Bruno R. Smith

Bruno Robert Smith

20 • 03, 22, 1993 • Deepest cavers  • Sex and Drugs

Én élem az életem, és nem csak álmodom

Egy 20 éves függő vagyok. Semmit nem értem el az életem során, de ez nem is zavar. Azon már változtatni nem tudok, és nem is akarok. A szüleim mindig emlékeztetnek a múltamra, de azzal sokat nem érnek el. Ilyenkor mindig elgondolkodom, és rájövök, hogy talán igazuk van. Olyankor elszívok egy szál cigit, és megiszok egy üveg sört, hogy elfelejtsem ezeket a , számra felesleges gondolatokat. Ha ezek közül egy sincs, akkor ott vannak az én csoda bogyóim. Ez az egész akkor kezdődött el, amikor eljártam a haverokkal kicsit szórakozni. Ott mutatták be nekem,ezt a „másvilágot”. Ebben a világban szebbnek tűnik minden, és persze jobbnak is. Akkoriban csak keveset fogyasztottam, hetente egyszer, legrosszabb estben kétszer, és akkor is csak nagyon minimálisan. Mára viszont odáig jutottam, hogy majdnem minden nap beszedek valamit, csak, hogy jól érezzem magam. Persze ez kedvtől is függ, hogy adagolom be magamnak. Jó párszor már túl adagoltam magam, de még mindig itt vagyok, és boldogítom a körülöttem lévő személyeket, ahogy Polit is.
Ő az a lány akit nem tudok hova tenni. Néha jó vele lenni, olyankor még a kábítószereim sem érdekelnek, de van amikor ennek az ellentettje játszik szerepet. Sértegetjük egymást, sokszor nem értem magamat sem, és őt sem. Gyorsan változnak a dolgok, és próbálom ezeket az érzéseket leplezni. Előtte nem megy, de mások előtt nagyon is jól. Annak ellenére, hogy nem épp egy megnyílt személyiség vagyok, előtte néha olyan vagyok mint egy nyitott könyv, amit úgy lapozgathat ahogy épp kedve tartja. És ez talán azért van, mert ismerem a múltját, tudok róla ezt-azt, és én is viszonozni akarom valahogy. De nehéz, egy ilyen magamfajta kemény, kegyetlen, határozott függő embernek nem épp a legkönnyebb ez a dolog, de ha nagyon akarom mindig sikerül. Ő és én, teljesen mások vagyunk, neki az a fontos, hogy jó eredményekkel végezzen, nekem meg az, hogy minél több cuccot kipróbáljak. De belül a régi Bruno, aki még a jó személyiségemből maradt meg, ő azt suttogja, hogy érte megérné lemondani minden ilyenről. De nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg így lenne, vagy csak én képzelem el. De, ha még így is lenne, hogy érte megérné, biztos nem egy két nap kellene, hogy lassan leszokjak a bogyókról. Egyedül megtenni képtelenség lenne, nem lenne mellettem senki aki ösztönözne arra, hogy így sokkal jobban járnék. De azzal se mennének sokra, már annyira megszoktam már ezt, hogy nehezen tudnék változtatni, de nem akarok. Ha valakit érdeklek, akkor ezért érdeklem, és nem másért.
A családom, ezek ellenére is támogat engem, és nem csak a rosszat vágják a fejemhez. A húgom törődik velem a legtöbbet. Ő büszke rám, és arra, hogy egy ilyen egyéniség a testvére. Én is büszke vagyok rá,m ő többre fogja vinni, mint én, és ez nem is baj. Ő ne legyen ilyen, amilyen én vagyok. Őt érdekelje a világ jó része, és ne a rossza, ahogy engem.
Öngyilkos hajlamom egyetlen egyszer volt, a többi túl adagolás csak azért csináltam, hogy érezzem azt, hogy élek.