Christopher Dale-nek.

Utáltam Denise-t amiért ide kellett jönnöm miatta. Tény , hogy nem ő kért meg rá, de az, hogy egy büdös hang nélkül lelépett , még csak el sem köszönt felhívás volt keringőre, így kötelességem volt utána jönni, hogy helyre tegyem egy kicsit az agyát, ha már ennyi tisztelet nem szorult belé irányomba. A sor fintoraként rohadt nagy volt ez az iskola és sehol sem találtam őt, jó az is benne van, hogy csak 10 percig kerestem, de mint mondják a szándék a lényeg.
Az extázis utáni vágyam viszont felülírt minden egyéb szükségletet. A rohadt sok emberrel még egy hatalmas problémám akadt. Mindenhol ott voltak. Egy nyugodt helyet sem találtam, ahol békés magányomban elszívhattam volna a kis maradék füvemet , amit még otthonról hoztam.

Legalább negyed órát bolyongtam mire, az udvaron találtam egy eldugott padot, aminek hiányzott ugyan egy két léce, de legalább elhagyatott volt. Ez kellett nekem.
Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat , amikor végre kényelembe helyezhettem magamat. Mondanom se kell, hogy harisnyámat egyből kikezdték az ostoba korhadt fa szálkái, aminek ugyan nem örültem, de nem bírtam rávenni magamat még egy ilyen hely keresésére.
Elvégre semmi értelme nem lett volna.

Vártam még néhány percet, hogy hátha forgalmasabb ez a hely, mint amilyennek először képzeltem, de nem volt az , így legalább ebben kellemesen csalódhattam egyet.
Előhalásztam a cigarettás dobozomból a kellékeket egy kellemes cigi tekeréséhez és a vörösbe furduló fa ágai alatt nekiálltam elkészíteni a megváltást. Gyors rutinos mozdulatokkal alig pár percembe került ez az egész. Szép hosszú lett és kicsivel több mint 1g benne volt. Már maga a gondolat is jobb kedvre derített.
Óvatosan a számba vettem és leégetve a fölösleges cigipapírt végre megérezhettem az első igazi slukkot.
Sokáig tartottam lent és még a szememet is lehunytam, hogy jobban kiélvezhessem a pillanat eszméletlen örömét.

Nem tartott ám sokáig a nyugalmam, hiszen pillanatokon belül közeledő lépteket hallottam. Ha kirúgnak emiatt , akkor is megérte, de ezt a cigit befejezem. Nem kis megkönnyebbülésemre egy fiú lépett elő, nem pedig egy tanár.
Ravasz mosoly jelent meg az arcomon, hiszen ha ilyen jól kiszimatolta, akkor biztos neki is hiánya van már.