Lola Annie Simmons

Lola Annie Simmons

17• 1996.03.18 • cravers • Nobody's B*tch

he told me in the morning he don't feel the same about us in his bones
It seems to me that when I die these words will be written on my stone

Már megint erről a könyvről beszél mindenki… pedig nem értem. Annyira nem nagyszám a semmiből berobbant könyv, csak négy jellemtelen lányról szól. Legalábbis ezt próbálom bemesélni magamnak minden áldott reggel, mikor erről kezd el mindenki beszélni. Idegesítően nyomják a szöveget, és órákon keresztül tudnak ezekről csacsogni. Milyen iskola ez már?
Az igazság viszont az, hogy nem most jöttem le a falvédőről, s szőke hajam ellenére igen okos vagyok így meglátom a közöst a fikció és a való élet között. Miért van az, hogy a három tornacipős lány kiköpött Sally, Greta és Nikki? A szőke… pedig mintha én lennék. Lola. Kiráz a hideg, ahogy erre a dologra gondolok, és arra, hogy hány éven keresztül figyelhetett meg ez a sunyi kis dög. Ha megtudom ki írta a könyvet számíthat arra, hogy kérdőre veszem… vagy csak én vagyok túl paranoiás? Kétlem.
- Miss Simmons, maga figyel? – ismerős hangok zökkentenek ki gondolatmenetemből, de először nem is fogom fel hol vagyok, vagy ki áll előttem csípőre tett kézzel. Majd szépen lassan kirajzolódik a biológiatanárom körvonala, aki összeszorított szemmel és szemöldökkel pillant rám. – Eltudja ismételni miről volt szó az elmúlt félórában?
Nagyot nyelek, őzike szemeket meresztve nézek rá és reménykedem abban, hogy lógva hagy és inkább folytatja a nagyon izgalmas leckét. Eltudom képzelni mennyire extrém lehet, ha még én is belemerültem a gondolataim bugyrába.

Még 5 perc… csak 5 és végre kész lesz ennek a kellemetlen órának. Már majdnem csengetnek, érzem, hogy a szolgálatos már a gombot nyomná meg mikor… rákezd.
- A jövő héttől pedig a laborban dolgozunk, párokban… És nem, nem választhatjátok a társaitokat! Én már ki is választottam. – ördögi vigyor kúszik fel az arcára, majd ugyanekkora lelkesedéssel mesélte a párocskákat.

- Kivel leszek? Milyen Wandával? Egyáltalán ki is ő? – kérdőn pillantok Sally,Nikki és Greta párosra, miközben a szokásos helyünkön ülve eszem a kis salátámat. Muszáj lesz leadnom még pár kilót, akkor talán anya is elfogad olyannak, amilyen vagyok… vagy mégsem?
Sosem gondolkodtam el azon, hogy miért ismertem rá magamra abban a könyvben. De egyre jobban érzem azt, hogy benne vagyok, és igaza van az írónak. Egy lecsúszott, méhkirálynő vagyok, aki a pengékhez nyúl, ha nincs jól és próbál mindig boldogságot színlelni maga köré. Lehet, hogy az egyik lány írta. Nem lenne meglepő, de honnan tudnak akkor a dologról? A pengéről? A hegekről…


Megint, és megint és még egyszer. Rengetegszer megígérem magamnak, hogy nem teszem, soha nem veszem a kezembe, de mindig megszegem… csak azért, mert muszáj. Attól érzem jól magam, ha érzem a piros folyadék melegségét lefolyni a kezemen, Tudom, hogy nem szabadna de annyira jól esik… A kezemen lévő karcolásokat pedig elfogom valahogy tűntetni, lekötöm, alapozót teszek rá, csak hogy ne látszódjon.
Remegő kezemből hamar kiesik a penge, kis koppanással ér földet és én csak leborulok mellé. Nincs erőm érezni, nincs lelkiismeretem és csak fekszem, gondolkodom, és vérzem. Megint összetörtem.