Waddie Andraylec
sztár
Hozzászólások száma : 5
Join date : 2013. Nov. 03.
 | | Tárgy: ANDRAYLEC, Wade Joea Vas. Nov. 03, 2013 9:47 am | |
|  Wade Joea Andraylec 17 • július, 9, 1996 • dots • goofball
404 ERROR Page not found.
Gyönyörű Emberek by WJA Hakwe ; részlet
Fogalmam sincs, miért voltam évek óta biztos abban, hogy a sikereimet csak akkor zsebelhetem be, ha 17 évesen kiadok egy best hit lemezt, ami egy hét alatt bearanyozódik és 1000 twitter követőm lesz. Nagyjából legalábbis ez az álomkép, amivel ébredtem és keltem. Plusz tudni akartam, hogy másnap úgy kelek, hogy jobb lesz. Majd hirtelen azok az osztálytársaim kedvelnek, akiket én magam eddig utáltam és kiskirály módjára enyém lesz a gimi. Szép ábrándok, nem igaz? De az ember egyszer felébred és rájön, hogy mindent kockáról kockára kell felépítenie, és nem lehet olyan hatalmasat ugrani, hogy elérjük a felhőket. Tudni akartam a helyemet a világban, és feljebb tornázni magam azon a bizonyos ranglétrán. De rájöttem, hogy benne lenni a diákok azon mondhatni vastag krémjében, akik népszerűek nem feltétlen jelenti azt, hogy az ember igazán boldog is. Kétlem, hogy ott közöttük köttetek-e valaha valódi barátságok anélkül, hogy kibeszélték vagy elárulták volna egymást a hátuk mögött. Abban sem vagyok biztos, hogy a kapcsolataik alapszanak-e máson, mint társadalmi megítélésen és testiségen. Az érzelmekről esetükben extrém módon nem beszélhetünk. Mondjátok, hogy nincsen igazam, és bizonyítsatok! Számomra addig is ti, gyönyörű emberek, hiába vagytok menők és gazdagok, csak a társadalom legalja maradtok.
Le kell szögezzem, hogy a mai napig nem történt semmi olyan érdekes életem eddigi 20 éve alatt, ami miatt megérné kalóriákat pocsékolni a billentyűk lenyomogatására. Valami rémesen átlagos életet élek, és még egy kósza vámpír vagy árnyvadász meg nem változtatja ezt, így is marad. Azért persze még mindig reménykedek, hogy belefutok Megan Fox alteregójába suliból hazafelé, de minél több gyertya lesz a szülenapi tortámon, annál kevesebb esélyt látok erre. Ahogyan a roxforti levelemet sem kaptam meg soha – bát még rájöhetek, hogy egyszerűen csak egy csiga hozza nekem Skóciából galamb helyett, ezért késik – úgy vagyok egyre határozottabb abban, hogy az én természetfölötti szerelmemet sem fogom megtalálni soha, egyik sikátorban sem.
Ember, nem tudok zene nélkül írni. Ez vagy rossz, vagy jó, de szerintem inkább csak zavaró. Főleg mert ebben a pillanatban az ujjaim gyorsabban püfölik a billentyűket, mint amilyen ritmusban a Shinedown Call me a sinner call me a saint dala szól, és ez okozza a hangok kakofóniáját a fejemben. Sebaj, egyébként sem szándékoztam olyasmiről írni, ami nem jön ösztönösen, vagy amin gondolkodnom kellene. Szóval, ahogy említettem én magam képtelen vagyok olyan érdekfeszítő történetet felmutatni az életemből, ami bárkit is megfoghatna, úgyhogy itt az alternatívám.
Ismerek olyanokat, akik életéből regényt lehetne írni, talán bestsellert is. Egynémelyüket szeretem is, de olyan is akad, akit csak sajnálok. A meséjük, a próbák, amit egész eddigi kevéske évükön át kellett szenvedniük mind-mind megérnek egy misét. A helyzet az, hogy a listám sokkal hosszabb volt, mint azoknak a lányoknak a sora, akiket végül összeszedtem. És tudom, hogy mindenkit inkább az foglalkoztat, mikor találja meg önmagát a sorok között, vagy talán a padtársát, de meg kell jegyezzem, kétlem, hogy valaha is magatokra ismertek. Talán a történet alapjait többen is magatokra tudnátok vonatkoztatni, de a pontos személyek és alanyok maradjanak meg az én titkomnak. Talán egyszer majd egy szép hosszú levélben elmesélem nekik, hogy az ő nyomoruk mégis mekkora inspirációt adott ennek az egésznek. Még nem tudom, mi fog születni, lehet, hogy semmi, mert húsz oldal után abbahagyom. Ez szokott általában történni. Jobban mondva húsz oldalt sem tudok összefüggően leírni egy történetről, és ez az oka annak, hogy még nem vagyok egy JK Rowling vagy JRR Tolkien. Asszem nekem is választanom kellene egy ilyen álnevet. Hogy hangozna a WJA Hakwe? Elég vicces, szóval azt hiszem, inkább használom a saját, szép anyakönyvezett nevemet. Mert nem félek elmondani most már a gondolataimat és nem félek, hogy mi lesz holnap, ha felkelek. Ugyan azt a kopott farmert fogom felvenni a legmelegebb pulcsimmal és talán a koszos csizmámmal. Kit érdekel. Mert ez vagyok én, és hogy jöttök ti, ahhoz, hogy meg akarjatok változtatni? Nézzetek jó mélyen magatokba, hátha meglátjátok a mocskot is az alapozótok alatt.
A történetek és a személyek többórás plasztikai műtéteken estek át, még eljutottak ahhoz az álnevezett személyhez, akivé az én csekély kreativitásom és megborult elmém alakította őket. Négyen vannak. Mind a négy lánnyal egy gimibe járok, mindannyiukról megvan a személyes véleményem, és egyikőjük sem tudja, hogy ebben a pillanatban talán éppen a közösségi oldalakra kitett képeit és kiírásait nézegetem, hogy élet hűbbé varázsoljam a karakteremet. Ha magatokra ismernétek lányok, akkor el kell, mondjam, hogy sajnálom, amiért kihasználtam a történeteteket az engedélyetek nélkül, de tudjátok, sokkal izgalmasabb az anonim munka. Azt is tudnotok kell, hogy egy-két helyen összemosom majd a személyiségeteket olyan emberekével, akiknek nincsen meg a törzsük ebben a történetben. Észrevettétek milyen sokszor használom a történet szót? Nos, javaslom bárki is húz engem a következő karivacsin vegyen nekem egy szinonimaszótárt.
Az alapkoncepció szerint 2012-t írunk, és New York egyik eldugott elit gimnáziumában vagyunk, ahol az erkölcsök inkább csak a közönség felé szólnak, valójában pedig az rúg a másikba, aki csak akar. Vannak különleges hitoktatási óráink – ó, franc ezért én tuti kapni fogok a saját vezetőségemtől – ahol csak a kommersz, álszent tényeket kapjuk a markunkba, na meg azt a nonszensz erkölcsi blődséget, hogy aki nem hisz az haljon meg. Bocsi srácok, valószínűleg ezt a megítélést az is nagyban befolyásolja, hogy én magam ateista vagyok. Ki tudja, lehet, hogy mire ennek a mesének a végére érek elkezdek hinni Buddhában. Vagy Istenben. Minden megtörténhet, nem?
Szóval mielőtt bárki azt hinné, hogy én most a saját középiskolámat ócsárolom, szögezzük le, hogy szeretek oda járni. Akkor is, ha az osztálytársaim 80%-a bunkó, és akkor is, ha úgy öntik a hitet a fejembe, mint libába a tápot. Nagyszerű, ilyen béna hasonlattal sem éltem még. Mindent el kell kezdeni valahol. Mindegy. A lényeg az, hogy az a meg nem nevezett középiskola, ami a nem-fogom-elmondani-melyik egyház fennhatósága alatt áll, kicsit sem olyan, mint az enyém. És nem szándékozom egyházkritikát írni 17 évesen, nincsen se akkora arcom, se bátorságom. Ráadásul igazán nagy butaságokat nem is szeretnék papírra – még ilyen virtuálisra sem – vetni.
Figyeltétek, hogy még mindig nem jutottunk el semerre? Folyamatosan gyártom a kifogásokat, miért nem kellene valójában a saját környezetemre vetíteni ezt az egészet, holott nem kellene ilyesmivel foglalkoznom. Meglehet a saját véleményem, akkor is, ha az iskolámból ezek után talán páros lábbal rúgnak ki. Mármint ha meg is mutatom valakinek ezt a szösszenetet.
Szóval egy elit, egyházi gimnáziumban járunkNew Yorkban, ahová a diákok szívesen járnak, hiszen a szülőknek van pénze a taníttatásukra, és ahol előírás, hogy csak Zara vagy Bershka táskád lehet. Ja, hogy én sima válltáskával járok suliba? Ugyan, az annyira tavalyi!
Nos, nem mindenki gondolkozik így. Legalábbis Greta, a 12. évfolyam osztályelsője biztos nem. Ő nem azokból az otthoni körülményekből jött, ahonnan az osztálytársai. Ahogyan Nikki és Sally sem. Ők mindhárman ösztöndíjjal kerültek be a középiskolájukba, és keményen kell dolgozniuk, hogy tarthassák a színvonalat, amit elvárnak tőlük. Nekik nem hullott minden az ölükbe, ők nem járnak márkás magassakrúban, de még Converse-ben sem. Nekik csak a kínai tornacsuka maradt. Hé, tornacipő klub! Így is hívhatnánk őket, de nem tesszük. Ők csak kívülállók és mi nem ítélkezünk – annyira.
Emlékeztek, hogy négy lányról beszéltem, de eddig csak hármat említettem? Nem, nem én vagyok a negyedik, hanem Lola, aki gazdag szülők gyereke, aki valójában a méhkirálynő és maga az a megtestesült tökéletesség, amiről mások csak álmodhatnak. És az ő élete sem fenékig tejfel, de nem ám. Megígérem, hogy mindent megtudtok a maga idejében, de most jobb, ha az elején kezdjük…
Csak egy dalt ment a fejemben. Ha vége volt elkezdtem újra és újra ismételgetni a sorait, még azon nem kaptam magam, hogy forró könnyek szöknek a szemembe. Nem akartam sírni, pedig illett volna már egy ideje. Vannak dolgok, amiket egyszerűen csak ki kellene adnom magamból, és mégsem megy, mert a világ körülöttem egyszerűen nem hagyja, hogy egyszer csendben meggyászoljam a szüleimet, az életemet és magamat.
Apa, Apa, Mondd merre vagy
Az énekes hangja visszhangzott a fejemben és hirtelen foggal, körömmel tudni szerettem volna, hogy ő is ennyire kétségbeesett szeméthalomnak érezte-e magát, amikor leírta ezeket a sorokat. Vagy talán, valaki kialakított köré egy szép marketinfogást, és így született a mese a fiúról, akit elhagyott az apja kiskorában, majd dalt írt róla. Bármelyik is, az egész szöveg és jelentés most ott kopogott a szívemben kegyetlenül emlékeztetve, hogy végem van, ideje lenne tovább lépnem.
Ezt hívod te családnak? Ezt hívod te családnak? Ezt hívod te családnak?
A véremben, mélyen az ereimben éreztem az elemi erőt, ami ösztönözte az írót, hogy jelentést adjon a szavaknak azzal, hogy depresszív, nehéz csomóba kötötte őket. Habár ő nem tud róla, én ma egész éjjel ezt fogom hallgatni, és az üres házban az ő hangjára fogom magam álomba sírni. Már ha vannak egyáltalán még könnyeim, amik az elmúlt idő folyamatos zokogásai miatt, félő, hogy máris kiapadtak.
És mégsem…
2012.
A Gyönyörű Emberek futótűzként terjedt el a világban, többek között az iskolámban is. Nem számítottam rá, hogy bárki is rájönne, hogy mik is a történet gyökerei, de úgy tűnik megtörtént. Mos pedig mindenki WJA Hakwe-t keresi, vagy azt az embert, aki lehetne. Természetesen mindenkire tippelnek, kivéve arra a furcsa srácra nem, aki soha nem szól senkihez és borzasztó sok pénzt tennék rá, hogy még a nevét sem tudják. Márpedig a fenébe is én nagyon szeretném felvállalni a buta könyvem, a buta sikerét, de még a következményeit. Ha nem gyűlölne érte az a lány ismeretlenül is, akibe fülig bele vagyok zúgva. Lám-lám, magamról is írhatnék egy hasonlóan szánalmas regényt. De kétlem, hogy egy nyomi srác szenvedései bárkit is meghatnának… Bocs, ’Egy ropi naplója’ nem szükségeltetik fénymásolásra…
| |
|
Kezdőlap 
Publications 
