raychel s. urie

Raychel Saffi Urie

24 • 1989. június 3. • borderline crossers • daddy's girl

lay me down in darkness, tell me what you see.

Lassan kezdem érezni, ahogy rám csavarodik a takaró, és hallani, ahogy a kinti szellő meglebbenti a parkettát simogató függönyöket, és összedörzsölődve elérik a takaró alól kilógó lábamat. Nyújtózkodom egyet, összegyűrve az alvás közben egyébként is megcsavarodott lepedőmet. El sem tudom képzelni mennyit kellett ahhoz mocorognom, hogy egy tökéletes masni alakuljon ki alattam. Én ezt nevezném lepedő akrobataságnak, nem a szexet. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam a lakásom ismerős plafonját. Valami azonban nagyon nem volt rendben. Furcsa ez az illat.. Szokatlan. Olyan, mint.. Oldalra fordulok, és megpillantok egy tálcát, tele mindenféle finomsággal, ami nekem lett előkészítve, reggelinek. Elmosolyodom, hiszen nagyon is jól tudom, hogy nem a szorgos kis házi manóim készítették nekem mindezt, hanem apám járt itt - legalábbis nagyon remélem. Benézett, mielőtt dolgozni ment volna. Hihetetlen, hogy még mindig úgy gondolja tizenkét éves vagyok, és képtelen vagyok egyedül összehozni egy reggelit. Bár lényegesen megkönnyíti a dolgomat azzal, hogy nem kell a fél délelőttömet azzal töltenem, hogy összehozom, amit ő pillanatok alatt lerakott mellém.
Apám mindig is nagyon gondoskodó típus volt, és szeretett volna nekem megadni mindent, amit csak megkívántam, hiszen én vagyok az egyetlen lánya. Nekem nem is kellett más, azon kívül, hogy velem legyen - eltekintve attól jó néhány ruhától, és cipőtől, meg persze a rengeteg játéktól, amivel nem lett volna teljes a kiskori gyűjteményem. Imádtam a gyerekkoromat, de azt is nagyon tudnám értékelni, ha apám is végre túllépne rajta, és nem mindig azon aggódna, hogy élek-e még. Főleg, hogy gyakorlatilag a galériája fölötti lakásban élek, amit ő adott nekem.
Azt hiszem nem is lehetnék bébiszitter, ha képtelen lennék rá, hogy megcsináljak egy rántottát, vagy megfőzzek egy ebédet. Bár egészen más a helyzet, amikor a családnak van egy saját szakácsa, rám meg csak azért van szükség, mert a szülők éppen valami üzleti úton vannak, és nem tudták magukkal vinni a gyereket. Pedig ha elvinnék, legalább világot látna. Nekem meg nem lenne munkám. Inkább hagyják csak a gyereket ott, ahol van.
Lerúgom magamról a takarót, felülök, a lábaimat az ágy széle felé lendítem, rögtön megérzem a talpaim alatt a szőnyeg rojtjait, és belefúrom az ujjaimat, miközben ásítok egy nagyot. Szép dolog is az ágyba kapni a reggelit. Kár, hogy aki készítette, elfelejtette a kávét. Így nekem kell elkészítenem.
A konyhában a pultnak támaszkodtam, arra várva, hogy a bögrém megteljen, én pedig visszabújhassak az ágyamba, azzal a halom kajával együtt, amit már ott várakozhat egy ideje. Persze apának hiába magyaráznám, nem hiszi el, hogy nem tudok megenni annyi mindent. És amíg rajtam múlik, nem fog rájönni arra sem, hogy a másik felét a szomszéd macskája szokta megkapni. Persze már a szomszéddal is szóbeli megállapodást kötöttem, hogy amikor apámmal beszél, és az megemlíti milyen szép lett az a macska, ne említse meg, hogy minek is köszönheti. Elég, ha csak én tudom, meg ő. És persze a macska. De ő nem tud beszélni.