaru. Futnom kéne, de már megtanultam az idők során, hogy ilyenkor jobb fejet hajtani a törvény előtt, mintsem menekülni. Én húznám a rövidebbet.
- Elegem van már belőletek, taknyosok - morogja orra alatt és a karomnál fogva vonszol a járőrkocsi felé.

Nem tudom hány óra van és ez zavar. De látok a falon egy képet. Felállok erről a kényelmetlen fapadról és közelebb megyek, hogy lássam a művész nevét. Salvador Dalí. Sejtelmesen mosolygok és eszembe jut, hogy már hallottam róla. Valamelyik művészettörténet órán mindenképp. Tágra nyílt szemekkel csodálom a színeket, a formákat, az érdekes alakokat. Tetszik, bár nincs értelme - nekem nincs értelme.
- Mr Greenville, ha akar most telefonálhat - nem rég megismert bajszos "cimborám" szól az asztala mögül.
Úgy tűnik elbóbiskoltam az idő alatt, míg a kapitányságon ültem, ahova behoztak. Nem hiszem, hogy szükséges lett volna csak azért elráncigálni ide, mert illuminált állapotban voltam, de hát... a rendőrök másképp gondolkodnak. Történetesen most nem a drogok miatt jártam pórul, szóval a lelkiismeretem nyugodt, nem kifejezetten aggódom amiatt, hogy lekapnak a tíz körmömről, ahogy szoktak. Főleg apa. Apa nagyon dühös tud lenni, mikor olyasmit csinálok, amit szerinte nem kéne.
Annak érdekében, hogy elkerüljem a problémákat, a vitákat - legalábbis a fejmosást -, Sam számát tárcsázom. Meg sem fordul a fejemben, hogy ő még dühösebb lesz vagy ami a legroszabb, talán be sem jön értem. Miért ne jönne? Tudom, hogy a lelke mélyén még mindig szívesen vetné a karjaimba magát attól függetlenül is, mit csináltam vagy mit nem. Az meg aztán köztudott, hogy én az Istenért sem tudok túllépni rajta pedig már több hete annak, hogy szakítottunk.
- Sammie... - a nyelvemre harapok, hogy ne becézzem, próbálok rászokni a tárgyilagosságra vele szemben - Értem tudnál jönni? A rendőrségen vagyok - nagyot nyelek, mert most hogy kezd tisztulni a fejem és ténylegesen szembesülök azzal, ki van a vonalban, félek. Félek, mennyire lesz mérges rám vagy hogy mennyit rontok még a helyzeten.
Mennyit rontok? Ugyan! Már rég elcsesztem mindent.

Megint kifárasztott a táncpróba, ami nem is lenne olyan szörnyű, ha utána nem kéne hazagyalogolnom. Sajnos anyáék annyira elfoglaltak, Candy meg intézi a szokásos ügyeit, hogy másfél kilométert kell legyalogolnom minden egyes edzés után. Már kezdem unni a banánt, de míg nem lesz meg a jogsim, és arra még igen sokat kell várnom, addig élvezem a családtagjaim által nyújtott szolgáltatásokat. Amik jelen esetben hiányoznak az életemből.
A legrosszabb az egészben az nem más, mint hogy nincs kivel elmennem a teremtől hazáig. Eddig legalább hazakísért a drogfüggő barátom, akinek nem támogattam a hobbiját de szerettem hogy mindig velem van.
Fáradtan estem haza és meglepetésként ért az, hogy az egész családom otthon ült és a vacsorához készülődve vártak engem. Ezek teljesen megkattantak? Felhúzott szemöldökkel mentem el mellettük, majd felfutva a szobámba dobtam le mindent, majd kézmosás után lementem hozzájuk.
- Miért vannak anyáék itthon? – ülök le nővérem mellé, majd puszit nyomva arcára fordulok az asztalhoz és terítem ölembe a szalvétát elkezdve enni.
Fura ez a családias hangulat, nem vagyok hozzászokva ezekhez a dolgokhoz… olyan fura de még is tetszik valahol, csak tudnám miért ennyire nyomott a hangulat. Mintha Mildred nénikénk halt volna meg, és azt akarnák közölni velünk. Vajon ez történhetett igazából?
- Sammie milyen napod volt? Candy mondta, hogy ma eléggé kiborítottak a suliban… kik voltak azok? Szóljak rájuk? – apa próbál gondoskodni rólam, de nem számíthatok mindig arra, hogy elrendezi a dolgokat körülöttem meg amúgy is. Mit gondolnának rólam a társaim? Hogy apuci kislánya vagyok, akit mindig elkényeztettek és megkapott mindent. De ez nincs így… mindenért keményen kellett megdolgoznom, a táncokra is csak úgy mehetek ha az átlagom meghaladja az iskola legjobbjaiét is. Reméljük tartani tudom a szintemet.
- Apa! Kérlek ne csinálj semmit, így is ciki az, hogyha már történik valami az osztályban te két perc múlva ott vagy és megvéded a picinyedet. – sóhajtva nézek tányérom aljára, majd nem firtatva tovább a témát mindenki megeszi a vacsoráját.

Szerencsémre nem kellett lent maradnom, tekintetbe véve azt is, hogy péntek van és ilyenkor mindenki a saját dolgát végzi. Candy készülődik, hiszen hamarosan megérkezik a szőke hercege fehér autóban, ami mellesleg nem is fehér csak én szeretem ezzel húzni az agyát. Ilyenkor olyan szerencsétlennek érzem magam, nekem senkim sincs és péntek este itthon ülve próbálok nem a depresszió mély bugyraiba esni, nem akarom mutatni mennyire fáj a szakítás… de ha egyszer ilyen gyerekesen viselkedett!! Más a helyembe már rég bedugta volna egy elvonóra, de én reménykedem abban hogy a hiányom sokkal nagyobb lesz, mintsem a gyógyszerek utáni vágya.
Ez lehetett a meghatározó elem, ami álomba ringatott mert mikor megébredtem, egy iszonyúan hangos, dubstep részre akkor felöltözve találtam meg a vetetlen ágyamba.
Felhúzott szemöldökkel néztem a kijelzőre, próbálva nem kiégetni a szememet, kevés sikerrel, de a végén sikerült kinyitni majd a fülemhez téve szóltam bele.
- Ki a f… - kezdenék bele, de még mielőtt folytatnám Linus hangját ismerem fel, szemeim egyből kipattannak, a kómaság is egyből elhagy majd idegesség, és némi pillangók öntik el testemet. – Mi a fenét keresel ott Linus? És miért pont engem hívsz? Hívjad anyádat! – csapom le a kagylót, majd dőlök vissza az ágyamba.
Túl kemény lehettem vele? Igen… tagadom, de még mindig teljes szívemből szeretem, és még azért sem haragszok, hogy hajnali 2-kor hív fel a rendőrségről. Sóhajtva szedem fel magamat az ágyról, majd átöltözve valami melegebb ruhában mászok ki az ablakon. Apáék kiakadnának, ha megtudnák, hogy a rendőrségre szöktem ki éjjelek éjjelén, de nem hagyhatom oda Linust.
Isteni szerencse az, hogy annyira messze nem lakunk a belvárostól így röpke 20 perc alatt beértem az őrsre, kistáskámba pénzzel, ha esetleg ki kéne őt perkálni innen.
- Jó estét! Linus Greenville-ért jöttem, kérem odatudna vinni hozzá? – mosolygok rá édesen az őrre, pedig magamban forrok az idegességtől. Mi a fenéért kell engem hívnia?
Nem telik sokba, már Linussal és egy másik egyenruhással vagyok egy szobában.
- Neked teljesen elment az eszed? – korholom, majd fáradtan ülök le az egyik székbe. – Most mivel is jobb az, hogy én is itt vagyok? Üljünk ketten a sitten éjjel? Remek program! – gúnyolódok, miközben hátradőlve próbálok nem idegrohamot kapni.

Samantha & Linus

Now and then I think of when we were together
Like when you said you felt so happy you could die

Meglepődök azon, amit a telefonban hallok. Még a szám is tátva marad, ahogy Sam dühödt válasza megüti fülemet, majd lecsapja a kagylót. Ráncolom a homlokomat, próbálok visszaemlékezni, hogy mikor beszélt így velem utoljára. Általában én voltam az, aki káromkodott vagy nem spórolt a durva szavakkal, azt is csak akkor, amikor éppen több kábítószer volt a szervezetemben a kelleténél, hozzáteszem mindig bocsánatot kértem. Sam sosem beszélt velem így, még csak lekezelően sem. Muszáj vagyok arra gondolni, hogy mindez azért van, mert elege van belőlem. Elege van abból, hogy nem javulok, hogy folyton más lányokkal császkálok előtte csak azért, mert szeretném bántani. Érthetetlen okoknál fogva őt hibáztatom a kapcsolatunk zátonyra futása miatt, pedig aki a legtöbbet ártott ennek az egésznek köztünk, az én voltam. Ha nem éltem volna gyógyszerekkel, nem szívtam volna el napjában háromszor is egy jointot, akkor nem tartanánk most itt. Hiányzik, piszkosul hiányzik és szükségem van rá.
Visszarogyok hát a padra és beletörődöm sorsomba, miszerint itt fogok egész éjjel rohadni és Sam nem jön értem. Kizárt dolognak tartom, hogy apámat felhívjam és végighallgassam a szent beszédet, miszerint újabb felelőtlenséggel gazdagítottam magamat. Részegnek lennem tudtommal még nem bűn. Az már más dolog, hogy ordítottam egy zsaruval és hogy jelenetet rendeztem abban a bárban. Az igazat megvallva, nem tudom, miért csináltam. Szeretném azt hinni, hogy képes lennék élni drogok nélkül, de nem megy. A részemet képezik, főleg mióta otthon is tönkrementek a dolgok. A válóper, apám szeretője, anyám éjszakákon át tartó tombolása... Zúg a fejem egész nap, persze tudom, hogy nekem ezzel nem kéne foglalkoznom. Régen azt hittem, könnyebben veszi az ember a szülei válását, ha már idősebb. De nem. Rosszabb.
A nevemet hallom, egy ismerős hang kíséretében. Szemeim felcsillannak és azonnal talpra állok, hogy láthassam Sam arcát. Megejtek egy szerény mosolyt, mert feldob a tény, hogy mégis eljött értem - nem foglalkozva azzal, hogy már a késő esti órákban vagyunk. Annyira szeretnék most a fejedbe látni, Samantha!
- Sammie! - megint a nyelvemre harapok, de ezúttal durvábban. Muszáj leszoknom róla. Fémes ízt érzek számban, bár csak tompán, nem súlyosan haraphattam rá nyelvemre - Ne haragudj, nem tudtam, kit kéne hívnom. Apám valószínűleg összeverne, ha megtudná, miért hoztak be... Aludtál már? Felébresztettelek? - valószínűleg hosszú idők óta nem kérdeztem hasonló dolgokat tőle. Nem tudom, hogy az alkohol miatt vagyok-e vele ilyen kedves vagy azért, mert félek, hogy sarkon fordul és itt hagy.
Megnézem magamnak alaposan és arra a következtetésre jutok, hogy semmit sem változott. Na nem mintha ne látnám nap mint nap az iskola folyosóin, de ez így mégis más. Testközelben, szinte még az illatát is érzem. A tarkómat masszírozom, kicsit ideges vagyok.
- Nem, figyelj! Elengednek. Mindjárt felhívom apámat, majd a bajszos beszél vele. Azt mondta csak tudatni akarja a szüleimmel, hogy itt vagyok - szünetet tartok, csak egy lélegzetvételnyit - De nem akarok most velük találkozni, ezért akartam hogy te gyere értem. Tudom, hogy most engem szeretnél a legkevésbé látni és hidd el, ha tudtam, hívtam volna mást. Ez van. Szívességet kérek, nem kötelezlek semmire - vállat vonok.
Ha ugyanaz a Sam, aki pár hónappal ezelőtt volt... ha még fontos vagyok neki, akkor nem fog hagyni itt bent rohadni egyedül éjszaka. Kétségbeesetten nézek le rá, bár a magasságkülönbség, ami köztünk uralkodik, újra mosolyt akar fakasztani arcomon.

Megint meglepődöm magamon és azon, hogy mennyi mindent tudnék megtenni ezért a szerencse csomagért előttem. Most is kiszöktem éjjelek éjjelén, otthonról, hogy kihozzam őt a rendőrségről… A legtöbb lány jól elküldené melegebb éghajlatra tekintetbe véve azt is hogy már hetekkel ezelőtt szakítottunk és igazi disznóként viselkedett. De nem én, mindig meglepődök azon, hogy mekkora lelkem van még ezek után is.
Ha apa megtudná ezt az egész kiszöktem otthonról dolgot akkor életem végéig szobafogságra ítélne, Linus-t pedig kicsapná… ismerem már apát és ha az ő lányairól van szó akkor hajlamos elfelejteni a határokat és mindent megtesz annak érdekében, hogy biztonságban legyünk.
Egy szobafogság pedig nem jönne épp a legjobban, főleg most mikor egyre közelebb kerülünk a versenyhez, amire hetek óta gyakorlunk. Nem csak velem szembe lenne ez igazságtalan, hanem a társaim szemében is rendesen tüskét verne ez a dolog. Elvégre hol találnának egy olyan pehelysúlyú lányt, aki még táncolni is tud valakinek a hátán?
Akkor sem tetszett az életvitele mikor együtt voltunk, sőt akkor alig bírtam elviselni ezt az énjét, de mindig bennem volt az hogy van egy sokkal aranyosabb és kedvesebb énje, amit teljes szívemből szeretek és tisztelek. Amikor ilyen legszívesebben jól belérúgnék, hogy megmaradjon a nyoma az esti szórakozásának, az ilyen emberek nem érdemelnek mást… egyszerűen undorodom attól, hogy egy ilyen emberbe vagyok szerelmes.
Igen, mert szerelmes vagyok bele, és lehet korainak tűnik ezt kimondani de én így érzek és kész. Nem vonhat kérdőre senki sem az érzéseimért, szóval ezzel egyenesen letárgyaltuk ezt a dolgot.
Sóhajtva dőlök hátra a székembe, és nézem a csapzott állapotban lévő Linus-t. Fekete göndörkés haja szokás szerint az égnek áll, ruhája gondosan van kiválogatva minden egyes darab illik egymáshoz, az egész olyan Ő.
- Miért nem hívtad fel az egyik kedves barátodat? Vagy azt a lányt, akit a múltkor fűzögettél az iskola bulin? Úgy láttam nagyon egymásra találtatok… - gúnyolódok rajta, mert élvezem a mostani helyzetet. Szüksége volt rám, én pedig itt vagyok, tanulhatna ebből hisz ő nagyon ritkán volt mellettem. Én pedig egy hajnali telefonhívásra ugorva teremtem itt, ez jelent valami, nem igaz? - Tudod Linus a normális emberek ilyenkor aludni szoktak, és igen, felébresztettél. – válaszoltam neki kihangsúlyozva a normális szót, majd fáradtan túrtam szőke tincseimbe.
Miért kell ilyen keménynek lennem vele? Miért? Ezelőtt két hónappal bármit képes lettem volna megtenni érte, de most már nem tudom mi is van… lehet, hogy kezd elmúlni minden? Sikerült volna minden érzésemet átvariálnia gyűlöletté? Nem csodálnám, ha a válasz igen lenne, hisz annyiszor bántott az elmúlt időben… Tudatosan csinálta, arcán végig ott volt a vigyorgás mikor fűzte előttem a lányokat, az én szívem pedig lassanként tört porrá.
- Akkor nem kell kifizesselek innen? – húzom fel kérdőn a szemöldökömet, majd megnyugvást érzek szétáradni a testemben. Nem kell ráköltsem a pénzemet, helyette vehetek új headset-et. – Itt vagyok, nem igaz? Nem érdemled meg de eljöttem, most pedig mit fogunk csinálni a továbbiakban? Elengednek? – nézek körül a helységben, mikor megakad a szemem egy remek színekkel pompázó festményen. Kettőt dobban a szívem, majd felpattanva megyek közelebb és egyből felismerem.
- Dalí. – mondom ki mosolyogva, és az este folyamán először érzem azt, hogy boldogsággal tölt el valami. Ez a valami pedig egy festmény, ami annyi mindent eszembe juttat. Azt is többek között, hogy a múzeumban láttam meg Linus-t, mikor a két évfolyam történelemtanára összebeszélve próbáltak minket a festészetről okítani.

» Linus Greenville