Aaron & Emma - My Little Paris Kávéház

Azt mondják, hogy mindig álmodunk. Muszáj álmodnunk, csak maximum mire felébredünk már semmi emlékünk nem marad belőle. Nem szeretek álmodni. Olyankor vagy egy sokkal jobb vagy egy milliószor rosszabb világban járok. Kemény réműlmok gyötörtek kiskoromban, nem véletlenül félek a mai napig a sötétben. Mostanában viszont 1 rendszeresen visszatérő álmom van , amivel nem tudok mit kezdeni. Aaron arca jár az eszembe és igazából mostmár azt is esélyesnek tartom, hogy igazából kómában fekszem valahol és az egészet csak álmodtam.
Szombat volt és én mégis együtt keltem a Nap első sugaraival. Nehezemre esett kikelni a meleg ágyból , ráadásul lábujjhegyen kellett közlekednem, nehogy felébredjen szobatársam. Halkan öltöztem fel, készültem el, majd magamhoz kapva a táskámat kiosontam a szobából. Az utcákon alig néhány ember lézengett, miközben fáradt szemekkel sétáltam el a kis kávézóig, ami a következő sarkon állt.
Legalább 10 percet töltöttem el az ajtó előtt, hiszen fogalmam sem volt, hogy hova tüntethettem el a kulcsomat, amit abban a pillanatban a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam.
Néhány cifra károkodás után mégis a kezembe akadt a zörgő kulccsomó , amely a megváltást jelentette. Gyorsan bementem a kávézó meleg szentélyébe. Volt még egy órám nyitásig, de sok mindent kellett még elintéznem. Kezdetnek például főztem magamnak egy jó habos tejeskávét, amibe egy adag cukrot is beleborítottam. Aki nyitja a boltot annak jár a kávé ez a szabály.
Amíg a kávé lefőtt a kedvenc bögrémbe én a személyzeti részbe lepakoltam a táskámat, kabátomat sálamat. Egy csőfarmer volt rajtam, amnek a szárát egy világosbarna bakancsba tűrtem , fölül pedig egy sötétpiros kötött pulcsi volt rajtam. Szerettem az ilyen napokat. Az ősz a kedvencem, bárki bármit is mondjon róla. Szeretem a vöröses színeket és a megfáradt nyár utolsó rúgásait. Letörölgettem az asztalokat, kiraktam a sütiket és a szendvicseket, enyhe hangulatvilágítást kapcsoltam majd végre visszatérhettem a kávémhoz.
Óvatosan kortolytam bele a folyékony életbe, ami azonnal átjárta a testemet. Mindigis imádtam kávézni. Magamhoz vettem egy epres-csokis muffint és az ajtóhoz lépve átfordítottam a táblát, hogy mások is lássák, hogy készen állok a fogadásukra. Beindítottam valami kis halk zenét, hogy ne legyen zavaró senki számára és a pult mögött kényelembe helyeztem magamat az első vásárlók érkezéséig, addig pedig a történelem könyvembe, kávémba és a muffinomba merülve élveztem a kávéző derűs atmoszféráját, ami most tökéletesen illett a lelki állapotomhoz.
Halkan nyilt az ajtó megcsendítve a szélcsengőt. Megvártam , míg a léptek közelebb érnek hozzám.
„Mit adhatok?” érdeklődtem felnézve a történelem könyvemből.